Valós történet a bagolyfióka megmentéséről

„Az a lényeg, hogy felhívjuk a gyerekek figyelmét arra, ha ők is fiókára bukkannak, szóljanak. Amennyiben kell, megyek én, inkább, mint rugdossák, bántsák.” Veress Anikó két bagolyfiókára is bukkant mostanában. Róluk mesélt az Anziksznak.

– Volt az az esős szombat. Amikor vagy ötször is nekieredt. Két diáklány keresett meg, szóltak, hogy a nagy platánfa alatt egy bagolyfióka van. Odamentem. Vittem magammal egy kartondobozt, amibe belehelyeztük. Behoztam a lovardába, és csirkemájat vágtam fel neki apró darabokra, azzal etettem. Ízlett neki. De érdekes módon csak felülről veszi el az ételt, ha leesik, nem nyúl utána. Villára kellett felszúrni neki, és a szájához nyújtani a kis darabot. De egyébként ügyesen esznek a bagolyfiókák.

Aznap este is esett az eső, ezért nem mertem kivinni, visszavinni. A következő napon egy fiatal pár jött a lovardához, kicsi gyerekkel. Szóltak, hogy a filagória mellett van egy bagolyfióka. Egy másik dobozzal mentem oda, azt a fiókát is elhoztam, etettük…

Hétfőn megkértem Tatár Sanyit, aki itt a kastélykertben dolgozik, és foglalkozik madarakkal, papagájokkal, hogy segítsen. Nem is olyan egyszerű jól megfogni a fiókát, hiszen támad, védekezik. Kértem, hogy jöjjön, és közösen tegyük fel a fára. Azt javasolta, hogy este tegyük. Sötétedés táján bejött Börvelyből, és feltettük őket egy-egy fára. Valószínűleg nem testvérek, hiszen aránylag jelentős távolságra leltek rájuk.

A bagolyfiókák amúgy nagyon hamar otthagyják a fészket, és össze-vissza kóborolnak a fákon. Persze az anyjuk táplálja őket továbbra is; a fióka hívó szavát követve találja meg őket. Különböző internetes oldalakon néztem utána, és az biztos, hogy nem különösebben fontos ugyanarra a fára feltenni őket, ahonnét leestek. A lényeg, hogy a közelbe valahova. Telefonon beszéltem erről madárvédőkkel, szakemberekkel is. Azt tanácsolták, hogy az egyik közeli fára rakjuk fel a fiókákat.

Tehát feltettük a madarakat, egy kicsivel később arra mentem, megnézni, hogy vannak. Az egyik ott ült, ahova tettük. A másik pedig eltűnt. Körbejártam a fát, a környéket, hát a platánfa mellett a földön találtam rá. Így megint dobozban hoztam be a lovardába. A következő nap ismét etettem. Abban állapodtunk meg, hogy a következő nap reggelén tesszük fel ismét egy fára, hogy Sanyinak ne kelljen ismét betaxiznia… Korán reggel meg is jött, és végül a főbejárattal szembeni teraszra tette fel a kis madarat. Persze később ismét nekiindultam keresni, de nem találtam a nyomát sehol a környéken. Úgy dél tájékán jött futva Marcsi azzal, hogy a fióka ott ül a lovaglóteremben, a széken. Meg is ijedt tőle.

Nem is tudom, hogy került oda be. Valószínűleg az ablakon keresztül mászott, kúszott, repült odáig. Ez a fióka kicsit már tudott repülni, csapdosni, persze leginkább zuhanás közben, az esést késleltetni. De hogy oda menjen, lépcsőn is le kellett jutnia… Mindegy! Megetettük, és elhatároztuk, hogy este mi magunk próbáljuk meg feltenni a fára. Közben ellestem, miként kell. Hátulról, kicsit felülről megfogni, kesztyűvel. Este, amikor jöttünk etetni, már a korláton ült. Ügyesen forgatta a nyakát, végig nézett bennünket. Tehát megetettem. Ízlett neki a csirkemáj. Létrával felszerelkezve néztünk ki egy alkalmas fát. Füleltük, merre is vannak a baglyok. Ám az a fióka semmiképpen sem maradt fent. Mindig lerepült, leesett. Egyszer Marcsinak a fejére, aki persze visított, megijedt. Ott is hagyott… Később persze feladtuk, úgy tűnt, háziasodni akar a fióka. Maradni. Visszahoztam, és feltettem a lovaglóterem ablakába. Az erkély mellettibe.

Reggel már nem volt ott. Valahogy szólhatott az anyjának, vagy az csalta, hívta magához. Ha repülni még nem is tudott, de kapaszkodni már igen… Kerestem valami nyomát, de nem találtam. A kutyáimat azelőtt gondosan bezártam, persze akár macska is megtalálhatta volna, de semmi tollnyomra nem bukkantam. Remélhetőleg tényleg visszatalált az övéihez.

Veress Anikó mindezt azért mesélte el nekünk, hogy ezzel is tudatosítsuk az emberekben: igyekezzünk segíteni a bajba jutott baglyokon is. Akár szóljunk neki. Anikó néni elmondása szerint szép számban élnek baglyok a kastélykertben. Esténként, besötétedés után elölről, a nagy fa környékéről szólnak, de hátulról is, legalább négy helyről. A fiókák nyávognak, mint a kismacskák, olyan a hangjuk. Tény az, hogy egér nincs a kastélykertben – íme, ékes bizonyítéka annak, hogy igen ügyes ragadozók a baglyok. Annak ellenére nincs, hogy a lovardában van abrak, de ott sincs egér. Amúgy igen jó étvággyal rendelkeznek ezek a madarak. A fiókák seperc alatt befaltak két májnyi adagot. Érdekes módon, ha véletlenül nagyobb falatot kapott a fióka, mint amit le tudott nyelni, kiejtette a csőréből, de az már nem kellett neki, nem kapott érte a földre. Kizárólag a villahegyről odanyújtva volt hajlandó enni.

Előző cikk
Következő cikk