„Egy nekem tízezer, ha a legkülönb.” (Hérakleitosz) Heveli László írása. Pusztába kiáltott szavak?
Nemrégiben történt, hogy a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség bizonyos statisztikai mutatókra hivatkozva nem hagyta jóvá a nagykárolyi Elméleti Líceumban jó néhány éve működő filológia szak kilencedikes osztályának elindítását a 2017–2018-as tanévben (a tanfelügyelőség által végzett felmérés 8 fő előzetes jelentkezését regisztrálta). A Tanfelügyelőség a döntését annak ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni, hogy az egyik szülő 33, az említett osztályba jelentkezni kívánó diák szüleinek aláírását gyűjtötte össze és juttatta el hivatalosan az illetékes szervekhez, kérelemként az osztálycsoport megszervezésére. Az elméleti képzés megszüntetését az is indokolni látszik, hogy a jelenlegi oktatáspolitika a szakképzés arányának növelését szorgalmazza az elméleti képzéssel szemben. Röviden ennyi a történet. Az alábbiakban néhány fontos szempontra szeretnék kitérni, amelyek, úgy gondolom, előidézői a humán szakirány krízishelyzetének, ugyanakkor e sorok nem titkolt módon védőbeszédként (pusztába kiáltott szóként?) is fognak szólni a filológia osztály szükségessége mellett.
Azon tanulók, akiknek opciója erre a szakra esett volna, a következő tanévtől elméleti képzést csak reál (matematika-informatika és természettudományok szak), vagy katolikus teológia szakon végezhetnek. A magyar és az idegen nyelvek, illetve a társadalomtudományok iránt affinitást mutató diákok kénytelenek más profilon folytatni stúdiumaikat, amennyiben Nagykárolyban maradnának. A reál szakosodás „főtantárgyai” miatt ez jelentős – ugyanakkor talán felesleges – többletterhet ró rájuk, míg az általuk preferált humán tárgyak vagy témák tanulmányozására sokuknak sem kellő teherbírásuk, sem elég idejük nem maradna. Nem elhanyagolható szempont a filológia mellett, hogy a humán felsőoktatási rendszerben továbbtanuló diákok vajmi kevéssé fogják alkalmazni az egzakt tudományok – egymástól meglehetősen elszigetelt – területein szerzett középiskolai ismereteiket. Ennek oka nemcsak a diák elfogultsága, úgynevezett „humán beállítottsága” lehet. De vessünk egy sanda pillantást erre a sokak számára különcséget sejtető fogalomra, mielőtt az okokra kitérnénk.
Széles körben elterjedt sztereotípia, hogy a diák alapvetően vagy „humán”, vagy „reál” hajlandósággal bír, mintha e két típus képviselői két párhuzamos univerzum lakói lennének. Ez a megkülönböztetés gyakran összefonódik azzal a kimondatlan előfeltevéssel, hogy az irodalom, a művészetek, a történelem, a filozófia, az erkölcs emberléptékű világa nem reális világ (sic!), ezeknek művelői álmodozók, tevékenységük fényűző és hasztalan időtöltés. E vélekedés mögött jó esetben felszínesség, rossz esetben az anyagi haszon minden morzsájáért lármát csapó, agresszív materializmus áll. Bár a megkövesedett reál-humán ellentét tarthatatlanságára jelentős gondolkodók mutattak már rá, (lásd pl. Gáspár Csaba László: A filozófia oktatásának fölöttébb szükséges voltáról. In: Iskolakultúra 10. évf., 2000/1.) továbbra is meghatározó erővel hat a pedagógiai gyakorlatra (sőt, egyes körökben a humán tudományok fölényes lenézésével jár együtt!).
Mint ismeretes, a tanügyi rendszer igen nagy mennyiségű információ elsajátítását követeli meg a gimnazistáktól, azonban ennek életszerű alkalmazása kevésbé, átfogó tudásrendszerbe való integrálása pedig még annál is csekélyebb mértékben szerepel a tanügyi célkitűzések között. A mai iskolarendszer voltaképpen a természettudományok pozitivista módszereit erőlteti rá a humán-, más szóval szellemtudományok oktatására is (a tudományok e két típusának módszertani elhatárolása, egyszersmind egyenrangúságuk megfogalmazása a 19-20. század fordulóján alkotó Wilhelm Dilthey munkásságához köthető). A természettudományok tárgyiasító gondolkodásának kiterjesztése a szellemtudományokra egyfajta elgépiesedéshez vezet, ami nemcsak a pedagógiát, hanem a közgondolkodás egészét mélyen átjárja. Emiatt az emberek számára a tanulás célja és értelme nem más, mint az ismeretek legpraktikusabb kiaknázása, profitra, anyagi előnyökre való konvertálása. Ennek következménye az a gyakran észlelhető sajnálatos jelenség, hogy a humán tárgyak területén tehetséggel bíró diákok a jobb anyagi kilátások, a szakmai presztízs reményében választanak felsőfokú képzést, egyben majdani szakmát (utóbbi szempontból talán az egészségügy és a jogászat a legfelkapottabbak). A rendszer csapdája, hogy a korábban önálló gondolkodásra hajló diák is képlékeny anyaggá válik az őt egyre jobban bekebelező specializált oktatás öntőformájába kerülve. Az ember egyre inkább a kívülről – a piramis csúcsán állók érdekei által – diktált igények kiszolgálására gyártott elemévé válik a társadalomnak. (A kérdésről bővebben lásd Ivan Illich: A haladás ritualizálása – http://www.c3.hu/~prophil/profi991/Ivan_Illich.html ) Tulajdonképpen egy csereszabatos alkatrész lesz.
Ebből a szempontból mérlegelve az elmondottakat, érthető, hogy a középiskolai humán képzés az anyagi termelésre szakosodott piac szempontjából teljességgel nélkülözhető. A kultúra iránt valamelyes érdeklődést mutató tanulók átsorolhatók más szakokra. Ismerjük a fölényesek bölcsességét: „ha nem tetszik, el lehet menni máshová!”
De talán lenne más út is. Reálisan humán. Ha a közoktatás embergépek helyett emberekre orientált lenne, megpróbálhatna segítséget nyújtani a tanulónak nemcsak az információ áradatban való eligazodásban, hanem abban is, hogy a maga és a mások kultúráját, hagyományát megértse. Így a diák saját személyes életére is jobb rálátást nyerne (valami ilyesmi lenne a nevelés többletjelentése az oktatáséhoz képest). Mindez – a közhiedelemmel ellentétben – olyan dolog, ami nem adatik meg önmagától, sőt azt látjuk, hogy a jelenlegi, piaci érdekek által vezérelt társadalom egyre inkább mállasztja a hagyományos értékrendeket.
A kommunista korszak ma is elevenen ható örökségének része az a beállítódás, hogy minden fontos problémát központi irányítással és forradalmi változtatásokkal kell megoldani. Ez az ideológia felmérhetetlen károkat okozott a kommunista blokk országaiban. Az ember a pártvezetésre bízta magát, a mindenható államgépezet gondviselő tekintete előtt eljátszva az engedelmesen dolgozó fogaskerék szerepét. Az ember mindent felsőbb utasításra tett. Ebbe beleszokva az állampolgárok felelősségérzete vészesen lecsökkent. Az „Én csak a dolgomat végzem” féle mentalitás ma is meghatározó, az úgynevezett „rendszerváltás” után majd’ 28 évvel, jellemzően például a tanügyben is. A felelősség áthárítása sokaknak a legbiztosabb menedék. Mi következik ebből? Az állam annyira bizalmatlan saját társadalmával szemben, hogy kamerás megfigyelés alá helyez diákot-tanárt, hátha sikerül fülön csípni, netán egy hatékony gyógyszerrel kiküszöbölni a korrupció vírusát. Ha a vírus immunissá válik, újabb és még forradalmibb elveket kreál, amivel saját, súlyosan beteg szervezetét bombázhatja. Ezzel még inkább fokozza a nemtörődömséget és a hivatallal szemben érzett közutálatot, az inkompetens alkalmazottak száma pedig egyre nő. Egy életidegen rendszerben képződött ördögi kör ez. A rendszer működtetői – vesztünkre! – mindig újat álmodnak. A bürokrácia minél bonyolultabb kiterjesztése, a hagyományos közösségek szétdúlása, a felelősség másokra való áthárítása és a látszatintézkedések eszközével operálnak.
Fel kellene tehát ismerni azt, hogy a közösségi problémák kezelése és a jóvátétel csak regionális szinten, a személyes felelősségvállalás, a szolidaritás és a hagyományos emberi értékek újbóli kimunkálása útján lehetséges, „a lassú lépések politikáját” követve, minél inkább kivonva az oktatást a piac és a politika érdekköréből. Az oktatás problémáinak tudatosítására és ezek megoldására tett erőfeszítések, úgy vélem, csak akkor lehetnek sikeresek, ha sikerül rést ütni e Rendszer falán, amelyben az önző és versengő érdekérvényesítés a perifériára szorítja a klasszikus műveltséget, és amelynek pedagógiája a „piaci szereplő”, a „tulajdonságok nélküli ember” kitenyésztésére szakosodott. Döntő változást azonban csak az emberek tudatának megváltozása, az életszemléletben bekövetkező fordulat hozhat. Csak ez ragadhatja ki az embert az „Én”-mánia igézetéből, amely kizárólag a „Mitől lennék én boldog?” és a „Hogyan valósítsam meg az álmomat?” kérdéseit ismeri. A világnézeti semlegességet színlelő, szabadságot, önmegvalósítás hirdető oktatáspolitika elhallgatja azt, hogy a szabadság és az önmegvalósítás csupán üres szavak egy olyan diák számára, aki nem ismeri meg azokat a szellemi javakat, amelyekre támaszkodva a szabadságának tartalmat tudna adni. Márpedig a hagyomány által felhalmozott értékek nem tudnak élni és lélegezni egy olyan, cinizmus által uralt atmoszférában, amelyben a humán szakos pedagógus és diák kisemmizetté válik.
A hagyomány művelése természetesen a lehető legtávolabb áll a dühödt és talajtalan, a napi politikával szoros szövetségben álló nacionalizmustól, ahogy az elavult szokásokhoz való ragaszkodástól is. A hagyományaiból merítő ember látóköre nem beszűkült, cselekedeteit objektív mércéhez, időtálló értékekhez igyekszik igazítani, érzi a gravitációt, azaz tudja, hogy van veszíteni valónk, így nem távolodik el a realitástól, hanem a lehető legteljesebb mértékben a valóságban él.
Heveli László

