Visnyai Csaba nyugdíjas tanárembert, kántort kértük fel, hogy meséljen Fényi Istvánról, „Pista bácsiról”.
Fényi Pista bácsiról a wikipédián található információk tévedéseket is tartalmaznak – tudatta Visnyai Csaba: nem Csíkszeredában érettségizett, hanem Gyulafehérváron (ahová a kaplonyi páterek segítségével került), és nem novemberben, hanem 1994. szeptember 25-én halt meg. Tanított, feleségével együtt, a piarista gimnáziumban is a ’40-es évek második felében (1948-ban aztán a felekezeti iskolákat államosították).
– Akkor ismertem meg Pista bácsit, amikor megalakult a kamarakórus Nagykárolyban. Készítettünk egy reneszánsz műsort. A lényege az volt, hogy reneszánsz kórusművek, versek és reprodukciók hangzottak el. Utóbbiakat Bogáti Péter készítette, a versek szavalásában pedig többen is közreműködtek – nem szeretnék most neveket említeni, mert nem akarok senkit kifelejteni. Felkértük Pista bácsit, hogy mondjon egy bevezetőt. Írt is egy nagyon szépet, a reneszánszról, a humanizmusról, és akkor ismertem meg őt. A műsor lement, és igazából nekem több kapcsolatom Pista bácsival nem igen volt, ugye én Petriben dolgoztam, ő pedig a károlyi líceumban. De ’90 után ismét felelevenedett ez a kapcsolat, lévén, hogy a nagytemplom híveinek volt a tagja, minden vasárnap ott volt Pirike nénivel a templomban. (Egyébként Pirike néninek Ujházi a lánykori neve, az ő apja rajztanár volt, festőművész. Ő róla írt egy monográfiát Almási Tibor, aki most Győrben van. Pista bácsi apósa festette a gencsi kápolnánál a stáció képeit. Ő volt ’40 után a hajdani piarista iskola első igazgatója. Eleinte az állami iskola volt, a II. bécsi döntés után, később kapták vissza a piaristák.) Lieb József plébános úron keresztül kerültünk közelebbi kapcsolatba Pista bácsival. ’90-ben Lieb plébános úr összehívott egy római katolikus ifjúsági találkozót, mégpedig Imre-napra. Ekkor felkérte Pista bácsit, hogy írjon valami himnusz-szerű verset erre az alkalomra. Írt is egy négystrófás verset. Egy vasárnap ideadta nekem a plébános úr, mondván: „kántor úr, hát nem lehetne ezt megzenésíteni?” Csodálkoztam, hogy mire kér… Elolvastam a verset, hát valóban egy olyan költemény, amely úgy adja a megzenésítést, nagyon peregnek egymás után a szavak, kapcsolódnak egymáshoz. Van leejtése is a versnek, dallama is. Kiemeltem egy strófát, ami nekem nagyon tetszett: „nem pusztulhat el az élet, nem némul el az ifjúság.” Ezt kineveztem egy refrénnek. A Jóisten úgy adta, hogy mikor hazaértem a nagymiséről, befordultam ott, a kisutcán, akkor már megvolt a „nóta”. És hát így született meg az Ifjúsági Himnusz. Azóta is énekelgetik a gyerekek ballagáskor, meg hasonló alkalmakkor.
Miután meghalt, volt egy kötetnyi verse, ami már elő volt készítve, csak nem került kiadásra. Akkoriban volt egy egyesületünk, a Pietas Keresztény Kulturális Egyesület, még a ’90-es évek első felében hoztuk létre, azért, mert elindítottunk egy keresztény szavalóversenyt Nagykárolyban. Pár éven keresztül zajlott is ez a rendezvény, s gondoltuk, hogy legyen egy egyesület, amely megszervezi, hogy tudjunk esetleg szponzorokat is – hivatalosan – „felhajtani”. Körülbelül négy vagy öt év után megszűnt a verseny, nem tudom, miért, az egy hosszabb történet… De az első pár rendezvény nagyon sikeres volt. Jöttek szerte Erdélyből, például Vásárhelyről. A versenyben az egyik vers szabadon választható volt, azaz a világ- vagy a magyar irodalom egyik költeményének kellett lennie, míg a másiknak keresztény versnek kellett lennie. És persze ökumenikus volt a rendezvény, például a döntőt mindig a református templomban tartottuk meg. Az elődöntők több helyszínen zajlottak, a Szentlélek plébánián, a nagytemplom dísztermében, ahol most a nővérek vannak. Ünnepi alkalmak voltak ezek, tele volt olyankor a templom. Amikor Pista bácsi meghalt, elneveztük az egész versenyt Fényi István Szavalóversenynek. Utána még vagy két-három éven keresztül élt ez a verseny, aztán elhalt. Ez az egyesület aztán megjelentette ezt a kötetet – sajnos nem volt egy igényes kötet. Segített a megjelenésében Dávid Gyula, a kolozsvári Polis Kiadó ügyvezetője. Ő pályázott, és megjelentette Fényi Pista bácsi verseit tartalmazó kötetet, még a református nyomdában nyomták… Később Végh Béláék jelentettek meg egy könyvet, az már egy igényesebb, szebb kiadású, jobban megszerkesztett kötet lett. De az elsőt még mi adtuk ki, Pirike néni segítségével.
Persze ápolgattuk Pista bácsi emlékét. A 75. születése napján felköszöntöttük a plébánián, tartottunk egy kis verses összeállítást, mi felnőttek, tehát Szakács Lia, még Léb Babu is itthon volt és mondott verset, Fischer Ildikó (a védőnő) is…
A legszimpatikusabb sztori, ami eszembe jut: egyszer Pista bácsinál voltunk otthon, ez páran, baráti társaság, felköszönteni. Nem is tudom, hogy ki volt az, aki megkérdezte: „Pista bácsi, te István vagy, hát melyik névnapot tartod? Pista bácsi mindig nagyon kimért volt és csendes. Ott volt a felesége is. Mégis ezt mondta: – Hát, tudjátok, amíg legényember voltam, a királyét tartottam, most már a vértanúét… Olyan komolyan mondta, nagy nevetés tört ki. Pirike néni rá is szólt: – Pista, hát… Szóval volt humora, csendes, de jó humora volt.
Egy nagyszerű ember volt! Számomra ő is szellemi, erkölcsi etalon volt. Ő is, mert még voltak mások, Hamvas Öcsi bácsi… Úgyhogy ha ilyen emberekkel vagy körülvéve, akkor jó.
Az 1978-as Művelődés folyóiratban Károlyi S. Mihály (Schvarzkoph Misi álneve, ő is Fényi-tanítvány volt!) közölt az eseményről tudósítást. Érdekessége annak a műsornak, hogy a későbbi régizene együttes akkor lépett fel először.
(Amennyiben rákattint a képekre, nagyobb méretben elolvashatók.)
Kiss Mária Katalin:
You must be logged in to post a comment.