Közel hat hónapja vagyok Dél-Erdélyben, a szászok földjén. A Petőfi Sándor Program medgyesi ösztöndíjasának, Papp Gyula Attilának az írása.
Régóta érik bennem valami, amit szeretnék megírni erről a világról, egész pontosan az elhagyott erődtemplomokról, erről a rejtőzködő, havasokkal és ősi titkokkal körülkerített vidékről, ahol 800 évet élt egy nép, létezett egy kultúra. Hétvégente, ha időm engedi, járom Medgyes környékét, dombról le, hegynek fel, mai divatos fogalommal élve, úgynevezett kultúrkincsek után kutatva. Egy ködös szombat délelőtt, ahogy felértem az egyik magaslat tetejére, elém tárult a völgyben elterülő Asszonyfalva, a maga kis vártemplomával.
Talán éppen e dombtetőről fürkészte a közelgő veszedelmet Bem apó és a lánglelkű Petőfi a győzedelmes nagyekemezei csata előtt, február végén, 168 éve. De jó lett volna itt lenni velük, nem szólni, csak figyelni, és tanulni tőlük: hazaszeretetet. Mert nekik nem volt kérdés, hogy e tájék mit jelent… Míg bámultam a messzi völgyben kígyózó országutat, olyasféle kaotikus, de magával ragadó érzés kerített hatalmába, mint amilyet a honfoglaló magyar őseink érezhettek, amikor letekintettek a Vereckei-hágóról. Hatalmas élmény volt, ahogy a képzeletem vetítővásznán megjelentek az ópusztaszeri körkép jelenetei… Majd visszahozott a valóságba egy árva, száraz bogáncs, amely éppen a fényképezőgépem lencséje elé állt, mint a jelen idők őszinte tanúja.
Akik megszámolták, azt mondják, hogy 300 erődtemplom található az alig három megyényi területen, ami egykor az erdélyi szászoké volt. Minden faluban, lett-légyen az bármily parányi, ott díszeleg egy-egy építészeti csoda, amivel nem tudtam mit kezdeni. A képzeletem oly korlátolt, hogy számomra felfoghatatlan: miből és honnan volt a szászokban annyi erő, tudás és energia, amely ezeket a épületeket létrehozta… Miközben a szászoknak már nyomuk nincs a szülőföldjükön, ezek a váracskák, vagy kastélyok – ahogy a helyiek nevezik –, mintha csak a semmiből teremtődtek volna, itt maradtak pusztulófélben lévő romnak vagy vásári bazárnak beillő giccsmúzeumnak. Mementónak.
Akárhányszor elvisz az utam egy-egy erődtemplom előtt, újra és újra gombóc nő a torkomba. Lelkiismeret-furdalásom támad, inkább bűntudatom, szorít a mellkasom és a szívem mélyén egy olyan nehéz kő nő, amit elhordani nem lehet. Ez a kő a kérdések súlyától nehéz, és egyre nehezebb, mert nem találok rá értelmes, de legalábbis elfogadható választ, amely könnyítene a lelkemen. Mintha csak felelős lennék árva sorsra jutásukért, rongyolódó külsejükért, elhagyatottságukért. A penészes falakért, a dohos levegőért. Belépek a díszesen faragott kőportálén, és a csend szinte fáj, agyvelőig hatol. Bent üres padsorok, kongó keresztelőmedence, néma szószék és a végtelen szomorúságot árasztó szárnyasoltár fogad. A karzatról lelógó erdélyi szőnyegek, anatóliai perzsák, egykori adományok is csak porfogók. A falakon pattogzó freskók, szentek, lovagok, mártírok. A múlt tanúi, a történelem nagykövetei ők, akik még tudnak egy legendát, egy példabeszédet, és reményt adnak a tágra nyílt szemű betérőnek. Akinek van látása, az hallja szavaikat.
Villanydrótok által megkötözött toronyóra, megállították a perceket, de az embereket nem tudták. Elmentek. Vitték magukkal poggyászukban a történelmet. Sőt, vittek mindent, az évszázados szász autonómiát, a munka becsületét, népviseletüket és táncukat, népdalaikkal együtt a nyelvüket és a házak rendjét. Nem hagytak itt semmit, pedig minden közös volt. Csak bennünket, az utókor fiait, hogy egy-egy erődtemplom előtt megállva elgondolkodjunk a jelen tehetetlenségén, arra várva talán, hogy történjen már valami: csoda. Vagy nyíljon meg a föld, és nyeljen el ezzel a száraz vadvirággal együtt, dombtetőstől, amire felmásztam, hogy közelebb legyek az éghez, hallótávolságra a Teremtőhöz.
Már csak a harangok szólnak, ők tudják, mit dalolnak, magányos tornyokból szemlélik a változó tájat. Fejem lekókadt, de a fűszálakon megcsillanó harmatcseppek megígérték az eljövendő napsugaras ünnepet.
Papp Gyula Attila
Íme, néhány szászföldi anziksz:
Mikeszásza, kettéosztott templom. A valamikori evangélikus szász templom egyik fele református, a másik fele római katolikus
You must be logged in to post a comment.