Négy évvel ezelőtt került átadásra első alkalommal a Nagykároly és Vidéke-díj, a Nagykároly és Vidéke Kulturális Egyesület kezdeményezésére. Minden évben az olvasók döntenek arról, ki legyen a díjazott. Az idén is olyan személyek a díj várományosai, akik meghatározó szerepet töltenek be a vidék kulturális életében. Ábécé sorrendben mutatjuk be az idei jelölteket. Elsőként, Bogáti-Bokor Ákost.

„Valahogy ez elemi szükséglet, hogy az ember ezzel foglalkozzon”
Bogáti-Bokor Ákos a Művelődési Központ gitár szakának oktatója, emellett a Yesterdays zenekar frontembere és zeneszerzője arról mesélt nekünk, hogy hogyan választotta a zenei pályát, és milyennek látja egy zenész életét a modern világban, szerepét a kulturális életben.
„Őszintén szólva meglepett ez a jelölés, amiért pedig igazán örülök neki az az, hogy végre szó esik arról, hogy Nagykárolyban zajlik kulturális élet. Nincs divatban ma a kultúra, pedig 100 év múlva csak erről fognak beszélni, hogy ki mit tanult, hogy ki mit tett le az asztalra, ki után mi maradt fenn: hány lemez, hány festmény, hány szobor. Igenis fontos, hogy hány gyerek tanult és lett ügyesebb, hallgatott jobb zenét azért, mert tanult zenélni.
Ha megnéznénk ilyen „elmaradott” országokat, mint Svédország és Norvégia, hogy ott hogyan működik a tanügyi rendszer, akkor azt láthatjuk, hogy a tanár a társadalom legnagyobb becsben tartott képviselője. Óriási túljelentkezés van a tanári szakon, és nagyon nagy a harc a bejutásért. Mindez azért, mert nagyon jól meg van fizetve, motiválva van, és a gyerekek szinte nem akarnak hazamenni a suliból délután, annyira jól érzik magukat. Azért jön például annyi jó zenekar Svédországból, mert az iskolában kötelező a zeneoktatás. Az iskola ad hangszert a gyerekeknek, akiket előzőleg felmérnek, hogy milyen hangszer lenne számukra megfelelő. Az egész tanterv is úgy van összerakva, hogy kiegészítsék egymást az egyes tantárgyak, és egy rendszerbe álljanak össze a kapott információk. Szóval nem kell feltalálni a spanyol viaszt, csak megnézni, hogy mi van ott, és le kellene másolni.
Művész- és tanárcsaládból származom, nagyapám nagykárolyi festőművész volt, nagymamám matematika tanárnő, másik nagymamám némettanárnő, édesanyám muzikológus, zene- és zongoratanár, édesapám fizikatanár volt, így a húgom is és én is a zenész pályát választottuk. A géneket nem lehet kikerülni, kódolva van, hogy muszáj ezzel foglalkoznod. Valahogy ez elemi szükséglet, hogy az ember ezzel foglalkozzon. Hogyha nem tud a művész művészettel foglalkozni, akkor mint a partra vetett hal csak vergődik és fulladozik. És ezt én is tapasztaltam, olyan, mintha fogyna el a levegő az ember körül, ez egy alapszükséglet, mint egy darab kenyér, vagy a levegő: alkotni kell. És az a művész, aki nem alkot, aki nem foglalkozik azzal, ami a hivatása, az már-már ilyen „Istenkáromlás” szerűen elvesztegeti, elherdálja a kapott ajándékot. Szóval ezzel foglalkozni kell, ez a tanári és a művészi Ars poetica.
Sokan csodálkoznak azon, hogy ezt a zenekarosdit szinte 20 éve töretlen makacssággal csinálom, hiszen anyagi vonzata a dolognak nincs, csak viszi a pénzt. Nem nyereséges, mert nem kompromisszumoknak megfelelő, divattrendeket követő slágerek születnek. Mi töretlen lendülettel ugyanazt a dolgot próbáljuk egyre magasabb szinten művelni, mert ez nem populáris zene, hanem megkomponált, értelmes, maradandó valami. Ezt a japán közönségünk elismeri és elfogadja, itthon viszont senkit sem érdekel. Mindezeknek a tanügyi rendszerben, illetve a politikai rendszerben kereshetjük az okát. Nem hagyjuk a táncost táncolni, a festőt festeni, a zenészt zenélni, hiszen a pénzeket más dolgokra fordítják. És ott tartunk, mint a reneszánsz idején, mikor Michelangelo és társai alamizsnát kértek az egyháztól vagy a mecénásoktól. Ha végignézzük, akkor a történelemben ez változatlan, sajnos sem Bach, sem Mozart nem élt jól. Félreértés ne essék, nem hozzájuk hasonlítom magunkat, a mostani zenészeket, csak valahogy még mindig ugyanitt tartunk. Több 100 év után sem fejlődött annyit a mentalitás, hogy ott és akkor értékeljük a művészeket, nem csak 100 év múlva. Pedig az európai kultúrát ez határozza meg, a művészetek: az építészet, a festészet, a szobrászat, a zene. Ezek maradtak fenn, ezekről beszélünk, ezeket csodáljuk évszázadok távlatából is.
Ne legyünk kishitűek, mert itt a mi kis városkánk is kitermelt költőket, festőket, muzsikusokat, nem beszélve arról, hogy hány gyerek tanult például Péter bácsi keze alatt. Hány generáció nőtt fel úgy, hogy muzsikus lett, vagy csak belekóstolt, és iskola után nem csavarogni ment, hanem zenélt. És aztán a gyerekeit is idehozta, mert neki ez nyújtott valamit. Ez a csoda, hogy Nagykárolyban van egy ilyen, van egy kultúrházunk, aminek történelme van. Azt tartom nagyon szépnek, hogy mindez még mindig zajlik, hogy hozzám és a kollégáimhoz hasonlóan még abszurd módon hiszünk abban, hogy ennek van értelme. Hogy a gyerek iskola után még jöjjön és tanuljon valami szépet, valami olyat, ami érdekli. Hiszen ez nem kötelező, ez egy lehetőség arra, hogy valami jót válasszon, és ne a számítógép előtt töltse az egész délutánt, hanem adjunk hangszert a kezébe, vagy járjon táncolni, vagy fogjon egy ecsetet. És alkosson.”


You must be logged in to post a comment.