„A család alapja az Istenbe vetett hit”

Az elmúlt időszak kapcsán Bencze-Kádár Orsolyával, a Kertvárosi Református Egyházközség lelkészével beszélgettünk a hivatásáról, illetve a hit szerepéről a mai családok életében.

orsolya

– Hogyan telt az elmúlt pár hét, a karantén időszaka? Milyen változásokat hozott a napjaidba magánemberként, illetve a munkádba?

– Az elmúlt pár hétben nagyot változtak körülöttünk a dolgok. Egyik pillanatról a másikra szerveződtek át a mindennapjaink. Számomra az első nagy változás mindenképpen az volt, hogy felfüggesztésre került minden gyülekezeti alkalom, beleértve az istentiszteleteket is. Egyik vasárnap még ment minden a maga rendjén, a következőn csak néhány fő vehetett részt az istentiszteleten, azután pedig senki. Át kellett váltani az online alkalmakra. Nagyon rossz érzés volt gyülekezet nélkül egy üres templomban prédikálni egy kamera előtt. Bevallom, tőlem meglehetősen távol áll a virtuális világ és ezzel együtt minden technikai újítás. Úgy éreztem, hogy ebben az egyre inkább elszemélytelenedő világban a kialakult helyzet – az online lét – csak még inkább megbontja a személyes kapcsolatokra való igényünket. De nem volt más választás. A gyülekezeteinket most méginkább erősíteni kellett az ige szavaival, és erre ez volt az egyetlen lehetőség. Mivel a hétközi alkalmak is átrendeződtek, és átkerültek az online térbe, a hétköznapjaink is meglehetősen átszerveződtek. Többet lehettem itthon és olyan dolgokra, itthoni programokra is lehetőségem nyílt, ami eddig valahogy kimaradt, mert mellőztem vagy nem szántam rá elég időt. Összességében elmondhatom, hogy nekem nagyon sok pluszt adott az elmúlt időszak, viszont a család és a gyülekezet közössége nagyon hiányzott.

– Van-e valamilyen olyan tanulsága, jótékony hatása az elmúlt időszaknak, amelyet szerinted meg kellene őriznünk a járvány után is?

– Nem volt olyan ember, aki ne lett volna érintve ebben a járvány okozta helyzetben, ezért mindenki tanulhatott valamit, de csak akkor, ha tanulni akart. Én a magam részéről ezt az időszakot egy figyelmeztetésnek fogom fel. Nagyon rossz irányba indultunk el mi emberek és ennek a felpörgött, kizsákmányoló és elszemélytelenedő világnak ez a vírus megálljt parancsolt. Lelassult az élet és érdekes módon ennek mindenki nagyon örült. Próbáltam ebben az időszakban minél több emberrel telefonon tartani a kapcsolatot, és mind a gyülekezet tagjai, mind a család, mind a barátok elmondták, hogy mennyire jól esik megélni azt, hogy nem kell rohanni, hogy nem cseng állandóan a telefon és most valahogy nincs újabb és újabb aktuális probléma, amit meg kell oldani. Figyeltem a közösségi médiában posztolt képeket. Jó volt olyan családokat együtt látni, akikről tudom, hogy egyébként nagyon kevés időt töltenek egymással. Sokan elkezdtek kertészkedni, virágot ültetni és rácsodálkoztak arra, hogy az élet több a mindennapi hajszánál. Ha egy mondatban kellene megfogalmazni egy tanulságot azt mondanám: így is lehet élni. Egymásra figyelni, egymásra vigyázni és mindenünket, amink csak van értékelni. Mert ezt nagyon elfelejtettük. Persze nem akarok erről az időszakról kizárólag idillikus képet festeni. Tudom, hogy nagyon sok embernek az elmúlt hetek létbizonytalanságot hoztak. Sokan veszítették el a munkájukat és persze nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a gazdaság és annak sokféle ágazata sínylette meg a kialakult helyzetet. De én ennek ellenére is úgy gondolom, hogy mindenki képes lehet tanulságot levonni a saját életére nézve. Változni kell és változtatni, de ezt a változást minden esetben saját magunkban kell kezdeni.

– Jó lenne kicsit többet megtudni rólad. Kérlek, mesélj a pályádról, mikor, hogyan döntötted el, hogy lelkész leszel, illetve milyen út vezetett a mostani helyedig?

– Meg kell, hogy mondjam nekem nagyon egyenes utam volt idáig. Talán nagyon kevés ember mondhatja el, hogy a gyermekkori álmát éli felnőttként, de velem ez történt. Nagyon korán, 4-5 évesen döntöttem el, hogy lelkész leszek. A családom tagjai hitben járó emberek, akik már nagyon kicsi gyermekként engem templomba vittek. Szerettem ott lenni! Vártam, hogy vasárnap legyen és újra elmehessek. De a hétköznapokon sem kellett a család az istentiszteleteket hiányolja. Óvodás koromban, nekem az volt a kedvenc időtöltésem, hogy „paposdit” játsszak. Előkerült a dédmamám otthonkája, az volt a palástom, a Biblia és az énekesköny, és az idős dédmamáknak meg is tartottam a szoba közepén az istentiszteletet. Az olvasás még nem ment, de néhány éneket és imádságot már tudtam fejből, azokat ismételtem.

Ez az elhatározás később sem fakult meg. Bár sokan le akartak beszélni róla, de én teológiára jelentkeztem. Már a középiskolában is, a Szatmárnémeti Református Gimnáziumban teológia szakra jártam. Érettségi után pedig a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre jelentkeztem, ahová fel is vettek. Debrecen meghatározó hely a számomra, nagyon szeretem a mai napig. Az egyetemen ismerkedtem meg a férjemmel, aki szintén lelkész és egy nagy ajándék nekem az Úristentől. Ő az egyetem elvégzése után a Nagykároly-Belvárosi Református Egyházközségben kezdett segédlelkészi szolgálatot, majd pedig Domahidára hívta meg a gyülekezet, ahol most is, lassan 6 éve örömmel szolgál. Domahidán élünk, én pedig innen ingázom be, lassan 5 éve a Nagykároly-Kertvárosi református gyülekezetbe, ahol előbb segédlelkész, majd pedig beosztott lelkész lettem.

– Mi az, amit a legjobban szeretsz a munkádban, hivatásodban, illetve mik okoznak nehézséget a mindennapokban?

– Nagyon szeretek emberekkel foglalkozni, idősekkel, fiatalokkal és gyerekekkel egyaránt. Szeretek beszélgetni, segíteni, bátorítani és vigasztalni. Szeretek igét hirdetni, prédikálni. Van, amiben már egészen otthon érzem magam, és van, amiben még sokat kell tanulnom. Szeretem, a hivatásomat és igyekszem is azt a tőlem telhető legjobban végezni.

Ami egyre inkább fejtörést okoz az az, hogy egyre nehezebb az embereket megszólítani és bevonzani az egyházba. Főleg a fiatalokat. Sokak szerint haladni kell a korral és úgymond „divatossá” tenni az egyházat is a jövő nemzedéke számára. Ehhez pedig újításokra van szükség. Én viszont nem tudok ezzel teljes mértékben egyetérteni. Bár fiatal vagyok, de én mégsem szeretem a túlzott újításokat. Szerintem ebben is, mint sok minden másban, mértékletességre és bölcsességre van szükség. Azt természetesen belátom, hogy rohamos tempóban változik a világ és változik az ember is. De bennem nagy kérdés az, hogy milyen mértékben kell az egyházunkat a világhoz igazítani. Mi az, ami még megfelel a mércénknek és mi az, ami nem. Hát, ebben még keresem az utam…

– Fiatal lelkészként, hogy látod, milyen szerepe van az egyháznak ma a családok életében, illetve ez változott-e az utóbbi hetek, a krízishelyzet hatására? Van-e generációs különbség a vallásosság tekintetében a családokban?

– Egyházként, lelkészként nagyon vigyáznunk kell a családokra. A család a társadalom legkisebb sejtje, de a gyülekezeteink is alapvetően családokból tevődnek össze. Ha valahol megbomlik, szétszakad egy család, az a gyülekezetben is változást jelent. Ma, amikor a házasságok és a családok válságukat élik, különösen fontos melléjük állni és támogatni őket. Nem csak akkor, amikor már baj van, hanem előtte is éppen azért, hogy a bajban egyértelmű legyen, lehet hozzánk fordulni. Én azt gondolom, hogy alapvető feladata az egyháznak rámutatni arra, hogy legyen szó házasságról vagy családról, annak egyetlen alapja kell legyen, amit úgy hívnak, ISTENBE VETETT HIT. Ha egy családban ez megvan és erre az alapra épül rá minden, ott sokkal könnyebben tudnak megküzdeni minden olyan krízishelyzettel, amivel szembetalálkoznak az élet során.

Ami a generációs különbséget illeti, itt is van egy kulcsszó, mégpedig a PÉLDAMUTATÁS. Ha a gyermekek úgy nőnek fel, hogy látnak családtagokat hitet megélni, vagyis templomba járni, imádkozni, akkor ők is sokkal könnyebben találnak rá az Istenhez vezető útra. Ezt az utat pedig meg kell mutatni nekik. Ebben az egyháznak természetesen nagy szerepe van, de a munkánk akkor lehet eredményes, ha ebben a szülő is segítségünkre lesz. A gyermek kezét elsősorban ő tudja megfogni és a templomba vagy éppen vallásórára elhozni. A hitbeli magvetés olyan szolgálat, ami az Isten áldásával nagyon sok gyümölcsöt terem.

– Milyen terveid vannak a következő évekre vonatkoztatva?

– Van egy olyan közmondás, hogy: „ember tervez, Isten végez…” Nos, ennek az igazságát mi a férjemmel már az élet sok területén megtapasztaltuk. Sok olyan dologban volt részünk, ami egyáltalán nem a mi terveink vagy elképzeléseink szerint alakult. De végül mégis arra jutottunk, hogy annak úgy kellett lennie. Amiben jelen pillanatban biztosak vagyunk az az, hogy ez az év változást fog hozni, hogy pontosan milyet, azt még nem tudjuk. De Isten már tudja, és nekünk ez éppen elég.

Bagossy Andrea

Megjelent a Nagykároly és Vidéke hetilap 2020. május 28-ai lapszámában.