Ezüstgyopár díjat kapott tavaly Gindele Imre nagykárolyi iskolaigazgató. Ennek kapcsán kérdeztük. Az oktatóra, a tanáremberre voltunk kíváncsiak. Miként látja a szakoktatás jövőjét?
„Azt elmondhatom, hogy nagyon nagy megtiszteltetés egy ilyen díj, mint ahogy minden hasonló visszajelzésnek is örül az ember. Igaz ugyanakkor az is, hogy az Ezüstgyopár díjat azoknak az erdélyi magyar pedagógusoknak adják, akik pályájuk végén állnak. Az életmű elismeréseként. Ez picit meglepett, és meg is kérdeztem: le akarják-e írni Gindele Imrét. Mondtam, hogy nagyon sok dolgom van még. Még csak nem is gondolok arra, hogy kiszálljak” – válaszolta.
Hozzátette azt is, hogy nívós díjat megkapni nagy-nagy elismerés. „De ne gondoljon senki arra, hogy ez egy vagyonnal jár. Nem! Ez erkölcsi elismerés, ami egy oklevélből és plakettből áll” – pontosított. Visszaemlékezett arra, hogy Szovátán, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége egy impozáns épületében, a Teleki Oktatási Központban adták át az elismerést, és bizony sokáig tartott a számos laudáció felolvasása. Szerinte a tartalmas életművek is bizonyságai annak, hogy van még említésre méltó magyar oktatás Erdélyben. „Olyan emberek kaptak elismerést, akik a szórványban vagy éppen ellenkezőleg, a tömbterületeken tevékenykednek, és az ottani specifikus gondokkal néznek szembe, azokra keresnek megoldást. Mindezt végiggondolva el kell mondanom, hogy jó egy ilyen csapathoz, egy ilyen társaságba tartozni.”
Megkérdeztük, miként tudatosult benne az, hogy tanárnak kell lennie. „Én ízig-vérig gépészembernek érzem magamat. És ha visszapergetem kicsit az időt az egyetemi évekre, akkor az, aki mérnökit végzett, tudja, hogy fakultatív tantárgyként a harmad-, negyedévben lehet pedagógiát is tanulni. Még a ’80-as éveket írtuk, amikor pedagógiát tanultam, és végigültem minden kurzust. Kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy tanítsak” – mesélte.
Amúgy a képzéshez társuló gyakorlati órákat itt, a jelenleg általa vezetett Simion Bărnuţiu Szakközépiskolában végezte el. Annak idején, mint ahogy ma is, amolyan kakukktojás a pedagógia a mérnöki karokon. Nagy súlyt nem fektetnek rá, sőt meg-meglepődnek azokon, akik ebben látnak fantáziát. „Tudni kell, hogy a temesvári mezőgépész-mérnöki egyetemtől két saroknyira volt a Sári néni söröző. Soha nem felejtem el! A pedagógiai kurzusok szerda délutánonként 4-től 6-ig voltak. Nahát, a tisztelt kollégáim a sörözőben ültek, én pedig csak 6-ra tudtam odaérni, és persze mindenki röhögött rajtam, miért veszem komolyan a nem muszáj kurzust” – elevenítette fel. Magyarázatként hozzáteszi: mindig is szeretett emberekkel, főleg fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozni, őket tanítgatni.
Végül mégis véletlenül került a tanügybe. 1991-ben végezte el az egyetemet, és ’92 márciusában, tehát év közben ebből az iskolából elment egy kolléga. Kitelepült a családjával Németországba. Az akkori igazgató, aki Gindele Imrének korábban osztályfőnöke volt, kereste meg a már mezőgépészmérnökként dolgozó Gindelét, hogy tanítson, akár ideiglenesen is. Utána persze itt ragadt. Rendre jöttek a fokozatok. Ő közben azt szerette volna, hogy az egyébként könyvelő feleségét is „becsalogassa” a tanügybe, hiszen egy anyának az oktatásügyben dolgozni nagyon jó, mert van ideje a gyerekeivel lenni. Ennek megfelelően úgy okoskodott, hogy hátha a személyes példamutatással meghozza a felesége kedvét. „Ez sikerült is, de később mégis úgy alakult, hogy ő otthagyta a tanügyet, míg én maradtam. Persze még akkor sem gondoltam, hogy nyugdíjas koromig vagy életem végéig itt maradok, de közben megszerettem. Most elmondhatom, hogy az eddigi életem nagy részét itt éltem le, a tanügyben dolgozva. Ezzel párhuzamosan nem hagytam abba a gépészetet sem, mert volt egy kis vállalkozásom, amit most már a fiam intéz. Abban praktizáltam, gyakoroltam a tudásomat. Azaz kétlaki életet éltem ebből a szempontból. És az a jó ebben, hogy mind a kettőnek megvan a maga szépsége. Éppen ezért nehéz nekem dönteni, közülük ugyan melyik a jobb? Nekem mindkettő fontos! Mindegyikben látok a mai napig is kihívást, mind a kettőben nagyon sokat kell dolgozni” – fogalmazott.
Amint emlékeztetett, Romániában – és nem csak ebben az országban – nagy betegségben van a szakoktatás. Elmondása szerint a tanügyi reformokat az első tízig számolta, utána feladta a számontartásukat, hiszen az az érzése, mintha folyamatosan hátrébb mennénk. Meglátása szerint nem szerencsés, hogy a politikum időszakonként veszi elő a tanüggyel kapcsolatos kérdéseket – furcsamód négy-ötévenként, a választások közelében –, és a zászlójukra tűzik a gyökeresnek mondott változásokat. Szerinte azonban a tényleges, a kevésbé hangzatos változtatásokra lenne szükség. „Hogy milyen változtatásokat tartok fontosnak? Hát mindenekelőtt egyszerűsítenék. Mindenféleképpen egyszerűsíteni kell a tananyagot. Adjunk egy alapot a gyereknek – és ez egyaránt érvényes minden oktatásra, így a szakoktatásra is –, egy egyszerű alapot, amire a későbbiekben lehet építkezni. Olyan tudásra van szüksége a gyereknek, amit a későbbiekben fel tud használni, adott esetben ki tud bővíteni. Ezzel szemben például a szakoktatásban a tanórák száma az utóbbi harminc évben nem változott, a technika viszont irdatlanul fejlődött, így a laikus számára is látható, hogy azt az anyagmennyiséget, ami korábban volt, hozzátéve az utóbbi három évtized fejleményeit, nem lehet leadni. Egyértelmű, hogy légiesíteni kell. Úgy kellene megfogalmazni azt, amit át akarunk adni a gyerekeknek, úgy prezentálni, hogy az emészthető, érthető legyen. Ez persze nagyon nagy kihívás. De mindenképpen azzal kell foglalkozni, hogy a tananyagból mit kell kivenni, semmiképpen sem azzal, hogy mit adjunk hozzá” – magyarázta.
Beszélt a gyermekek terheléséről is. Károsnak tartja a túlzott terhelést, hiszen a napi hat-hét tanórán részt vevő diáknak a következő napra is fel kell készülnie, és minderre nem elég semmiképpen sem napi nyolc óra. „Könyörgöm, nézzen már mindenki tükörbe: egy felnőtt embernek is nyolcórás a munkaideje, akkor ne várjam azt el a tizenéves gyerektől, hogy tizenórákat foglalkozzon a tanulással, annyit »dolgozzon«. Nem fogja bírni! Adjuk vissza a gyereknek azt a lehetőséget, hogy játszhasson!” – indítványozta. Mindehhez hozzájárul még, hogy az oktatási rendszer agyonbürokratizált: „Még nem tettem egy lépést sem, de már ezeregy papírt kellett engedélyeztetni”. Mindez eszébe juttatja azt a régi mondást, miszerint a halottakat földdel, az élőket pedig papírral (engedélyekkel) temetik be. Úgy vélekedik, hogy csökkenteni kellene a bürokráciát, merthogy az áldatlan helyzet, ha a tanárember többet papíroz, mintsem tanít.
Rendre felmerült a tanfelügyelőségek kérdésköre is. Szerinte szükséges a szakmai ellenőrzés, hiszen például ő miként minősíthetné a zenetanár tevékenységét. „Tehát legyen, a nyugat-európai tanügyi rendszerekben is van mentori intézmény, így igenis van létjogosultsága a tanfelügyelőségnek. Igaz, nem politikai alapon kellene működtetni. A szakmaiságra kellene a súlyt fektetni!” – nyomatékosította.
„Innen induljunk el!” – jelentette ki a következő, a szakoktatás jövőjét firtató kérdésünkre. „Állítom, hogy egy szakmát nem lehet az osztályteremben, a tábla, a füzet előtt megtanulni. Csak ott nem! Persze az is szükséges, ott jön létre az alap. A folyamatot nagyobb részt ki kell helyezni a műhelyekbe, oda, ahol a szakma a való életben is történik. Ez az alapja az egésznek. A duális rendszer nem új, egyfajta duális képzés volt az előző rendszerben is. A filozófia hasonlatos volt, igaz, mások voltak a feltételek. A német rendszer nagyon jól kitaposott, nagyon jól átgondolt. Németes precizitással kifundált, száz-százötven év alatt létrejött rendszer ez. Mi ezt úgy próbáljuk meghonosítani, hogy hozunk egy törvényt, egyik napról a másikra. Pont mostanában válnak láthatóvá a gondok. Ki kell mondani, hogy vannak gondok. Hogy példát is említsek: szerintem a tanártársadalom – és itt nem akarok senkit sem megsérteni – nagy része még nincs ehhez felnőve. De ugyanúgy nincs felnőve a vállalkozói réteg sem. Ha megnézem a német példát, és összevetem az ittenivel, mesze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Ebben a káoszban kell megtalálni azt az utat, amin járni kell” – magyarázta, hogy mi is a feladata egy kisvárosi szakiskola igazgatójának. „Az, hogy megpróbáljam olyan mederbe terelni a folyamatot, ami »eladhatóvá« teszi, ami által élhető lesz a rendszer, amiben mindenki megtalálja a számítását. Ennek alapja, hogy a gyerek legyen a központban. Ez az egyik nagy gondja a szakoktatásnak és egészében az oktatásnak, hogy elveszítjük azt a fonalat, ami mentén ennek működnie kellene. A tanügyi rendszer középpontjában a gyerek kell hogy álljon! Mindent ennek kell alárendelni: a tanár elképzelését, a cégek elvárásait, a szülők igényeit, és olyan rendszert kell működtetni, amely a gyerek érdekeit, a javát szolgálja. Eleve egyféleképpen lehet a szakoktatásról beszélni a fővárosban vagy nagyvárosban, és másként egy kisvárosban. Előbbi helyen nagyon sok cég van és sokkal több gyerek. Ezzel szemben Nagykárolyban nekem az itteni vállalkozóknak kell hogy produkáljak munkaerőt. Persze vannak kisebb-nagyobb cégek, különböző elvárásokkal. Mindenkinek meg kell adni a lehetőségek függvényében azt, amire vágyik. Ezt nagyon nehéz! Például van az a rendelet, miszerint 5-ös átlagjegy alatt nincs mit keressen a gyerek elméleti középiskolában. Könyörgöm, kedves szülők, kedves kollégák, meg kell értenünk, hogy az a gyerek, amelyiknek a nyolcadikos átlaga nem haladja meg az ötöst, annak nincs mit keresnie elméleti iskolában. Engem meg lehet kövezni, de az a gyerek, aki a példa kedvéért 3,5-es jeggyel jut be kilencedikbe, valóságos csoda lenne, ha le tudna érettségizni. Jöhet hozzá a világ legjobb pedagógusgárdája, annak a gyereknek nincs meg a szükséges alapja. A líceumi évek alatt nem lehet behozni a korábbi évekbeli hiányt. Persze nekünk lehetőséget kell adnunk ezeknek a gyerekeknek is. Biztos vagyok abban, hogy ez a gyerek nem fog sem orvos lenni, sem mérnök, sem tanár, de kiváló lakatos, autószerelő stb. lehet. Egy jó szakember. Ezért én azt mondom, hogy a három-négy év során, amit a szakoktatásban kell hogy eltöltsenek ezek a gyerekek, arra kellene figyelnünk, hogy szakmát adjunk a kezükbe. Azt is ki merem jelenteni, hogy ezzel párhuzamosan talán egy keveset tudok pótolni abból a tudáshiányból is, ami a hozzám kerülésükig keletkezett. Persze borzasztó nagy pluszmunkával – méghozzá mindegyik oldalról, azaz a gyerekéről is. Ez nem mindig sikerül. De hát az volna a csoda, ha minden sikerülne a tanügyben” – fejtette ki az iskolaigazgató.
Szerinte az a lényeges, hogy egy rendszertől, az oktatástól ne várjunk el csodákat. Általános jelenség például az, hogy a szülők a tanügytől mindent elvárnak. Még azt is, ami egyébként inkább az ő feladatuk volna. „Nem akarok senkit megsérteni, de olykor azt is elvárják, amit esetleg ők maguk nem tettek meg a családban, amit nem biztosítottak. Pedig ez nem egy csodarendszer, ez egy borzasztóan nagy mamutrendszer, ami tele van hibákkal, amelyik csikorogva működik stb., nem tudja azt pótolni, amit otthon a családban a gyereknek nem adnak át” – domborította ki. Elkeseredésének is hangot adott ebben a vonatkozásban, hiszen „a családoknak volna mit csinálniuk”, a mai világban sokszor elfelejtjük, hogy egy jó szó, egy simogatás, egy jó tanács, sokkal többet ér, mint egy Barbie-baba vagy egy mobiltelefon.
„A szülőknek jobban el kellene azon gondolkodniuk azon, hogy a gyerekük mire képes. Ahhoz igazítani a célokat, és abban segíteni őket. És nem egy rózsaszín szalaggal átkötött kabrióval. Én azt szoktam mondani, hogy egy gyerekből ki kell azt hajtani, amire maximálisan képes. Az egyformán hiba, ha annál többet akarok, mint amire képes, és persze az is, ha kevesebbet” – tette hozzá a nagykárolyi Simion Bărnuţiu Szakközépiskola igazgatója, Gindele Imre tanár- és mérnökember.
M. T. R.
Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2020. február 6-ai számában
You must be logged in to post a comment.