Jól esik békés emberekkel beszélgetni. Olykor az is jó, ha valaki a panasz helyett az élet szépségeiről szól. Meghitten horgászott szombaton a határ másik oldalán, a vállaji tó mentén a mezőpetri Nagy Ferenc. A nyugalmazott agrármérnök ugyan kicsit meglepődve fogadta a riporter kérdéseit, de készséggel mesélt.
Aznap reggel jöttek, mint fogalmazott: „pár barátommal, egy unokaöcsémmel, meg egy haverral”. Úgy 6 óra fele érkeztek meg, és elég gyenge a fogás. „Hébe-hóba kárászokat fogdosunk” — fejtette ki. „Szép kis tenyereseket” — és íme, a szót kapás követte, pillanatokon belül a kezében ficánkolt a pöttömnyi halacska. „Szórakozunk egy keveset, kikapcsolódunk…” — magyarázta az indítékot, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy van abban valami körülírhatatlanul fenséges, ha az ember fia csak üldögél a szép, zöld tó mellett, olykor szót vált egy haverral, és csak úgy elvan. Amúgy nem olyan gyakran járnak ide, a vállaji tóra, hiszen ez amolyan kicsi tó, leginkább akkor jönnek, amikor közel akarnak maradni. Petri ide, azaz Vállajhoz képest csak egy „hajításnyira” található. Ha már komolyabban „horgászhatnékjuk” támad, akkor Nagykállóra mennek. Ott ténylegesen lehet szórakozni — mutatott rá. Nagy halakat lehet ott fogni, ellenben ott is akad egy „kis hiba”: onnét nem lehet semmit sem hazavinni… Pedig hát mit ér a „mosolygós fogás”, ha otthon nem lehet megenni?
Szórakozni a nagy tavakhoz járnak
Esetleg elmennek a Szíki tóra, az Balmazújvárosnál van. Az is egy szép tó, jóféle halakkal. „Gyakran jövünk át ide, ‘Magyarba’. Valahogy — ki tudja, miért? — olcsóbb, és talán többet telepítenek, mint odaát, nálunk” — tette hozzá. A legközelebb persze a nagykárolyi városi tó, a Ianculești falu melletti van hozzájuk képest. „Az közel van, de nem szeretjük… Az nagyon szeszélyes tó… Ez azt jelenti, hogy nem mindig lehet halat fogni, és amikor megy, akkor egymás után, kegyetlenül jönnek a halak, 6–7–8 kilós harcsákat, szürke harcsákat fogdosunk, ám amikor nem megy, akkor kint ülünk három–négy napig, és egy fogás sincs” — mint kifejtette, ők inkább a telepített tavakat szeretik, ahol biztos a fogás.
Múltkor voltak az endrédi tavon, ott is fogott egy 3 kiló és pár dekás halat, szép emlék. S ha már szóba kerül, készséggel mutatja is a mobilján ezeket a szép emlékeket. „A legnagyobb halam egy 14 kilós volt, azt Csatáriban fogtam, Várad mellett. Egy ponty volt. Az az egyéni rekordom!” — büszkélkedett a tapogatós telefonnal a kezében. Egy másik képen egy feleakkora, hét kilós hallal látható, egy másik felvétel egy haverja fogását örökíti meg, és így tovább…
Visszatérve az endrédi fogásra, hozzátette, hogy annak azért is örült, mert hazavihette a családnak. Ide, Vállajra is azért jönnek, mert el lehet vinni a fogást. „Amikor halat akarunk enni, akkor ide jövünk!” — summázta. Amikor inkább a szórakozás, azaz a kihívás a cél, akkor mennek Kállóra, vagy Biharba, Kécre. „Oda érdemes menni! Azok a legtisztességesebbek: ha az ember nem fogja meg a halat, annak fejében, amit befizetett, mikor jön kifele, a kapunál megkapja, ha kell, kiegészítik, tehát onnan nem lehet üres kézzel eljönni” — nevetett a kedélyes úr. Érzése szerint olykor ez is fontos, a belépőjegy fejében azt a pár kiló halat kapja meg az ügyfél — szerinte az jár. Szoktak még menni, szintén a tőlünk délre lévő megyében, Csatáriba. „Az gyönyörű szép tó, ott is rekordméretű halakat lehet fogni” — tudtuk meg.
A „puszilós tavaknál” éhen marad az ember
Havonta kétszer–háromszor jönnek, illetve olykor mennek horgászni. Ha már ott vannak, mármint picit messzebb, akkor maradnak is. Eleve egy nagyobb tavat nem is lehet kiismerni reggeltől estig. Kell két–három nap ahhoz, hogy a megfelelő módon történjen meg a „beetetés, a becsalizás”. Utána már jöhet a horgászat, akkor már van esély! Ellenben hát ugye azokkal az a baj, hogy azok „puszilós tavak”. Azaz nem engedik, hogy elvigyük a zsákmányt. „Megfogod, kiemeled, megpuszilod, lefotózod, és visszaengeded” — kesergett megjátszottan. Közben mosolygot, és a madarak is csicseregtek a tó partot körbeölelő fákon. Békés itt lenni!
„Nagyon jó a nyugdíjas élet” — fokozta a riporter irigységét. „Nagyon jó! Nincs óra, nem vagyunk semmihez kötve. Akkor kelek, akkor fekszek, amikor akarok. Akkor csinálom meg a munkámat, amikor kedvem van hozzá. Egy pillanat, kapás van. Kárász lesz ismét. Látja, hogy húzza, mozgatja?” — mondta.
Nagy Ferenc állattenyésztési mérnök a végzettsége szerint. Ellenben otthon már csak galambjai vannak. Egy kevés nyúl is… De más állatot nem tart — nyomatékosította, hogy elég volt az a pár évtizednyi lekötöttség, amikor nem volt se ünnepnap, se vasárnap. „Én azt mondtam, ha én onnét nyugdíjba megyek, nekem állatom otthon nem lesz…” Ígyhát ekként éli az életét: amikor kedve szottyan, horgászik egy jót. Ha halat akar enni, itt, a közelben dobja a vízbe a horgokat, ha pedig szórakozni van kedve, messzebb megy, a puszilgatós tavakhoz.
You must be logged in to post a comment.