A csapatmunka a legfontosabb

Beszélgetés Keizer Lajossal, Nagykároly alpolgármesterével, labdarúgó-legendával.

(A megkezdett interjú folytatása.)

– Ha Béres Istvánt Kolinak nevezték, alpolgármester urat hogyan szólították?

– Nem volt különösebb becenevem, egyszerűen Lajosnak szólítottak. Volt, hogy a szurkolók ezt-azt bekiabáltak, de a fiúk Lajosnak hívtak. A román fiúk Lojosnak, mert az „a” hangot nem nagyon tudták kiejteni.

– Miért is nem fontos Arad?

– Az úgy történt, hogy volt egy Czakó nevezetű edző Szatmáron, ő később elkerült innen, mégpedig Aradra. És ő elcsalt, hogy menjek oda játszani. Nagy nehezen megbolondított, egyetemet emlegetett meg hasonlókat. De egy fél év után vissza is jöttem, mert nem volt az nekem jó, nem tudtam beilleszkedni abba a csapatba. Így Aradról sok mindent nem tudnék mondani, nagyon kellemes város, ahol mindent megtettek a labdarúgók érdekében, minden szükséges feltétel megvolt, de egész egyszerűen én nem éreztem magamat úgy, ahogyan Károlyban vagy Szatmáron. Nekem Szatmáron azért volt jó, mert mindennap hazajöttem. Sose akartam innen, Károlyból elmenni, nekem ez a város a mindenem. Hogy Szatmáron játszottam, az azt jelentette, hogy félóra alatt bármikor itthon lehettem. De amikor még vonattal jártam, akkor is egy óra alatt itthon voltam. Engem minden ide kötött, minden barátom itt volt. Persze az itteniek szidták a szatmáriakat. Például – áh, nem ismered te az én nagyon közeli barátaimat! Szóval vérbeli drukkerek voltak, akik persze mindig szidták a szatmáriakat. Nekem már volt ott lakásom, de nem sokat laktam ott. Egyszer mégiscsak rászántam magamat, és elvittem őket Szatmárra. Egy-két napig ott aludtak nálam, persze vittem őket, kajeltünk, vendéglőbe jártunk. Előfordult egyszer, hogy az egyikük elveszített 100 lejt, kiejtette a zsebéből. Az ilyen kiruccanásokkor nekik nem kellett sose fizetniük, mégis eltűnt a pénze. Annyira letört, hogy már idegesítővé vált, így inkább adtam neki 100 lejt, csak hogy a hangulat jó legyen. Mindezt csalafintán intéztem, hogy azt higgye, megtaláltuk a pénzét. Nagyon jó hangulatban voltunk akkoriban. Nekem a szatmári csapat azért volt jó, mert ott tiszteltek. Nagyon! Nem volt olyan, hogy ha kértem valamit, ne oldották volna meg. Persze az elnökök is olyanok voltak, akik támogattak. Az első elnököm egy károlyi ember volt, Mocanu, nagyon szeretett. Utána jött Curpaș, ő még most is aktív, szokott írogatni. Nagyon szeretett engem annak ellenére, hogy bizony sokszor csúnyán viselkedtem ott. Nos, ő tűrte. Arra a fél évre kerültem el onnan Aradra, mert Czakó elbolondított. De vissza is jöttem. Igaz, nem egyenesen Szatmárra, hanem előbb ide, Károlyba. Akkor pont Dorel Oprea vezette a klubot, aki később itt dolgozott, a városházán. Fél évet maradtam itt, utána mentem vissza Szatmárra. De akkor már a B ligában játszottunk. Nem is tudom hirtelen, másfél-két évet voltunk még a B-ben, majd utána hazajöttem, és hát befejeződött – mondjam így – a nagy szintű foci.

– Mihez kezdett?

– Simon Tibi barátom, a szőrmés, karolt fel. Mondta, hogy menjek hozzá, legyek nála beszerző. Ő akkoriban műszőrméket meg posztókat állított elő, szövetkezetben, de már félig-meddig magánvállalkozóként. És hát nekem megvoltak a kapcsolataim, az ismeretségem, jól ment. Vagy három-négy évet vele dolgoztam. Nagyon szépen ment, jól is kerestünk. Később pedig jött a politika. A drukkerek mellém álltak. Ez úgy kezdődött, hogy mindegyre felmerült, miként is tudnánk segíteni a csapatot. Nem is tudom, ki mondta, hogy „Lajos, ha nem leszel tanácsos, akkor nem tudod elmondani, mi a fontos nektek; kívülről nehezebb”. Hát mit tehettem volna, elmentem, és beszéltem a Német Demokrata Fórum tagjaival. Akkoriban Müller és Tempfli, meg Schepler Józsi bácsi voltak. Megmondták őszintén, nincs több helyük, így is sokan vannak a Fórumtól. Én svábnak éreztem magamat. Akkoriban valahonnan meghallották, hogyan jártam, hogy valahogy szeretném segíteni a sportot, hívtak a liberálisokhoz, de én akkor még nem mentem. Akkoriban alakult egy új párt, az Új Demokrácia, és összeálltunk: Jenő, én, Király Gyuszi, meg még sokan. Akkor előbb tanácsos lettem, négyen bejutottunk, és közülünk lett a polgármester, Kovács Jenő. Onnan alakultak ki a további fejlemények a politikában. De mindezek ellenére nem tartom magamat politikusnak, nem is hiszem, hogy egyszer is az leszek. Mert én más természetű vagyok. Lassan látjátok ti is, hogy milyen a gondolkodásom. Jenő a politikus, nem én. Ő jól csinálja, én meg talán máshoz értek. Szerintem így a jó, hogy van ilyen felosztás közöttünk. Így alkotunk csapatot, mert ha kell, kiállunk egymás mellett, de közben mindent megbeszélünk.

– Ahogy a labdarúgásban: itt is fel van osztva, kinek mi a feladata.

– Pontosan. Nos, Jenő átment az RMDSZ-hez. Én idővel rájöttem, hogy nem pont úgy vannak a dolgok, ahogy korábban gondoltam. Nem lehet feszt ellenzékben lenni, ha tényleg akarom a várost segíteni, akkor tegyem, ne csak mondjam. Ezt pedig csak a Fórumon keresztül tehetem meg, az RMDSZ égisze alatt. Így tudok segíteni, így van lehetőség az ötletek megvalósítására. A lényeg, hogy ott kell hogy legyél, és adott esetben elmagyarázd, mit miért kell megtenni, és annak mi lesz a haszna a város számára. Ezt kívülről, a partvonalon túlról nem tudod hitelesen elmondani. Szerintem ez összességében jó választás volt. Úgy alakult, hogy egy idő után észrevehetővé vált, már nem zavartalan az együttműködés a liberálisokkal. Én mind próbáltam károlyiakat is vinni Szatmárra, hogy megyei szintű intézményekben is szóhoz jussanak. De nem engedték. Egyszer aztán felidegeskedtem, és otthagytam őket. Pár hónapig otthon maradtam, úgymond nyugton voltam. Majd jött Müller, a Fórum elnöke, hogy Józsi bácsi elment Magyarországra, és így kerültem a Fórumba. Utána jött ez az összeállás, ami elég régóta működőképes. Annak ellenére, hogy az elején probléma volt, hiszen a fiúk nem akartak.

– Nyilván nem lehetett könnyű az sem, hogy az óhatatlanul felmerülő ellentéteken túllépjenek Bekő Tamással. Főleg annak a fényében, hogy 2004-ben mindössze pár száz szavazaton múlt, melyikük lesz a polgármester. Kívülről nézve furcsa ez a hármas, igaz, az utóbbi évek alapján tényleg működőképes.

– Kovács Jenővel nem is annyira, de Bekővel tényleg rossz volt a kapcsolat. Sokszor támadtam, de ő is visszaadta. Persze ők sem tudták, hogy nekem mi az elképzelésem. Én nem köntörfalazok, inkább elmondom, ha kell, összeveszek vele, de nem tartom magamban. Ellenben ettől még szóba tudok veled állni. Nos, amikor Tamás lemondott, nem volt könnyű. Én nem akartam például megszavazni, hogy ő legyen a városmenedzser. Megbeszéltük, és végül mégis megszavaztam én is, beálltam a csapatba, hiszen a többség úgy tett. És jól tettem!

– A városvezetői munkájából mit emelne ki? Mire a legbüszkébb? Mi volt nagyon fontos Keizer Lajosnak, és sikerült is elérni?

– Inkább az mondanám, hogy sikerült a polgármesterrel egy nagyon jó csapatmunkát összeállítani. Ez nagyon lényeges. Én ezen belül egy olyan részleget kaptam, ami szeretek, hozzám tartozik a közterület-rendezés. Nagyon jó emberekkel tudok itt együtt dolgozni, akik közel állnak hozzám. Szerintem jó a hangulat, és jók a szakemberek is. Szerintem maga a csapatmunka kimagasló. Az, hogy lassan-lassan ide jutottunk, annak köszönhető, hogy van ez a csapat, hogy van a polgármester, az alpolgármester, a városmenedzser, a jegyző, a főkönyvelő stb. Mindegyik kulcsposzton megfelelő ember van. Úgy érzem, az, hogy ide eljutottunk, nekem is köszönhető, de ugyanúgy mindenkinek. De ott van például a pályázatíró iroda: kimagasló! Ez olyan csapat, amellyel a polgármesternek is könnyebb dolgoznia. És tényleg úgy történik, hogy ha valamit megbeszélünk, akkor meg is kezdjük a munkát. És jó a hangulat a közterületiseknél is. Adorján Csabi elment, de ott van Hermann Attila. De ha adódik egy probléma, akkor Csabára is számíthatunk, rögtön megbeszélhetjük vele. Én mindig is nagyon nagy súlyt tettem a csapatmunkára, ez pedig most jó nálunk, érdemes rá ügyelni. És ez igaz a tanácsra is. Hiszen azért vagyunk jók, mert nem a többiek előtt beszéljük meg a dolgainkat, hanem előzőleg. Már kész, kialakított állásponttal megyünk tárgyalni. Persze előzőleg néha vitatkozunk, amikor nem könnyen jutunk el a közös álláspontra. De ezt magunk között rendezzük el, utána pedig a csapat már egységes. A lényeg tehát az, hogy van egy nagyon jó összhang.

– Előbb-utóbb lesz helyhatósági választás. Hogy vágnak neki az újabb négy évnek?

– A csapat jó, és talán még tudok hasznos tagja lenni. S ha ez így van, akkor folytatnám, persze! De ez attól függ, hogy leszünk megválasztva, egyáltalán lesz-e többségünk, a többiek mit akarnak. De nyilván már egyeztettünk magunk között is, és igen, szeretnénk folytatni. Úgy történt, hogy Kovács Jenő behívott engemet és Bekő Tamást. Elmondta, hogy szeretné velünk folytatni, és mindketten igen mondtunk. Azt tettem én is, mert úgy érzem, hogy van értelme. Persze hibák vannak, de hát hiba csak akkor lehet, ha dolgozunk. Úgy érzem, hogy folytatni kell, és van is értelme, van is látszatja. Elég körbenézni a városban, megnézni, mennyit fejlődünk. Nagyon fontos az is, hogy a beruházások kapcsán a lakosok sokat segítenek. Alapvetően türelmesek, megértők. Látjuk, hogy értékelik a munkánkat. Akarják ők is a város szépítését annak ellenére, hogy mindeközben ők is sokat szenvednek a járdák hiánya miatt, a sárban stb. De ez a pozitív hozzáállás nagyon fontos! Így lehet dolgozni.

Megyeri Tamás Róbert

Megjelent a Nagykároly és Vidéke című hetilap 2020. június 25-ei számában.)