Éljük az életet, amíg lehet!

Eszmefuttatás a rákbetegség, az onkopszichológiai eredmények kapcsán.

Élet a diagnózis után – foglalja egy mondatba az elkövetkezendőket az interjúalanyom, Békési Nóra. Ő pszichológus, és egyik kutatásának keretében azokkal foglalkozik, akik megtudják, hogy rákos betegséggel kell szembenézzenek. Nem irigylésre méltó feladat ez! Sőt, ha belegondolunk: iszonyatos. Azonban mindenképpen fontos, hiszen nagyon szükségük van azoknak az embereknek a társaikra. Ahhoz, hogy szembe tudjanak nézni mindazzal, ami rájuk vár. Pont ezért érdekli mind jobban ez téma.

Aki már esélyt sem kapott

Ülünk, és csendesen mondja: „próbáltam ismereti és érzelmi szinten felkészülni arra, hogy választ találjak arra a számomra igencsak érdekes kérdésre, hogy a rákbetegség diagnosztizálását követően milyen tényezők határozzák meg, hogy meddig és hogyan élünk. Olvastam, kutakodtam, majd egyik pillanatról a másikra az élet vagy Isten – kinek mi – ismét bebizonyította, hogy ő a lehető legnagyobb rendező. Pár nappal ezelőtt, kora reggel életét vesztette egy általam tisztelt, csodált, szeretett személy…” Mind jobban elcsukló hangon beszél. Picit pironkodik is az elérzékenyülésért, talán úgy gondolja, hogy tárgyilagosabban kellene hozzáállnia. Pedig nyilvánvalóan nem lehet, emberileg nem lehet mindezt csak felsorolni.

„Napok óta csak azt érzem, hogy ordítani tudnék. Mert fáj, mert dühös vagyok, és mert félek. Szembe kellett, szembe kell néznem a saját halálfélelmemmel, és ez megrémít. Ennek okán nem tudom érzelmileg semleges szempontból azt keresni és közölni, hogy milyen tényezők játszanak szerepet abban, hogyan és meddig élünk a betegségdiagnózis után. Inkább azt érzem, hogy arról kell beszélnem: nektek, akik esélyt kaptok arra, hogy küzdjetek a betegségetekkel, harcba szállhattok, és még van esélyetek felkutatni és hasznosítani a rejtett erőforrásaitokat, nektek adjak támpontokat. Ti találjatok legalább egy olyan mondatot ebben a megírt beszélgetésben, ami elindít bennetek valamit. Ami elhiteti, hogy a rák nem egyenlő a halállal” – foglalja össze, miért is mondja el mindezt.

A gyógyulási esélyek egyre jobbak

„Tanulmányok jelentek meg annak érdekében, hogy a daganatos betegségeket, a rákdiagnózist megfosszák misztikus jelentésétől. Sontag, az egyik tanulmány szerzője, aki maga is gyógyult rákbeteg a könyvében azt üzeni a sorstársainak, hogy tekintsék a rákot egyszerűen betegségnek, még ha rendkívül súlyos betegségnek is, de betegségnek, és ne átoknak, ne büntetésnek, ne szégyennek. Ne tulajdonítsanak jelentést neki, és ne tekintsék feltétlenül halálos ítéletnek. dr. Riskó Ágnes a Bevezetés az onkopszichológiába című könyvében leírja, hogy a rák, a rákbetegség, a rosszindulatú daganatos betegség fogalmakat nehezen is ejtjük ki, mert mi magunk is tartunk azok jelentésétől, stigmatizáló, identitást beszennyező hatásától. Egyrészt ennek is tulajdonítható, hogy a rák diagnózisa pszichotraumát jelent. Annak ellenére, hogy a gyógyulási esélyek egyre jobbak, a rákbetegséghez szorosan kapcsolódik a szenvedés, a reménytelenség és a halál képzete. Ez a diagnózis okozta trauma legtöbb esetben erős érzelmi krízist eredményez, melyet a szakirodalomban Kaplan egy olyan, lélektanilag kritikus szituációként határoz meg, amivel a személy kénytelen szembenézni, és amelyet nem tud elkerülni, mely veszélyezteti a pszichológiai egyensúlyát, és a korában megtanult problémamegoldó stratégiákkal nem tudja azt megoldani, továbbá melynek során a mozgósítható lelki energiák, a szokásos megküzdési stratégiák elégtelennek bizonyulnak, és a fenyegető veszély meghaladja a rendelkezésre álló érzelmi és kognitív kapacitást” – magyarázza a szakirányú tanulmányokat végző beszélgetőpartnerem. Nyomatékosítja: „a pszichoonkológia hatalmas segítség tud lenni ebben az erős érzelmi krízisben, és egyre inkább elengedhetetlennek, és ép annyira fontosnak tartom a pszichoonkológiai eszközök és módszerek alkalmazását, mint a megfelelő sugárkezelést vagy kemoterápiát. Szerencsére a pszichoonkológia egyre nagyobb teret kap. Magyarországon és Romániában is vannak pszichológiai társaságok, amelyek aktívan dolgoznak rákbetegekkel” – hangzik el.

A kapcsolat milyenségén is múlik

Azt, hogy mi magunk hogyan tudunk felkészülni egy esetleges rossz diagnózisra, vagy hogy ebből a rosszból hogyan tudjuk a lehető legjobbat kihozni Riskó Ágnes, a pszichoonkológia egyik kiemelkedő alakja szerint a családból ered. A neves szakember ekként beszélt erről az egyik előadása keretében: „Én az anyákban hiszek, és a családban hiszek. Tehát az egészséges életmódot, azt a családban lehet megtanulni. A másik nagyon fontos kérdés a stresszkezelés, amit szintén tanfolyam nélkül, a családjában tanulhat meg az ember, mert az anyámtól, az apámtól tudom azt meg, hogy én milyen lelki állapotban vagyok. Ugye a gyerekünknek megtanítjuk, hogy „te most dühös vagy!’ ‘Mitől félsz?’ ‘Most miért húzódsz el?’ ‘Min aggódsz?’ A gyerekek eleinte nem tudják az érzéseiket, és belőlük lesznek klasszikusan a pszichoszomatikus betegek, mert akiknek nem tanítják meg a saját érzéseik felismerését, azok a szerveikkel reagálnak a feszült helyzetekre, vagy a nehezen megoldható helyzetekre. Tehát a családban kellene kezdeni, és nagyon-nagy megbecsülést kellene kapnia a fiatal szülőknek, családoknak – valójában minden segítséget meg kellene kapniuk ahhoz, hogy ők szülők tudjanak lenni, elsősorban mondjuk a gyerekek első öt-hat évében, de azután is. Az iskolai oktatásban nem az ijesztgetést kellene elővenni, s nem ijeszteni kellene az embereket, hanem teljesen természetesen megtanítani, hogy milyen a méltósággal teli élet, milyen az egészséges életmód. És itt a tanároknak van eléggé nem hangsúlyozható szerepe! Védőnőknek, gyermekorvosoknak. Abban az országban, ahol a világon a legtöbb a daganatos beteg, ennek egy nemzeti programnak kellene lennie, hogy mit tegyünk a daganatos betegekért, az ő családjaikért, és mit tegyünk a megelőzésért, és mit tegyünk azért, hogy azok, akik érintettek, például negyven év felett vannak, és valamilyen panaszunk van, a szűrővizsgálatra bizalommal, jókedvűen menjenek el. És örüljenek ennek a lehetőségnek” – fejtette ki dr. Riskó Ágnes.

A beszélgetőpartnerem szerint éppen ezek azok a tényezők, amelyek előrevetítik, hogy egy rákdiagnózis után mit él meg a beteg, mit él meg a hozzátartozó, és milyen lesz a beteg kapcsolati hálója a diagnózis után. A neves szakember az előbbi előadásában kifejtette még: „az onkológia maga olyan mint egy hatalmas tükör. Mindent megmutat a társadalomról, a szegénységet, a gazdagságot, az esélyegyenlőtlenséget… Egy kisebb tükörnek nevezném a beteg szempontjából azt, hogy megmutatja, hogy ő eddig milyen kapcsolatban élt. A hozzátartozók kérdésében az nehezíti a helyzetet, hogy mindenkiben bűntudat keltődik. A betegben, hogy miért pont én lettem beteg, miért pont most. A hozzátartozóban az merül fel a leggyakrabban, hogy mit csináltunk rosszul, ártottam-e én a társamnak, a gyerekemnek, az apámnak, a nagyszülőmnek. A lelki okok, hogy hozzájárulhattam. És ezért vagy nagyon megijednek a hozzátartozók, és nem mernek kérdezni, nem mernek megnyilvánulni, érzéseket kimondani, vagy pedig a beteg mondja azt, hogy ő annyira nehéz lelki helyzetben van, hogy nem tud beszélgetni. Tehát itt azok a betegek, és azok a családok vannak könnyebb helyzetben, akik úgy aratnak, ahogy vetettek. Tehát, hogy van közöttük kapcsolat, van kohézió a családban, őszinteség van-e a családban? Hozzá vannak-e szokva a beszélgetésekhez? Ahol ez hiányzik, vagy ahol ez már eleve zavart és sérült, ott jelentkeznek a zavarok, és persze mindent lehet a betegségre fogni. Megterheli a kapcsolatokat, de sok esetben pozitív erővé válik a teher” – mutatott rá Riskó Ágnes.

Az üzenet: boldogan és örömmel élni

Bányai Éva ennek a tudománynak a másik neves, elismert és sikeres alakja. Szintén a megfelelő társas gyógyulásban látja a gyógyuláshoz vezető utat. Azt mondja, hogy az adekvát kemoterápia, a sugárkezelés és célzott immunterápia mellett a legtöbbet az számít, hogy kap-e a beteg megfelelő társas támogatást. Ha valaki körül van egy szerető és megtartó háló, az mindenképp nagyon jó kilátásokat ad a gyógyulásra, míg fordított esetben, ha ez nincs, vagy időközben elveszíti azt a személy, az nagyon betegít. Az ő egyik „üzenetével” zárta a beszélgetőtársam az elmélkedését: „semmiképen se keseredjenek el. A betegség az tulajdonképpen tényleg egy üzenet az ember mélyebb rétegeiből. A teste üzenete, hogy valamit változtatni kellene! És nagyon sokat tehetünk azért, hogy változtassunk. Azok, akik megküzdenek egy betegséggel, megerősödve kerülnek ki ebből. És én ezt nem csak benyomás szintjén mondom, mi kutatjuk ezt, és az egyik doktoranduszom most, néhány hét múlva fogja megvédeni a doktori disszertációját… Mértük azt, hogy mit is jelent az, hogy megerősödve kerülünk ki egy ilyen betegségből. Akkor hogy ha megtanulunk tenni önmagunkért, kiállni magunkért, és megtanuljuk azt, hogy a kevésbé lényegtelen dolgokat akár hanyagoljuk is egy kicsit, az nagyon fontos, hogy egy értékrendet, egy igazit tudjunk a magunkénak. És akkor bizony rájönnek, hogy nem biztos, hogy az a sok pénz jelenti a nagy értéket, amiért nagyon sok ember küszködik, lehet, hogy többet jelent az, hogy leülnek és beszélgetnek a szeretteikkel, lehet, hogy többet jelent az, hogy elmélyülnek valamiben, amit szeretnek csinálni, és megvalósítják azt a belső indíttatású céljukat, amit nem az elvárások, nem azért, mert a szülők, a család, a társadalom azt várja, hanem, ami önmagukból fakad. Bármily furcsa, ez úgy tűnik, hogy ezek kicsi dolgok, de nem, ezek hozzásegítenek a gyógyuláshoz. Mert, amint az ember elkezd azon az úton járni, hogy úgy éli az életét, ami belülről, az ő vágyaival és céljaival összeköthető, akkor sokkal jobban fogja élvezni az életét, és ezt maga körül is sugározza, és akkor a társai is egészen máshogyan fognak viszonyulni hozzá. Úgyhogy az én üzenetem az: éljék az életet, amíg lehet. Boldogan és örömmel.”

M. T. R.

Megjelent a Nagykároly és Vidéke hetilap 2020. július 9-ei számában.

ima

Bikfalvi Zsolt képalkotása