2011-ben az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította; arra emlékezve, hogy 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvényt, a magyar nyelvről és nemzetiségről szóló II. törvénycikket.
„Kis forrásból eredő folyó a nyelvünk, táltosok és hittérítők, a Don mellől jött harcos keleti fejedelmek és furulyázó pásztornépek szavaiból keletkezett. Szerelmes költők és névtelen történetírók tollán és lantján át jöttek az új magyar szavak, mint korai ősszel elszállnak a virágok pelyhei a hegytetőkről, elgurul az őserdei makk, útra kél a pókháló. Az első költők leszedegették a süvegjük mellől a pókhálót, és szép magyar szavakat szőttek a puszták felett lebegő virágpelyhekből. A névtelen jegyzők a tölgyfák lehullott gyümölcsét szedegették össze.
Fegyverkovácsok munkája közben, harci mének legeltetése alatt, a holdfénynél éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük. A Tiszán, sötét éjjelen, egy andalgó halászlegény meglepett szívéből pattant fel egy új szerelmes szó, mint a hóvirág. És az Árpád-királyok sírboltjaira új magyar szavakat véstek. Az igricek nyelve sok viszontagságon ment keresztül, amíg mai ékességeihez jutott.
Horatius és Ovidius nemegyszer ott állottak a kádnál, amelyben a szőlőt és az új nótát taposta a fehér lábú menyecske; a papok, a mindenkori nevelőmesterek latinul gondolkoztak, és gondolkoztattak, amíg Pázmány Péter tollat vett kezébe, és a legtökéletesebb magyar mondatokat papirosra vetette…”
(Krúdy Gyula: Felhő – részlet, 1915)
2011-ben az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította; arra emlékezve, hogy 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvényt, a magyar nyelvről és nemzetiségről szóló II. törvénycikket.
Alkalmas ez az ünnep arra, hogy figyelmünket „a nemzeti kulturális örökségünk talpkövének számító nemzeti nyelvünkre” irányítsuk, megálljunk egy pillanatra, és elgondolkozzuk azon, hogy mit jelent az életünkben, mindennapjainkban a nyelv, az anyanyelvünk, amelynek léte természetes számunkra, de talán sokszor elfeledkezünk arról, hogy használata milyen felelősséggel és következményekkel jár.
A magyar nyelv ezer meg ezer szállal átszövi életünket, annak minden területét, és bizony befolyásolja is, hat ránk és másokra. A kimondott és leírt szó cselekvés, amely simogathat, vigasztalhat, gyógyíthat, jó útra vezethet, de lehet vele, általa sérteni, bántani, közösséget rombolni is.
A nyelvben élünk, az anyanyelv a nemzeti létünk hajléka; nemcsak formai, jelentésbeli és stilisztikai lehetőségeinek gazdagságával hat ránk, hanem egész létezésünk egyik legmeghatározóbb jelensége, minden területen jelen van.
A nyelv lélek, múlt, jelen és jövő, ismeret és rejtély, művészet, játék és öröm; a nyelv gyermeké és felnőtté, közös, a miénk: mi magunk vagyunk.
Az anyanyelv a nemzeti közösség egyik legfőbb összetartója, öntudatunk meghatározója. Ahogy Kazinczy Ferenc vallotta: „a hazai nyelv a nemzeti szeretetnek legszorosabb kapcsa”.
(Nyiri Péter)
You must be logged in to post a comment.