Egy évtizede megjelent beszélgetés Gherasim Emil nagykárolyi zeneszerzővel.
„Ma már annyira sokszínű a modern zeneszerzők gondolkodása, hogy nem érdemes tiszta műfajokról, és az akusztikus, illetve elektronikus zenék különlétéről beszélgetni. Azt sem látni tisztán, hol a határ a komolyzene és a szórakoztató zene között.”
– Hogyan lesz órásmesterből zeneszerző?
– Gyerekkorom óta érdekel a zene, és iskolás koromban több-kevesebb sikerrel jártam is gitártanárokhoz. Ezért azt mondhatom, zeneszerző hamarabb voltam, mint órás, csak amatőr szinten, hiszen nem jártam zeneiskolába. Egyébként a zenélést teljesen autodidakta módon kezdtem el, és sokáig ezen a szinten foglalkoztam vele, addig, amíg be nem jutottam a kolozsvári konzervatóriumba. Sőt, az egyetemen is csak másodévtől kerültem közvetlen kapcsolatba a zeneszerzéssel, hiszen akkor szakosodhattam, addig zenepedagógiát is kellett tanulnom. Az órásmesteri képesítésemet pedig úgy szereztem, hogy középiskolás koromban még olyan oktatási rendszer működött, amelyikben tízedikből tizenegyedikbe felvételiznünk kellett. A vizsga során úgy alakult, hogy nem jutottam be abba az iskolába, amelyikbe szerettem volna, és a jegyem alapján áthelyeztek egy nagyváradi szakközépiskolába. Itt délelőtt szakmát tanultunk, délután pedig érettségire készültünk esti iskolai rendszerben. A zeneszerzésében is követem az órásszakma módszertanát, ugyanis sok apró részlettel dolgozom, és ott is mindenekelőtt a pontosság a legfontosabb. Az számomra is örök rejtély marad, hogy azért lettem órás, mert zeneszerző szerettem volna lenni, vagy azért lettem zeneszerző, mert órás voltam. Egy biztos, a mi napig a pontosság és a kidolgozottság a két legfontosabb szempont az életemben és a munkáimban.
– A zeneszerző külön-külön hallja a részleteket, vagy egyszerre fogalmazódik meg benne a szimfónia?
– Általában egységében kell hallani a művet, és én is nagyrészt egyben látom át azt a munkát, amelyet meg kívánok valósítani. Persze az később derül ki, hogy milyen lesz az fizikai valóságában, a hangszerelése később alakul ki, a munka folyamatában. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy egész művet hallok belül, amelyet aztán leírok, hanem midig vannak ötleteim, amelyek kivitelezésre várnak. Az alapok később a munkafolyamat során szinte maguktól fejlődnek konkrét zenévé, csak a fantázia szabhat határt nekik. Ez az a plusz, amely végül teljes egésszé kovácsolja az illető művet. Azért is szeretem az elektronikus megoldásokat, mert olyan távlatokat és lehetőségeket képes megnyitni, amelyeket még az emberi képzelet sem tud felfogni.
– Mit érdemes tudni a zenei munkáiról?
– Kevés darabot írtam eddig akusztikus hangszerekre, mivel ez a műfaj sohasem vonzott igazán. Nincsenek vonósnégyesre írt darabok a repertoáromban, más irányvonalat képviselet. Olyan művet viszont már készítettem, amely az akusztikus és elektronikai hangszerek fúziójával szólaltatható meg. Ha nagyzenekarnak szereznék zenét, több mint valószínű, hogy nagyon sokáig a fiókban maradna, mivel egy ilyen típusú mű előadása komoly beruházás és munka. Sok minden kell hozzá, hogy megszólaltassák, és az jól is szóljon. Manapság ezt nagyon nehéz megoldani. Azt gondolom, sokkal könnyebb telt hangzást elérni elektronika segítségével, és jelentősen kevesebb ember szükséges hozzá, mint az akusztikus hangszerek használatához. Az én munkáimról annyit érdemes elmondani, hogy olyan zenei művek, amelyeket elektronikus hangszerelésre írok. A hangulatviláguk nagyon erősen vizuális jellegű, ezért sok esetben táncszínházi előadások, filmek, balettműsorok kísérőjeként tudom elképzelni őket. Egy-két darabomat már fel is használták ilyen produkciókban. Legutóbb egy rövidfilmhez írtam kísérőzenét, nemrég pedig operákat is hangszereltem.
– Meg lehet húzni a határt a komoly és a szórakoztató zene között?
– Ma már annyira sokszínű a modern zeneszerzők gondolkodása, hogy nem érdemes tiszta műfajokról, és az akusztikus, illetve elektronikus zenék különlétéről beszélgetni. Azt sem látni tisztán, hol a határ a komolyzene és a szórakoztató zene között. Egyszerűen nem lehet eldönteni, meddig tart a komolyság, és honnan lehet valamit szórakozásnak, szórakoztató műfajnak nevezni. Nagyon relatív kérdés ez. A komolyzenét úgy is be lehet határolni, hogy a filharmóniában adják elő, és szépen felöltözve hallgatjuk végig a bemutatót. De mi történik akkor, ha ugyanazon a helyen, ugyanabban a közegben egy modern darab csendül fel elég komoly elektronikai háttérrel? Ez persze nem feltételezi, hogy az előző a komoly, és az utóbbi komolytalan lenne. Már maga az elnevezés visszásságot hordoz magában, hiszen a könnyűzene sem nevezhető komolytalannak. Az persze más kérdés, hogy idővel, ahogyan egyre profitorientáltabb lett a könnyűzene, és iparággá fejlődött, a mennyiség a minőség rovására ment. Ugyanakkor egy mai igényes popzene, vagy egyéb könnyűzenei műfaj is képviselhet értéket, ám ez sem zárja ki, hogy azért ne lenne kommersz és profithajhász. Egyszerűen így működik a mai világ. A klasszikus zene, az úgymond komolyzene sajnos meglehetően szűk befogadó-közönséget képes csak megtalálni, úgy is nevezhetjük, hogy rétegzene. Ezért a zeneszerzők és az előadók közül is csak kevesen tudnak komolyabb anyagi jövedelmet szerezni belőle.
– Mennyire kell érteni a hallgatónak a zenéhez, hogy élvezni tudja azt?
– Mint az összes többi művészeti ág befogadásához, a zene élvezetéhez is szükséges egy minimális hozzáértés, különben nem éri el a kívánt hatást. A zenei nevelésnek nagy szerepe van a hallgató zene iránti érzékenységének kialakulásában, hiszen ha abszolút semmit nem tud a muzsikáról, akkor nagyon végletesen viszonyulhat hozzá. Ettől függetlenül, ha jól megírt és kellőképpen előadott munkáról van szó, akkor az önmagáért beszél, és nincsen szükség különösebb magyarázatra. Például a 20. század közepe táján, amikor számtalan avantgárd mű született, magyarázat nélkül élvezhetetlenek lettek volna a koncertek. A zenei előadások abban az időben gyakran indultak rövidebb prózai magyarázattal, amely útmutatóként szolgált a hallgatóságnak. Szükség volt rá, különben könnyen botrányba fulladhatott volna az előadás, vagy közönség nélkül maradt volna a produkció. Manapság ez a helyzet már nem annyira jellemző, nagyon nehéz újdonságot mutatni az embereknek, és mindenre fel vannak készülve, bármit mutathat nekik az előadó, nem fognak nagyon meglepődni.
– Menyire van igény ma a zeneszerzők munkájára?
– Zenét szerezni nagy szükség ma nincs, ám a zeneszerzők dolgoznak, hiszen ez a hivatásuk, az életük értelme. Kétféle zeneszerzőről beszélhetünk: az egyik azért zeneszerző, mert zenét szerez, és van, aki azért szerez zenét, mert zeneszerző. Én az előbbi vagyok, hiszen azért lettem zeneszerző, mert zenéket írok, és nem azért írok zenéket, mert ez a munkám, és muszáj naponta valamennyi hangjegyet legyártanom ahhoz, hogy ne rúgjanak ki a munkahelyemről. Az viszont gond, hogy a fiókban lévő műveket csak úgy önmagukért nem lehet eladni, szinte semmi esély rá, hogy valaki megvegyen egy kész zenedarabot, esetleg csak akkor, ha megfelelően van csomagolva. Kortárs zeneszerzői berkekben elég gyakori az a jelenég, és már régóta bevett szokás, hogy egy zeneművet először és utoljára mutatnak be. Egyszerűen nincsen rá többször igény, és kirobbanó sikere is csak kivételes esetben lehet, mivel rétegzene, és csak kevés ember figyel rá oda. Emiatt aztán a legtöbb zeneszerző tanárként dolgozik, és az úgymond polgári foglalkozása mellett, ha ideje engedi, zenét komponál. Nyilván vannak kivételek, de ez az általános helyzet. Különben a zeneszerzést nem tudom egyszerűen szakmának nevezni, számomra teljesen mást jelent. Mindenben benne van, amit csinálok, folyamatosan vannak újabbnál-újabb ötleteim, és enélkül valószínűleg nem tudnék élni sem.
– Vannak-e itthon olyan fórumok, amelyeken a szakma megbeszélheti tapasztalatait?
– Nem tudok olyan kimondott fórumot, ahol a romániai szakma egyeztethetne. Vannak bizonyos körök, és akik ezekben benne vannak, azok tudnak egymásnak ötleteket adni. Mellesleg csak tapasztalat-megosztásról lehet szó, hiszen mindenki külön egyéniség, sokat nem tudunk segíteni egymásnak. Beszélgetni szoktunk, hiszen viszonylag kevesen vagyunk, de ez korántsem olyan, mint mondjuk a külföldi fórumok, amelyek teljesen más perspektívákat nyújtanak. Furcsa, hogy hivatalosan nem is létezik ez a foglalkozás, ugyanis amikor elvégeztem a konzervatóriumot, és állástalanként munkanélküli segélyt kértem, napokig tartott az ügyintézés, mert a számítógépes nyilvántartásban nem találták a zeneszerző kifejezést. Volt minden, ami a zenéléssel kapcsolatos, de ez hiányzott. Lehet, hogy utólag már pótolták, de akkor komikus, és kényelmetlen volt a helyzet. A másik érdekes dolog, hogy a legtöbb olyan munkakörben, ahol zeneszerzői szaktudásra lenne szükség, nem szakmabeliek dolgoznak. Ez nem azt jelenti, hogy nem végzik jól a munkájukat, sőt, csak egyszerűen ilyen visszás a mai társadalom.
– Mennyire lenen fontos a nagyközönség zenei nevelése?
– Nagyon helyénvaló lenne, és mindenkinek, attól függetlenül, hogy zeneiskolában tanul vagy sem, kötelezően el kellene sajátítania az alapvető zenei ismereteket, hiszen az általános műveltség fontos részét képezik. Manapság sajnos a kereskedelmi rádió- és tévéadókból szinte csak a kommersz, igénytelen halandzsa szól. A fiatalok nagy része csak azt hallgatja, amit elébe tesznek, és nincsen meg az alapvető értékrendje, ami hozzásegítené ahhoz, hogy megfelelően válogathasson. Az internet egy újabb veszélyes terület, mert ott semmilyen szűrő nem képes elejét venni a dolgoknak, és a hatalmas választékban eltéved, aki nem tudja, mit keres. Emellett sok olyan dolog van, amit érdemes lenne meghallhatni, ám azokat nem, vagy csak nehézkes kutatómunkával lehet megtalálni. A mai fiatalok nagy része pedig kényelmes, csak azt fogyasztja el, amit elébe raknak. Ezért lenne fontos a képzés, mert akkor a hallgató saját maga tudna bizonyos alapvető kritériumok mentén döntéseket hozni. És nem csak kimondottan a komolyzenére gondolok, hanem színesen kellene foglalkozni minden műfajjal, hiszen az egysíkú gondolkodás elidegenítheti a gyerekeket. Meg kellene mutatni, hogy sok olyan rétegzene van, amelyet érdemes megismerni, illetve a komoly- és könnyűzene mellett még rengeteg egyéb is helyet kaphat. Mivel nem vagyok gyakorló pedagógus, nem tudok sok hasznos tanáccsal szolgálni ezen a téren, annyit azonban nap-mint nap látok, hogy a mostani rendszer nem működik jól.
Szerző: Végh Balázs. A cikk megjelent a Krónika című napilapban bő egy évtizede. Az újbóli publikáláshoz engedélyt kértünk.
Gherasim Emil
1973. augusztus 6-án született Szatmárnémetiben. 1991-ben Nagyváradon szerzett órásmesteri szakképesítést, majd 2003-ban Terényi Ede tanítványaként diplomázott a Kolozsvári Zeneakadémia zeneszerzés tanszakán. 1993-tól tagja és társszerzője a nagykárolyi Psycho Symphony progresszív rock együttesnek. 1999-2001 között két szerzői estje volt a Kolozsvári Zeneakadémián, 2002-ben pedig Sigismond de Vajay, svájci képzőművész Among Them című installációjához írt zenét. 2004-ben a Deliria elnevezésű munkája a budapesti Őszi Zenei Fesztivál keretén belül szólalt meg. 2004-ben a kolozsvári Őszi Zenei Fesztiválon bemutatták a Reflections címet viselő művét. Ugyanebben az évben Guna Livia kolozsvári koreográfus Nijinski című modern balettjéhez írt zenét. 2008-ban Daniel Goode amerikai zeneszerző One Page című Workshop-előadásában vett részt a budapesti Relatív Áthallások kortárszenei találkozón. Tavaly a kászonaltízi Minimumparty alkotótáborban zeneműhelyt vezetett Metamorfikus kísérlet címmel, és Cserey Csaba szatmári jazzdobossal közösen megalapították a Macro World elnevezésű világzenei projektet. Idén nyáron zenét írt Filep Farkas Kirándulás című rövidfilmjéhez, ősszel pedig Terényi Ede zeneszerző felkérésére a művész több operáját hangszerelte.
