A károlyi, aki Kijevig repülne az álmait követve

A Wild Child egy uszítás, egy belső üvöltés – még sok mindent elárult az Anziksznak adott interjújában Santha Eduard. Az Eurovízióra készül, sőt, még inkább az álmai megvalósítására.

– Wild Child – rólad, a nagykárolyi Ediről szól ez a szám?

– Egész életemben lázadó voltam. De ez a lázadás leginkább abból fakadt, hogy mindenáron művész szerettem volna lenni. Nem is akármilyen! Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy nekem zenélni kell. Nagyszínpadot akartam, zenekart és azt, hogy 100 000-en énekeljék velem a dalaimat. Ezzel persze sokat nem mondok, hiszen rengeteg tinédzser álma ez. De én valahol mindig is tudtam, hogy ez egyszer össze fog jönni. Nem tudtam, hogy mikor és hogyan, hiszen teljesen más irányt vett az életem. Idővel azonban – ahogy teltek az évek – rájöttem, hogy csak akkor léphetek erre az útra, ha én is hajlandó vagyok tenni érte, feladni mindent és alázatot mutatni az álmaim iránt. Tudod, hiába szeretnél nyerni a lottón, ha soha nem veszel lottószelvényt. Még mindig vágyom a nagyszínpadot, viszont most a legfontosabb számomra az, hogy a dalaimon keresztül kiénekelhessek magamból mindent, hogy megmutathassam ki vagyok és hogy mit gondolok a világról, a különböző társadalmi dolgoktól kezdve az egészen apró, rejtett emberi érzelmekig, mindenről. A dalaimban nem kell megfelelnem semmilyen elvárásnak, ez adja az én igazi szabadságomat. Őszinte lehetek, és ez manapság egy nagyszerű kiváltság.

A Wild Child egy uszítás, egy belső üvöltés – mind a külvilág, mind önmagunk felé. Egy felkiáltás, ami azt mondja: „Képes vagy rá, megtudod csinálni!” Az a bizonyos belső hang, ami újra és újra visszaadja az elvesztett reményt, az elvesztegetett pillanatokat és hitet ad arra, hogy tényleg képesek vagyunk jobbá tenni a világot. Azt szeretném, ha kinyitnánk a szemünket és észrevennénk, hogy még a legkétségbeejtőbb pillanatokban sem vagyunk egyedül, mindig van mellettünk valaki, aki hisz bennünk és ezzel a biztatással, ezt a vad, természetfeletti erőt birtokolva kézbe tudjuk venni a saját sorsunkat.

– Mi újság veled? Hogyhogy Bukarest?

– Amint az előbb már említettem, nemrég nőtt be a fejem lágya annyira, hogy rájöjjek tennem is kell valamit az álmaimért. Másfél évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy szembe megyek minden félelmemmel, összepakoltam a cuccaimat és mint egy igazi „vad gyermek” összeszorított fogakkal, keresztbe tett ujjakkal, de nyakamba veszem a fővárost. Hiszen, ha valaki zenei téren érvényesülni szeretne ebben az országban, akkor kérdés nélkül azt mondom, hogy ide kell költöznie, nincs mese. A legnagyobb kiadók és producerek mind itt dolgoznak és nem véletlenül. Hatalmas város, rengeteg tehetséges ember lakik itt vagy éppen jön ide az ország különböző pontjaiból csak azért, hogy elindíthassa a zenei karrierjét.

Rendkívül izgatott vagyok, talán egy kicsit fáradt is, de egyértelműen megéri. Rengeteget dolgozom a zenekarommal (Marius Pop – gitár, Tiri Michael – billentyűk, Dani Iudean – dobok és Eduard Cotoara – basszusgitár), akiknek szintén rengeteget köszönhetek. De természetesen ezen kívül mindenki éli a saját életét, így hát, ha épp nem velük próbálok, akkor dalokat és dalszöveget írok, tanulok, énekórára járok és rengeteget stúdiózom. Azt viszont bizton állíthatom, hogy ez a „jövő” című különös sláger hihetetlenül érdekesnek ígérkezik, mondhatni egészen „jól szól”.

– És az Eurovízió, hogy került képbe?

– Hát most lehet, hogy picit ezoterikusan hangzik majd, de ez egy igaz történet. Egy teljesen átlagos nap volt, egészen addig, amíg lefeküdtem, és éjjel azt álmodtam, hogy megnyertem az Eurovíziós Dalfesztivált. Mindenféle előzmény nélkül jött az álom, hiszen egészen addig életemben nem gondoltam volna, hogy én, Edi, képes lehetnék egy ilyen rendkívüli presztízzsel bíró versenyre, még csak jelentkezni sem, nemhogy kijutni és egy egész országot képviselve vetélkedni Európa (és most már Ausztrália) legjobb produkcióival. De talán erre valók az álmok. Megélhetünk olyan dolgokat, amikre nem lenne lehetőségünk vagy épp olyanokat, amikbe félnénk belevágni. Ők pedig csak jönnek és megmutatják, hogy képesek vagyunk rá, és lám-lám, bármi sikerülhet.

Aztán csörgött az óra, felültem az ágyamban és csak bámultam mereven magam elé, mint aki nem érti, hogy mi történt. Viszont az álom különleges élménye még mindig ott lüktetett bennem – egyébként egyike azon kevés álmaimnak, amiket nem felejtettem el az ébredés pillanatában. Ennek a hihetetlen impulzusnak a hatására óriási elánnal nekiálltam a munkának. A dalból legalább 10 különböző változat készült, amíg eljutottunk a mostani, jelenleg hallható verzióig. Természetesen rengeteg segítséget kaptam Mariustól, aki egy rendkívüli zenei producer, de elsősorban a legjobb romániai gitárosok egyike (ha nem a legjobb). Éjt nappallá téve dolgoztunk míg a „vad gyermek” végül megszületett. A történethez persze az is hozzátartozik – csak, hogy némi pikantériája is legyen a dolognak, hogy az álom 5 nappal a jelentkezési határidő lejárta előtt érkezett.

– Pontosan mit jelent az, hogy hallhatjuk a számodat? Milyen szakaszok vannak hátra? Messze van Bukaresttől Kijev?

– Az első lépés mindenképpen a beiratkozás volt. Néhány napra rá, hatalmas meglepetésemre, csörgött a telefonom, hívtak, hogy menjünk be a zenekarral egy tévéfelvételre, hogy zsűri előtt, élőben mutassuk be a dalt. Persze nem csak minket hívtak be, hanem az összes előadót, aki jelentkezett a versenyre. Ezeket a felvételeket a Román közszolgálati Televízió (TVR2 vagy TVR HD) vetíti minden nap este 8 órától. Sajnos nem tudjuk, hogy a mi dalunk mikor kerül majd adásba, úgyhogy mi is minden nap leülünk a tévékészülék elé és izgulunk, hogy vajon aznap benne leszünk-e. Ez a folyamat egészen február 12-éig tart, amikor is egy élő show keretein belül fogják bejelenteni a 15 elődöntős produkciót.

Amúgy, pont február 12-én van a születésnapom is. Véletlen lenne? Nem hiszem. Mindenesetre, viccet félretéve, csodálatos születésnapi ajándék lenne.

– Gondoltál már arra, hogy sikerülhet? Lehet az ilyesmiben bízni? Vagy csak nagy titokban…

– Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára! 🙂 Komolyra fordítva, az egyetlen gondolat, ami a dal megírása közben a fejemben motoszkált, az az volt, hogy megpróbáljam minél erősebben kifejezni mindazt, amit érzek és gondolok. Bízom abban, hogy a közönség segíteni fog, és ha bekerülök az élő műsorokba, bizalmat szavaznak majd nekem újra és újra, és talán együtt, büszke nagykárolyiként egészen Kijevig repülünk majd.

– Ismét megkérdezem: mi újság veled, hogy vagy? Rock ‘n’ Roll éjjel-nappal?

– Háhá! Ez nem is kérdés, rock and roll az egész életem. Az is volt és az is marad. Engedd meg, hogy egy igazi ikont idézzek:

„We believed that anything that was worth doing was worth overdoing.”
Steven Tyler – Aerosmith