Szigorú, rendet megkövetelő, de ugyanakkor segítőkész, emberséges pedagógus és jószemű, kiváló labdarúgó-edző. Így emlékszik mindenki Serli Tiborra, különösképpen jó barátja, egykori iskolatársa dr. Karácsonyi Károly.
„Tibi, a tornatanárok közül te vagy a legsikeresebb borosgazda, és a borászok közül a legjobb tesnevelő tanár”; így ugrattuk többször egykori kollégánkat. Ő ezt mosolyogva „vágta zsebre”, hiszen maga is vidám természetű ember volt, aki egy-két viccel rendszerint megtéfálta a társaságot. Ezért aztán ha ő valahol megjelent, oda „utat talált magánk a vidámság”.
Ismeretségünk a múlt század negyvenes éveire nyúlik vissza, hiszen mindketten az egykori városi piac körzetében gyermekeskedtünk, ahol akkor még csak egyetlen épület állott, a Flórián szobra által „őrzött” cédulaház. Így aztán volt itt elég füves terület, ahol reggeltől estig kergethettük a labdát. Majd a sors úgy hozta, hogy a gimnáziumban, Benedek Zoli bácsi osztályában, padtársak lettünk kezdettől fogva az utolsó kicsengetésig. Így sok apró titkot megosztottunk egymással. Ekkor a tanulmányi követelmények igen szigorúak voltak, és aki nem ütötte meg a színvonalat, hamar kibukott. Tibinek, aki a sportban volt igazán jó, a „lécet mindég sikerült átugrania”. Persze volt olyan eset is mikor megpróbált a „léc alatt átbújni”. Egyszer matematikából a tanárnőnk rögtönzést íratott velünk, és annak elkerülésére, hogy a padtársak ne másoljanak egymástól, az osztályt A. és B. csoportra osztva, külön feladatot adott. Egy idő után Tibi azt súgta: „nem megy, segíts”. Mivel én már majdnem végeztem, egy külön lapon megoldotttam az ő feladványát is, amit miután ő sebtében lemásolt összegyűrve zsebre vágtam. Igen ám, de mint kiderült ő mindkét példát lemásolta és úgy adta be a rögtönzést. Majd a kiértékelésnél a tanárnőnk megkérdezte: „Serli, miért oldotta meg mindkét feladványt?” Tibi mosolyogva válaszolt: magánszorgalomból…
Minden labdajátékban – futball, kézilabda, kosárlabda, röplabda – kiváló volt. A sportban nem ismert viccet, sem pedig lazítást. A csapatsportokban rendszerint elől játszott és főleg a gólokért volt felelős. Emlékszem, egyszer a szatmáriak ellen játszottunk, amikor mi a védelemben elmélazva gyorsan kaptunk két gólt. Magából kikelve, az öklét rázva jött felénk és ezt kiáltotta: „ti szórakoztok itt hátul? Ha nem akartok komolyan játszani, akkor inkább menjetek a jó…”
A gimnázium befejeztével Nagybányára került ahol elektrotechnikai képesítést szerzett. Mint kiváló sportoló, javaslatot kapott, hogy vállaljon állást a tartományi székhelyen. De ez nála nem jöhetett számításba, hiszen a fenn említett két dolog mellet, ami az életét kitöltötte – a sport és a borászat –, amihez még igazán ragaszkodott, szülővárosa, Nagykároly volt. A tanult szakmáját pedig valójában nem neki találták ki, ezért az első adódó alkalommal felvételizett a kolozsvári testnevelési főiskolára. Miután itt diplomát szerzett, tornatanár lett a nagykárolyi 2. számú, Nagyhajdúváros utcai általános iskolában. Egykori diákjai mint szigorú, rendet megkövetelő, de ugyanakkor segítőkész, emberséges pedagógusként emlékeznek rá. Emellett évtízedekig dolgozott mint labdarúgó-edző a helyi „Victoria” sportklubnál, valamint a sportiskolánál is.
Ki tudná megmondani, hány döntő fontosságú mérkőzésen vezette győzeleme a csapatát vagy, hogy hány bajnokságot nyert meg? Ami mindenképpen kiemelendő, hogy egy olyan időszakban dolgozott itt, amikor a nagykárolyi labdarúgást országos viszonylatban is komoly tényezőként tartották számon. Azt már ő sem tudta pontosan megmondani, hány olyan játékos került ki kezei közül, akik később mint labdarugók komoly eredményket értek el; többen közülük az első osztályban évekig megállták a helyüket. Tény, hogy igen jószemű edző volt, aki hamar felismerte a szunnyadó tehetséget. Maga mesélte el nekem, hogy egyszer jeletkezett egy nyakigláb fiatal srác azzal, hogy szeretne náluk focizni. Edzőtársa megjegyezte, nem látja annak lehetőségét, hogy ebből a gyermekből futballistát faragjanak. De Tibi erősködött, csak jöjjön tovább, mert ő lát benne perspektívát. Neki lett igaza… Az egyre erősödő és tudását gyarapító fiatalember – Silviu Lung – később a román válogatott kapuvédője lett.
Amúgy attól sem zárkózott soha sem el, ha diákjai nem a labdarugást, hanem más sportot szerettek volna űzni. Így több sikeres vívó, kézilabdás vagy atléta kezdeti útját egyengette, akikbe ő oltotta be a sport szeretetét.
Szerény ember volt, aki egykori sikereivel soha nem kérkedett. Viszont büszke volt arra, hogy egyik leányát borászati körökben szaktudáda miatt igencsak dícsérték, valamint arra is, hogy unokája nemcsak élsportoló, hanem kiváló tanuló is volt.
Nyugdíjba vonulása után legtöbb idejét szeretett szőlőskertjének szentelte, bár egészsége az utóbbi időben egyre romlott. Ismerősei és egykori kollégái gyakran emlegettük, jól teszi, hogy nem hagyja abba a munkát, mert talán leginkább ez tartja életben. Igaz, a borversenyeken nyert berámázott diplomái, amelyek ott porosodtak a présháza falain, számára már csak elhalványuló emlékekké váltak. Mi, az 1959-ben végzett gimnáziumi diákok, az utóbbi években rendszeresen megtartottuk az érettségi találkozónkat. Amikor Tibi itt megjelent máris „feldobta a hangulatot”, felelvenítve néhány egykori diákcsínytevést, valamint megadva az alaphangot valamelyik közismert nótához, amelyben aztán ő vitte a prímet. Még az idei találkozóra is eljött, de már az ünneplést nem tudta velünk befejezni. Az orvosok még megpróbáltak az életéért harcolni, de sajnos számára már csak az „utolsó kicsengetés” következett.
Diáktársunk, Tibi nagyon hiányozni fog és kegyelettel emlékszünk rá, akárcsak azok az egykori fiatalok, akiket a sporton keresztül kitartásra, küzdeni tudásra és emberségre nevelt, szeretett városában, Nagykárolyban, itt ahol végső nyugalomra talált.
Dr. Karácsonyi Károly
You must be logged in to post a comment.