A haza szabadságáért

Szatmár vármegye az 1848–49-es forradalom és szabadságharc korában.

Elöljáróban hangsúlyozom, hogy a szabadságharc idején Szatmár vármegye nem volt katonai összecsapás színhelye, e vidék a hátország szerepét töltötte be, területét a harcok elkerülték. De vér- és pénzáldozatokban e vármegye sem maradt mögötte az ország egyetlen törvényhatóságának sem, sőt, még akkor is folytatta a forradalmi szervezkedési munkát, amikor a szabadságharc ügye Világosnál halálos döfést kapott.

Ennek ellenére éljük hát újra, ha csak villanásokban is, ezt a nagyszerű időszakot. Tekintsük át, hogy milyen hatást gyakorolt a forradalom kitörése a vármegye lakosságára, s azok hogyan fogadták a forradalmi kormány rendeleteit, intézkedéseit. Szólnom kell a vármegye vallásfelekezeteinek magatartásáról és adományairól a katonai kiadások fedezéséhez, továbbá arról is, hogy miként viszonyultak a szabadságharchoz az itt élő nemzetiségiek, s a bécsi udvar miként törekedett ezeket a magyar forradalom ellen hangolni. Mozgalmas időszakot élt át a vármegye a szabadságharc idején. Habár a vármegye területén nem zajlottak csaták, katonai összetűzések, a város és a vármegye fiataljai, katonákként ott voltak a nemzet nagy csatáiban is.

Az események sodrából fakadóan, mi is történt 1848– 849-es években Szatmár vármegyében? Az 1848-as év forradalmi esztendő volt egész Európában. A nemzeti szabadságért és jogokért vívott küzdelmek dicsőséges éve volt ez. Ebben a pezsdült légkörben az elnyomottak akarata tettekké formálódott, a láncok megcsörrentek, fellobbant a népek szabadságvágya, s az eltiportak jogaikat követelték. A forradalom hulláma 1848. március 13-án elérte Bécs városát, s itt is kitört a forradalom. Két nap múlva, március 15-én Pesten is kitört a forradalom, s a márciusi ifjak fellángolásukban kivívták a sajtószabadságot, a Tizenkét ponttal együtt és kiszabadították a politikai foglyokat. Ez a nap a márciusi fiatalok vér nélküli dicsőséges napja volt.

A pesti forradalomnak nagy volt a kisugárzása Szatmár vármegyére is, melynek lakossága örömmel értesült a forradalmi hírekről, lelkesedéssel fogadta az áprilisi törvényeket, valamint a forradalmi kormány rendelkezéseit. Ebben az euforikus légkörben Batthyány, a rend és a nyugalom fenntartására szólította fel a vármegyét és értesítette a törvényhatóságokat a közteherviselés, a papitized eltörlése és a hűbéri viszonyok megszüntetésére vonatkozó törvényekről, s utasításokat adott ezek végrehajtására. Felhívta a vármegye figyelmét arra, hogy mindezt falvanként ismertessék, s hirdessék ki azt, hogy a hűbéri kötelezettségeket a törvények szentesítéséig változatlanul teljesíteni kell. A városok polgárságának általános reményeit fejezik ki Szatmár vármegyében is azok a gondolatok, amelyeket egy Aradon nyomtatott, 1848. április 4-én keltezett röpiratból idézek: „Európa-szerte elterjedt emberi jogok kivívását célul tűzött forradalmak, hazánkat is új életre ébresztik”.

Nagykároly városának tanácsa 1848. március 26-án úgy vélte, hogy a haza békés forradalmát korlátok közt tartani „csak úgy lehetséges, ha az úrbéri viszonyok megszüntetésével, minden, a parasztok kezén lévő földet meghagynak azok birtokában (…) a földesúrnak adandó illő kárpótlás mellett megszüntettetnek”. Ez az álláspont rendkívül pozitívnak tekinthető, mert a földesurakkal szemben, a jobbágykövetelések kielégítése mellett áll és nem akarja megengedni, hogy a nemesség számos feudális jogot átmentsen az új korszakba.

1848. március 24-én Nagybánya polgársága is magáévá tette a pesti radikális ifjúság Tizenkét pontját, s elhatározta, hogy a gyűléseket, tanácskozásokat, beleértve a törvényszéki üléseket is nyilvánosan tartják. Ugyanakkor népgyűlésen jelentették ki, hogy nemzetőrséget szerveznek és adakoznak a haza oltárára. A márciusi események hatása alatt Nagybánya volt az első, amely Kossuth Lajost a város díszpolgárává választotta „mint, aki a békés útoni átalakulás nagyszerű kérdéseiben kitűnően működött”. Miután Kővár vidékét 1848. május 22-én Szatmár vármegyéhez csatolták, a környék román lakossága lázongani kezdett, s így lett Nagybánya végvára a vidék magyarságának. Ide gyűltek a környéken élő földesurak, s ide telepedett Nagysomkútról az elöljáróság is. A pesti események nagy lelkesedést váltottak ki a másik bányaváros, Felsőbánya lakosaiban is. A templomokban hálaadó istentiszteleteket tartottak, népgyűlést hívtak össze, ahol az 1848-as törvényeket és az első független felelős magyar minisztérium kinevezését hirdették ki. A város védelmére nemzetőrséget szerveztek a közrend és a nyugalom megvédése érdekében. A nemzetőrségben a bányavidéki nincstelen szegény rétegeket és a bányászokat találjuk. A város fiataljai pedig a magyar honvédsereg soraiban küzdöttek, a lakosság pedig nagy mennyiségű arany-, ezüst- és egyéb értéktárggyal járult hozzá a hadi kiadások fedezéséhez. A nemzetőrség megalakítása érdekében megindult összeírás alapján Nagybányán, mindjárt az év elején 468 egyént írtak be a nemzetőrségbe, melynek tisztjeit és altisztjeit maga a nemzetőrség tagsága választotta. Nagybányán ötven éven felüli férfiak is kérhették a nemzetőrségbe való felvételüket. A probléma az volt, hogy a nemzetőrségi egységek szervezését itt össze kellett hangolni a termeléssel. Ez volt az oka annak, hogy 1848 júliusában a forradalmi kormány rendeleti úton felmentette a bányászokat a nemzetőri szolgálat alól. A rendelet szerint „a bányákban éjjel-nappal a legveszélyesebb munkával foglalkozó bányászok, az őrség mindennemű szolgálatától felmentessenek”. Márpedig a munkások nagymértékű igénybevétele a nemzetőrségi szolgálatban sok tekintetben akadályozta a zavartalan termelőmunkát. Viszont a bányaipari munkások kiválása a nemzetőrségből nagy számbeli veszteséget okozott a bányavidéki nemzetőri egységekben. A bányaipari munkások távozásával a nemzetőrség létszáma a felére csökkent, s emiatt a nemzetőrségi szervezet vezetői hamarosan kísérletet tettek arra, hogy a felmentett munkásokat a nemzetőrségbe újból bevonják. A bányászok vállalták a további szolgálatot, azzal a feltétellel, hogy munkájukhoz mért engedményeket kértek. Urban osztrák ezredes támadása idején a bányavidék védelmezésében a nemzetőrségre fontos szerep hárult. Nagybánya lakossága ekkor egy emberkét állt ki a város védelméért, s a sáncoláshoz, amint azt Varga Pál, nagybányai minorita szerzetes feljegyezte „még a kisasszonyok is mentek és dolgoztak”. Az összetűzésre azonban nem került sor, mert Urban osztrák ezredes nem merte a bányavidéket megtámadni. A nagybányai lakosság a forradalom ügyéhez való önfeláldozó magatartását és hozzáállását jelzi, hogy társzekerek vitték innen az ágyneműt, élelmet, bort a sereg számára, a nők pedig a sebesültek számára a kötszereket készítették, a római katolikus templom pedig 18 ezer forinttal támogatta a hadi kiadásokat. 1848. május 3-án Szatmár vármegye bizottmányi gyűlése a helyzet alakulásának következtében, rögtönítélő törvényszékek felállítását követelte a parasztmozgalmak megfékezésére. Az alispán jelentéséből azt is megtudjuk, hogy a nagykárolyi börtönben 62 elítélt parasztot tartanak fogva, akiket 14–30 napig terjedő büntetéssel sújtottak. Az 1848. május 11-i jelentésben szerepel először a nántűi óhitű lelkész, Moise Sora Novac tevékenysége, akit azzal vádoltak, hogy bujtogatta a zsidókat és a román lakosságot a svábok ellen. A fent nevezett személy a börtönből levelet juttatott el George Barițiunak, melyből kitűnt, hogy a pópa és hívei vallási felvonulást szerveztek. Hatfaludi Elek Középszolnok megyei rendfenntartó május 11-i leveléből megtudjuk, hogy Hadad fellázadt lakosságának lecsendesítésére hatvantagú egységet vezényelt ki és még kért harminc huszárt. Aranyosmeggyes főterén, a várkastély romjai mellett, az iskola előtt márványtábla hirdeti, hogy ezen a helyen gyűltek össze a környékbeli parasztok 1848. október 8-án Zima Dumitru vezetésével, hogy harcot kezdjenek a jobbágyság megszüntetéséért. Tehát a vármegyében kitört parasztmozgalmak is sürgették az áprilisi forradalmi törvények életbeléptetését. E mozgalmakban vegyesen vettek részt magyar, román és sváb parasztok. Itt jegyzem meg, hogy e törvény rendelkezései szerint szabadult fel április hónapban az akkori Bánság, Arad, Bihar, Szatmár és Máramaros megye parasztsága.

Az 1848-as forradalom kitörését követően Szatmáron is hamarosan megalakult a Helyi Honvédelmi Bizottmány, amely a város közigazgatási területén hat nemzetőrszázadot szervezett, hármat Szatmáron, kettőt Németiben, egyet pedig Szatmárhegyen. A városi tanács hat kerületre osztotta a várost, s ezekben megbízottaival szedette be az önkéntes adományokat. A felhívás értelmében a csizmadia céh három évig ezer pengőforintot, a kereskedő testület ötven pengő forintot ajánlott a haza oltárára. Vajai Károly aljegyző lemondott e szent célra évi fizetése egynegyedéről. Weisz János tíz, Reich András kettő, Hartmann István pedig öt önkéntes felszerelését vállalta. Nagy gondot jelentett a nemzetőrség felfegyverzése, melynek érdekében a városi tanács elhatározta, hogy a városból összeszedik a vadászpuskákat, báró Vécsey is felajánlott néhányat, a börtönőröktől is elszedik a szuronyos puskákat, s akinek nem jut, annak kezébe lándzsát, kiegyenesített kaszát adnak. A városi tanács utasította Vajay Károly ideiglenes parancsnokot, hogy hamarosan kezdje meg a nemzetőrök kiképzését. A város viszont ennél nagyobb tervet készült megvalósítani. Úgy gondolta, hogy kis sereget tüzérséggel is felszerel, s e célból az Országos Honvédelmi Bizottmánynál két ágyút rendelt, melynek kezelésére Nagy Károlyt és Korányi Adolfot küldi kiképzésre. Hogy mennyire készületlenül érte a szabadságharc a nemzetet, érzékelteti a hadügyminiszternek a városhoz intézett válasza: „ágyúkat nem adhatunk, mert még Budán nem sikerült ágyúöntő műhelyt létesíteni, ezért segítsen magán a hatóság, ahogy tud”. A városi tanács gondoskodni akart a hat századból álló nemzetőrsége felfegyverzéséről, melynek részére 300 darab belga fegyvert és három ágyút rendelt meg, kellő felszereléssel és lőporral együtt. A szállítmány Szem Adolf tüzér ügyeletével érkezett Nagykárolyba, s mikor a nagykárolyi nemzetőrök észrevették a katonai szállítmányt, megrohanták és nagyobb részt lefoglalták. A méltatlan cselekedet felháborította a szatmári városi tanácsot, melynek panaszára az alispán az alábbi választ adta: „Szatmárnémeti már anélkül is mozgósította nemzetőrségét, tehát nincs szüksége erre a szállítmányra. Továbbá a szóban forgó fegyverek ugyanazt a szolgálatot fogják tenni az ellenség ellen a mi kezünkben, mint a szatmáriakéban. Reméljük, hogy a tanács honfiasságból kifolyólag nem fogja emiatt tőlünk testvéri szeretetét megvonni. Ha éppen kell, a szállítási költséget meg fogjuk téríteni”. A szatmári városi tanács méltóságteljesen válaszolt az alispán levelére, a vármegyével többet nem tárgyal, hanem feljelenti az ügyet Kossuth Lajosnak. A vármegye azonban nem sok hasznát vette a szerzeménynek, mert a fegyvereket ki kellett szolgáltatnia, Kossuth utasítására, Mihályi Sándor határszéli kormánybiztosnak, mert az erdélyi részeken sokkal nagyobb szükség volt e fegyverekre, mivel Urban osztrák ezredes csapataival az ország belsejébe akart vonulni.

(Folytatjuk)

Mandula Tibor