Számtalan olyan projekt fűződik Enyedi Zsolt nevéhez, melyekről a nagykárolyiak jelentős része hallott. Elég, ha a Maturuszra, vagy a Hepajra gondolunk, bár Enyedi életműve bőven túllép ezen a két, általa életre hívott kezdeményezésen. Ezek mellett még rengeteg zenés és fotós projekt, a nagykárolyi közönség által talán kevéssé ismert haikui, országos és magyarországi internetes portálokon közölt rovatai mind egyedivé tették munkáját. Hogy milyen is volt valójában Ye Di, milyennek ismerték barátai, egykori diákjai, milyen is volt az „enyedis” stílus, ezekről beszélgettünk azokkal, akik az évek során barátjuknak mondhatták. Tőtős Tímea összeállítását a Nagykároly és Vidéke hetilap közölte a 2020. május 28-ai lapszámában.

Enyediről nem lehet csak úgy, pár mondatban beszélni. Enyedi Zsolt annyi mindent tett, annyira sokoldalú egyéniség volt, annyi elképzelése, terve volt, hogy azok felsorolása is megtöltené egy újság egészét. Hiszen aligha tudunk olyan nagykárolyit mondani – függetlenül korától vagy nemétől –, aki ne hallott volna a Hepajról, aki ne tudna a Maturuszról, hogy csak a két, talán helyiek által leginkább ismert kezdeményezését említsük. Enyedi szívvel-lélekkel nagykárolyi volt, s mivel minden jelentős kulturális projekt részeseként ott találjuk a nevét, azt is mondhatjuk, „Enyedi maga volt Nagykároly” – mondta egyik közeli barátja. Lehetetlen a vállalkozás, mely azt a célt szolgálja, hogy azok is közelebbi képet kaphassanak Enyedi Zsoltról, akik csak látásból ismerték, de mi most mégis megpróbáljuk. Egy próbálkozás ez, hogy azokhoz is közelebb hozzuk Enyedi Zsolt alakját, akik csak annyit láttak belőle, hogy átrohant, vagy áttekert a városon, esetleg hatalmas elánnal megérkezett valahova, ahonnan röviddel később már száguldott is tovább, újabb és újabb kihívások felé. Az újság hasábjain megszólalók mindegyike egyetért abban, hogy Enyedi Zsolt nem volt egy hétköznapi figura. Olyan embernek ismerték, aki minden porcikájával odafigyelt arra, akivel épp beszélt, maximálisan fókuszált arra, amin éppen dolgozott. Soha nem adott ki a kezéből félig készen semmit, akár zenéről, novelláról, haikuról, kiállításról, versenyről, kulturális eseményről, újságcikkről stb. volt is szó. Örökös rohanásban, mindig szervezésben, a legapróbb részletekre is odafigyelve, mindig a legjobbra törekedve, így és ilyennek ismerhettük meg Enyedi Zsoltot. Zsolt, Zsolti, Enyedi, Ye Di, sokan sokféleképpen nevezték, de bármilyen módon kerültek is kapcsolatba vele az emberek, azonnal meggyőződhettek róla, hogy egy nem mindennapi műveltségű, a szavakkal – és a nyelvekkel – mesterien bánó személlyel van dolguk. Zsolt zenélt, írt, fotózott, fordított, szervezett, beszélgetett, érdeklődött, ösztönzött, ha kellett, nyugtatott és mindig arra törekedett, hogy segítsen a vele együttműködőnek kihoznia magából a maximumot. Tudta, a munka csak akkor lesz kielégítő, az eredmény akkor lesz tökéletes, ha az ember teljesen rákoncentrál. Soha nem volt rest újra és újra átdolgozni valamit, egészen addig, amíg a maga által emelt mércének meg nem felelt az eredmény. A Nagykároly és Vidéke lapszámának hasábjain olyan embereket kértünk fel, írják meg Enyedi Zsolttal kapcsolatos élményeiket, emlékeiket, érzéseiket, akik hosszú évek óta ismerték őt. Barátok, munkatársak, zenésztársak vallanak arról, milyen is volt Enyedi Zsolt.

Enyedi Zsolt egy haikuja

Szava tavasznak
szólít. Hív szóra s tettre.
Szóval indulok.

 

Zsolt, aki minden részletre odafigyelt

„Úgy érzem, lehetetlen vállalkozás egy pár ember emléke alapján összerakni egy ennyire összetett, sokszínű, különleges, sokrétű személyiség mozaikképét úgy, hogy méltó legyen hozzá. Hitelesebb lenne, ha mindenki, aki ismerte, odarakná a maga kisebb-nagyobb darabkáját. Mert határtalanul sok embernek megvannak a maga élményei, kis történetei Enyedi Zsolttal.

Hogy a mi barátságunk mikor kezdődött, pontosan nem is tudnám megmondani… Közel hozott minket egyforma gondolatmenetünk, tökéletességre való törekvésünk, hasonló életfilozófiánk. Nagyon egy hullámhosszon voltunk… Ősidők óta tervezünk, dolgozunk együtt, sokszor éjszakába nyúlóan (ami nem csoda két ilyen aprólékos maximalistánál). Ő megálmodta, aztán megbeszéltük, körberágtuk, mások véleményét is figyelembe véve megpróbáltuk a lehető legjobban kivitelezni a kollégák segítségével. Rengeteg plakát, meghívó, szórólap, füzetecske, borító, tábla, dosszié, emlékkönyv, logó, névjegy, fejléces papír, felirat stb. lett közös munkánk gyümölcse. A tervezgetéseknél sokszor hol egyikünk, hol másikunk mondta, hogy jó lesz, mehet már – de akkor a másik hirtelen talált benne valami kivetni valót. Aztán újra és megint újra… Hányszor mondtuk, hogy nem ér meg ennyi energiát, ennyi fáradságot. Ennek ellenére mégis ugyanúgy folytattuk tovább.

Hónapokig terveztük, milliméterenként kirajzolva (az akkori 386-os számítógépemen) a Say-Yes logót, később a Maturusz logót – amíg olyan nem lett, amilyennek megálmodta.

Csodálatos projektjei voltak. Rengeteget adott a városnak, mindnyájunknak.

A teljesség igénye nélkül: 1996-ban a Carmina Renascentia régizene műsor szervezésében közreműködött. Ruha István hegedűművész díszpolgárrá avatását ő kezdeményezte, és közreműködött a gálaműsor szervezésében, illetve a műsorban (1997). (Ha jól emlékszem, a meghívókon egy kicsi hegedű volt, arany fóliából kivágva.) Amihez Zsolt hozzányúlt, mindig tökéletes lett.

Ő hozta először a városba Huzella Péter zeneszerző-énekest gyermekműsorával, Berecz András mesemondót, Nyeső Mari énekes-gitárost, a K.L.B. dzsessz-rock triót, Sárik Péter dzsessz-zongoraművészt. Levente Péter színész-rendező és a Kaláka együttes tagjai is barátként tekintettek rá.

Amikor egy előadásra készült, nem hagyatkozott a meghívókra és a plakátokra, bár azok is önmagukért beszéltek. Hitt a személyes megszólítás erejében. Barátainak, ismerőseinek – ha tehette, személyesen vitte el a meghívókat. Nem csoda, hogy mindig, minden általa szervezett előadáson telt ház volt.

Még a 90-es évek elején egy egészen más jellegű munkaviszony is volt közöttünk. Bár egyáltalán nem az ő világa volt, de az Imádok férjhez menni c. zenés színdarabban Deák Endrével, Feigi Jancsival és Szűcs Józsival együtt ők zenéltek.

Nagyon szeretett a diákokkal együtt dolgozni. Egyik szíve csücske a Hepaj diákújság volt, a másik pedig a Maturusz, amit előszeretettel nevezett sokunk közös gyermekének. Bár sokan tettük hozzá a magunk apró kis részét, de mindnyájan tudjuk, hogy az övé volt. Az ő agyából pattant ki, és ő vitte a hátán az oroszlánrészét. Az ő lendülete, energiája fogta át és tartotta össze az egészet.

Nagyon hálás vagyok neki, mert a Maturusznak köszönhetően rengeteg csodálatos embert ismerhettem meg – és most nem csak a híres-neves zsűritagokra gondolok, hanem a rengeteg tehetséges diákra is.

Minden évben készítettünk egy nagy táblát az aktuális év nyerteseivel. Hihetetlen kreativitással és sok-sok munkával, utánjárással minden évben másféleképpen „csomagolva” kapták meg a nyertesek a díjat. 2019 decemberére elkészültek a táblák (és milyen jó, hogy meglettek!) az összes eddigi évfolyam összes Maturusz résztvevőjével, illetve a zsűritagokkal. Rengeteg munkája volt ebben (is) Zsoltnak.

Nem is olyan régen, késő este újságolta nagy örömmel, hogy végül tizenkilencen jelentkeztek az idei Maturuszra! (Amúgy ez is egyedül az ő kitartásának köszönhető.)

Április 30-án, csütörtökön adta volna le a pályázatot. Annak ellenére, hogy ezt már nem tudta megtenni, és bár el sem tudom képzelni, hogy motor nélkül hogyan tudna működni a gépezet, mégis reménykedem benne, hogy a Maturusz valahogy élni fog tovább, az ő szellemében, az ő nevét viselve. Bár mindannyian tudjuk, hogy már soha sem lesz olyan, amilyen volt…

Nem vagyok hivatott beszélni a kivételes zenei tehetségéről, tudásáról, a tévés, a régizenés korszakáról, a Men in Black, Yesterdays és egyéb együttesekről, a film világában való jártasságáról, a Bogarak iránti rajongásáról, a képeiről, novelláiról. Én csak azt tudom, hogy aki látta őt zongorázni, az soha nem felejti el. Élmény volt hallgatni a lant-gitár duettjüket Deák Endrével. Elgondolkodtatóak és nagyon egyediek a képei. Frappánsak a novellái. Nem ismerek még egy olyan embert, aki úgy tudna a szavakkal zsonglőrködni, mint ő – és nem csak magyarul. Minden szöveg precízen, érthetően, kristálytisztán került ki a kezei közül. Félmunka nem létezett számára.

Nem csoda, hogy mindig rohant. Ennyi mindent, ennyi idő alatt csak sebesen lehetett csinálni. Egy biztos: rövid élete ellenére ő több embernyi munkát tett le arra a bizonyos asztalra.

Nagy ínyencként mindig felfedezte, hogy hol kapható valami nagyon különleges, ízletes finomság, hogy aztán azt másokkal is megoszthassa. Imádott ajándékozni, másoknak örömet szerezni. Amióta ismerjük, nem volt olyan karácsonyunk, hogy egy kis ajándéka ne állt volna a fa alatt. A Maturusz zsűritagoktól előzőleg mindig kipuhatolta, hogy milyen zenét szeretnek, és mielőtt hazaindultak volna, mindegyiküknél ott lapult 4-5 CD a kedvenc zenéikkel, előadóikkal.

Bármikor, bármilyen ügyben segítségre volt szükségem, rá mindig számíthattam. És – bár tudom, hogy százezer más dolga is volt, az én kis problémáimat mindig, időben megoldotta.

Nagyon örülök, hogy – nem is olyan régen – elmondtam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy a barátja lehetek.

Boldog volt. Tele álmokkal, tervekkel, ötletekkel. Képeslap-kiállításról beszélt, újabb fotókiállításról, a novelláit is szerette volna egy kötetben látni, és a zenélést sem szándékozott abbahagyni.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem, hogy az életem része volt, hogy annyi mindenben kikérhettük és meghallgathattuk egymás véleményét, hogy az élet megannyi területén annyiszor megoszthattunk egymással egy-egy jó cikket, érdekes posztot, tanulságos történetet, egy-egy jó poént. Nagyon szép emlékek maradnak egykori közös családi vakációink, kikapcsolódásaink, játékaink.

Hiányoznak a mély beszélgetéseink, tanácskozásaink, ötleteléseink, tervezgetéseink, összekacsintásaink, a humora, az ironikus mosolya, a mindent elsöprő megjelenése. Mindig várom, hogy kivágódjon az ajtó, s aztán kissé félszeg mosollyal megjelenjen – az ajtókilinccsel a kezében, hogy aztán jót nevethessünk azon, hogy körülötte mindig minden repül.

Ezek az én emlékeim, és tudom, hogy nem teljesek. Ez a cikk is napról napra, óráról órára, percről percre változik. Ha nem lenne határidő, soha nem is fejeződne be…

Amikor a temetésén a város harangjai megszólaltak, éreztem, hogy mindenki rá gondol. Hogy mindenki érte imádkozik. És nem csak Nagykárolyban…

Isten veled, drága Barátom!

Szakács Lia

Zsolt nekem a Deerem

Az ember ilyenkor előveszi a régi fényképeket és újraéli az emlékeket, eszébe jutnak mindenféle dolgok. Rossz búcsúzni és a képek is csak nehezítik az ember szívét, s ilyenkor jönnek a hangzatos, díszes körmondatok, ami ilyenkor szokás.

Zsolt nekem elsősorban a Deerem. A közös hülyeség, gyűjtőszenvedély, progresszív rock rajongás, folyamatos álmodozás és tervezgetés, állandó állványszerelés, bogarasság és napszemüveg-mánia. Mindenből túlcsordulva, ahogy az egy hatalmas ember hatalmas szívéből dukál.

Nem rohan már felénk folyosókon, veszélyesen, kitárt karokkal, nem kell már győzködni, hogy nem kell a színpadra 12 billentyű, csak kettő, nem fogunk többé a lépcsőházunk előtt az utolsó szó apropóján még másfél órát beszélgetni és nem kerül több narancssárga virág a billentyűállványra.

Sokat beszélgettünk az Égi Zenekarról, ahol kedvenceink muzsikálnak, de arról nem volt szó, Zsolt, hogy ilyen hamar beszállsz jammelni Chris Squire-rel, Peter Banks-szel és a többiekkel… Ez nem volt szép, de szeretnék légy lenni a mennyei próbaterem falán, hogy belehallgathassak a zenétekbe…

Isten veled, Deer! Köszönöm az egészet, a tintapatronosságot úgy, ahogy volt! A fene egye meg, most még a 13. billentyűbe is belemennék…

Bogáti-Bokor Ákos

Az én barátom nagyon jó ember

„Enyediről nem lehet csak ‘úgy’ beszélni, ezért inkább egy mindennapos élethelyzetünk, beszélgetésünk felidézésével szeretném megmutatni, milyen is volt Ye Di. Ha valaki nem tudná, Ye Di – Enyedi Zsolt, Floyd – ahogy előszeretettel hívott –, én vagyok” – mondta Bikfalvi Zsolt.

A fenébe is, ez a telefon egész nap cseng! Vajon ki keres már megint?! Enyedi! Végre egy jó dolog ma.

Ye Di: – Helló, Floydom, eszünk ma egy jót!

Floyd: – Hogyne, mikor?

Ye Di: – Most negyed egy van, legyen mondjuk 12:48-kor, vagy nemis, inkább 13:14 órakor a Nosztiban. Van még egy kis intéznivalóm, de igyekszem!

Floyd: – Rendben, ott leszek.

*

Ye Di: – Elnézést, késtem. Még felhívott egy ügyfél és át kellett adnom egy fontos fordítást.

Floyd: – Ugyan, nem gond. Az a fő, hogy itt vagy. Mit eszünk?

Ye Di: – Én egy brokkoli krémlevest ennék és meglátjuk, mi van még másodiknak. Te?

Floyd: – Mindegy, csak ne legyen túl egészséges. Azok nem mindig finomak. Nem szeretek semmit, ami zöld. Habár mégis ellent kell mondjak önmagamnak, mert régen nagy Fradis voltam és ott minden zöld, még a jelszavunk is az, hogy Zöld-fehér az Isten. Na, csak van benne fehér is.

Ye Di: – Biztos így van, ha te mondod, a focihoz annyira nem értek. Na, jön is már a pincér, megmondja, mi van még a konyhán.

Pincér: – Sajnos nincs már csak… zöldbrokkolikrémlevespirítottzsemlekockákkal és másodiknak sajtoscsirkemellnatúrkrumplival.

Ye Di: – A natúr krumplit nem lehetne kicserélni rizsre?!

Pincér: – Pillanat, megkérdezem… lehet.

Ye Di: – Köszönjük, akkor rizzsel kérjük.

Floyd: – Most biztos morognak, ezeknek soha nem jó úgy, ahogy van.

Ye Di: – Ugyan, szerintem mosolyognak az egészen. Két jó fazon vagyunk, mint Statler és Waldorf a Muppet Show-ból.

Floyd: – Neked most ez a kaja bejött.

Ye Di: – Ne bosszankodj, a brokkoli krémleves sem tiszta zöld, van benne tejszín is, ami fehér. Igaz, nem látszik, de tudod, hogy ott van benne.

Floyd: – Mindegy, talán megszeretem.

Ye Di: – Írok egy cikket a Maszolba, régi fotókkal illusztrálva. A fotókon megjelenő adott kor hangulatáról és autóiról. Ameddig megérkezik a leves, nézzük át, mondd el a véleményed. Ez már egy válogatás, amin most még finomítunk.

Floyd: – Itt van húsz kép, mennyi kell megmaradjon?

Ye Di: – 15.

Floyd: – Ezek jók, de ez a mangaliai nekem nem tetszik annyira. Nagyon sok az autó rajta, kissé zűrzavaros.

Ye Di: – Ez egy zseniális kép, tele a szocialista autóipar csodáival, sok színes sátor és itt, az a fekete autó a kép alján egy VW Kübelwagen, ami csodával határos módon túlélte a II. Világháborút és legurult Berlinből Mangaliáig.

Floyd: – Honnan tudod, hogy Berlinből jött?

Ye Di: – Jó sokáig vacakoltam vele, ameddig sikerült a rendszámot kiolvasnom, beazonosítanom.

Pincér: – Itt a leves!

Ye Di–Floyd: – Köszönjük!

Ye Di: – Na, de mesélj inkább te! Mit hallottál, hiszen te jössz-

mész a városban?

Floyd: – Inkább együnk, látom, még hoztál egy-két képeslapot. Mindjárt jön a telefon, rohannod kell és nem lesz időnk azokra.

Ye Di: – Na, milyen volt a zöldbrokkoli krémleves?

Floyd: – Meleg.

Ye Di: – Ennyi?

Floyd: – Finom volt a pirított zsemlemorzsa.

Ye Di: – Ezen a hétvégén a Flickerre a Boeing 744-ről készült képeslapokból teszek fel párat. Nézzük, talán kezdjük: Las Vegas, reptér.

Floyd: – Jó a felhozatal. Ott hátul látok két B742 SP-t. Az egyik a Las Vegas Sands Casino tulajdona, a másik SP pedig az omani sejk magángépe. A sejk gépén van egy forgózsámoly, amelyik mindig Mekka felé fordul. Fotóztam mindkettőt.

Ye Di: – Amszterdam a következő.

Floyd: – Vonják ki a forgalomból a B744-eket, egyre kevesebb van forgalomban. Lassan 50 éve, hogy az első repülése volt. Az EL AL a Boeing Jumboit pár hete leállította. Ez itt a szépséges KLM B744-ese, az Ég Királynője, ez is két napja teljesítette utolsó kereskedelmi járatát St. Maartenről.

Ye Di: – Mi lesz velük, ha leállítják őket?

Floyd: – Konzerv. Lehet, hogy szétbontják, a szerencsésebbeket átalakítják teherszállítóvá.

Ye Di: – Müncheni reptér.

Floyd: – Itt nem látok egy Jumbot sem, csak egy rozoga, sárga-fekete Follow Me Volkswagen buszt.

Ye Di: – Az a rozoga sárga-fekete VW busz, az egy VW T1. Egyik utolsó, még Wolfsburg-

ban gyártott példány, pontosabban 1967. március 2-án, csütörtökön, a délutáni váltás A38-as összeszerelő során, még mielőtt a modellgyártást átköltöztették volna San Bernardo do Campoba, Brazíliába.

Floyd: – Zsolti, összetéveszted, az A38-as egy hajó Budapesten, koncerteket szoktak ott rendezni.

Ye Di: – Floydom, annak a hajónak a pontos neve: A38 Hajó – Koncerthajó és Kulturális Központ. Tudom, ott is felléptünk, koncerteztünk anno, talán csak tudom. Ez az A38-as itt pedig, Wolfsburgban az A üzem 3-as számú csarnoka és a 8. összeszerelősor.

Floyd: – Szerelők neve, névsor szerint!

YeDi: – Ha nagyon akarod, holnapra az is meglesz! Egyébként ott a legvégén látszik egy B744-es függőleges vezérsík, látod?

Floyd: – Jó, jó! Mostmár látom.

Pincér: – Itt a második fogás.

Ye Di–Floyd: – Köszönjük.

Ye Di: – Itt az utolsó: Frankfurti reptér.

Floyd: – Ez is egy jó kép, a parkoló felől van fotózva.

Ye Di: – Nagyon jó, azért lett ez kiválasztva. Ott egy Ford Capri Mki, Opel Rekord B, az a másik egy Simca 1100 és egy Simca 1300. Az balra, a második egy FIAT 600D Impala. Mellette egy Buick Skylark, ez pedig egy Cadillac DeVille. Az amerikai autókban nem vagyok annyira járatos, azokat segít beazonosítani Pavel, a „Cseh vitéz”. Tudod, itt volt pár éve a Maturusz zsűriben.

Floyd: – Apropó, Maturusz. Hogy állsz vele? Mennyi jelentkező van már?

Ye Di: – Saccold meg!

Floyd: – Mondjuk 12!

Ye Di: – Nem, több!

Floyd: – Hűha! 15!

Ye Di: – Nem, nem! Több!

Floyd: – 20!!

Ye Di: –- Majdnem: 19. Egy pedig még gondolkodik a nevezésen.

Floyd: – Hogy fogjuk megszervezni, lebonyolítani? Ez nagyon sok gyerek.

Ye Di: – Még nem tudom, talán kétnaposra szervezzük, addig még sok van. Majd kitaláljuk!

Floyd: – Megjöttek a képeslapjaid, amikre vártál Argentínából?

Ye Di: – Már Zolikánál vannak Németországban. Küldi hétvégén valakivel.

Floyd: – Szólok a pincérnek, hogy fizetünk. Cseng is a telefonod.

Ye Di: – Floydom, ne haragudj, de mennem kell, várnak. Itt a pénz az ebédemre, nem várom meg a pincért, rendezd. Ja és majd este átküldöm az „Amikor a farok csóválja” című filmet, várom a véleményed. Erről a filmről akarok írni a következő VW Depoban.

Floyd: – Jó, megnézem és megírom a gondolataimat.

Ye Di: – Hogy jobban menjen majd az írás, itt egy ,,cerka” (ceruza alakú kakaós, csokis desszert). Rohanok, várnak, majd keressük egymást.

Floyd: – Szia, Zsolti, úgy legyen.

*

Néhány nappal később, ugyancsak a Nosztiban.

Pincér: – Hogy ízlett az ebéd?

Floyd: – Itt a pénz. Köszönöm, jó volt minden, nagyon jó, még a zöldbrokkoli krémleves is.

Pincér: – Elment a barátja?

Floyd: – Igen, elment, itt hagyott. Pedig annyi mindent szettem volna még mondani neki, annyi dolgunk, megbeszélnivalónk lett volna még. Nézze, itt van a legfrissebb VW Depo. Ma kaptam meg délben. Itt van az utolsó cikk, amit írt. Remek írás, mint mindig, egy csodálatos zöld Citroen DS-ről. Szerintem ezt nekem írta. Tudta, mert ismert, hogy nálam a nagybetűs autó, az a Citroen DS. Mikor írta a cikket, én még nem, de ő már tudta, hogy a kedvenc színem a zöld lesz.

Pincér: – Érdekes! Figyeljen csak! 14 óra van és szól a harang, pedig ilyenkor nem szoktak harangozni!

Floyd: – Egy jó ember lelki üdvéért szól a harang.

Pincér: – Dehát a városban most minden harang szól!

Floyd: – Igen! Azért, mert az én barátom nagyon jó ember volt.

 

Lángadozva

Felsejlik a régmúltból egy bársonyosan hangzó „drágaúribarátom!”. Így kiáltottuk egykoron, midőn a ritka viszontlátás pillanataiban egymást széles ívű öröm-mozdulatokkal döngetgettük. Aztán megszűnt a viszontlátás. Viszont maradt a nyomán valami fény, valami pislákolás, valami látás, és mára meg az égi viszontlátás… Ígérem, kivárjuk türelmesen, csak addig is, drága úri barátom, jól seperj az égi ösvényen és készítgesd az utat, hol nincs te meg én.

Csendesen megkérdezném, van-e Bogár-invázió az égi májusban? S már lefutott-e a Yes diszkográfia a jó Deák papával történő viszontlátás pillanataiban, aki összekapcsol bennünket éltünk rövid közös útkereszteződésén?

Mondtam a minap egy kedves közös ismerősünknek, hogy átballagtál. Hosszas csend után tudod, mit válaszolt? Azt mondta: „Hát akkor ő már kívülről fújja a repertoárt. A teljes repertoárt!”

Ugye, már megtapasztaltad azt, hogy itt a teljes nem mennyiségi, hanem minőségi kitevő? Hát, élj vele!

Ünneprontó leszek, ne haragudj. Mélységes gyászt hoztál. Ez is ünnep a legjavából! A maga előjelével és mélységeivel. Abban a mélycsendben, hogy sírtak a károlyi harangok!!? Ilyet sem ért még e város. Csengő-bongó csíksomlyói keresztalják hit és életteli világa jut eszembe. Na, de egész más miatt! Tudod, mi a leggyakrabban elhangzó népének, miközben vonulnak fel a nyeregbe a búcsús keresztalják?

„Nyíljék ki szívetekbe az örömvirág, Zengjétek, hogy hallja meg az egész világ, Édesanyánk, hozzád jöttünk, Lángadozva, mert szeretünk….”

Igen, Enyedi! Ez vagy Te, a lángadozás igazi nagy alakja. Egész élted a lángadozás, a fel(-fel)lobbanás világa volt. Hamvak alól is. Kegyelmezzetek, hogy idevésem: (és ez az ünneprontás mozzanata) még ebben a múlthetiben is tökéletesen Te vagy. A Lángadozó. Te vagy számomra az apró-képek-balladája, a-korai-makám-világa, a pillantásokból-mélység, az örök-ólomkatonásdi, a fekete-ember.

Nyolcvanhét-nyolvannyolcból az első kép, mi ismeretlenül is hozzád köt:

Sipos Gábor főlevéltáros tartott szabadegyetemi előadást a kolozsvári Egyetemiek Házában. Hosszasan, meghitt csütörtök este. Akkoron még más szelek fújtak és nem siettek az órák. És mikor elhangzott az a kis versbe szedett rigmus, mit egy középkori vágáns jegyzett a vonalzójára: „Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát!” te mint az est zenei előadója egy nagy fekete zongorába bújtál. Hatalmas, lompos megjelenésed volt, titokzatos. Amolyan bájos és mégis józsefattilásan kivert gyermek, tán kopott piros nyakigpulóverben – bólints, ha jól emlékszem! És valami olyat csalogattál elő a hangszerből, billentyűkből, pedálból és a teljes húrskála pengetéséből egyaránt, mit csak az égiekre nyíló ablakosok tudnak és értenek.

Hát lángadozz, lángadozz és élj vele, mert te tudod, te már érted, hogy nincs te meg én!

Macalik Arnold

Egy igazi barátság margójára

„Yedi” a meglepetések és a véletlenek, a mai kor „Reneszánsz Embere”.

A mi barátságunk kezdete a hetvenes évek elejére tehető vissza: első találkozásunk a Zárda iskola öreg padjaiban történt, míg az utolsó márciusban, egy fergeteges Edda koncerten a budapesti Sport Arénában.

A kettő közötti majd’ 50 év? Ahhoz kevés lenne egy lapszám, de talán még egy könyv is.

Nagyon örülök, hogy barátjának vallhatom magam és ez a barátság egyre mélyebb és mélyebb lett az idő múlásával.

Napi szinten kommunikáltunk, beszéltük meg a dolgokat. Persze nehéz volt őt követni, hiszen annyi mindennel foglalkozott és mindent olyan magas szinten művelt, hogy halandó ember ennek megértéséhez kevés is volt.

Képeslapjain keresztül, legyenek azok autós, repülős vagy városbemutató jellegűek, bejártuk a világot és minden nap tanultunk belőle valamit. Írásai, zenéje vagy fotói által minden nap egy új „Enyedit” kaptunk. Naponta meglepett minket, mert kölcsönösen imádtuk a meglepiket.

Aki ismeri őt, az tudja, hogy mindenben tökéleteset próbált alkotni. Minden kis apró részletre odafigyelt, akár írásról, fotóról volt is szó: ezek az apró, elrejtett pici jelek voltak, amik olyan naggyá tették műveit, mert csak az őt igazán ismerők értették igazán, hogy miről is szólnak Y ügynök gondolatai.

Munkájában mindig felhasználta a narancsfény mind a 44 árnyalatát. Ja, hogy ez Zufall? Szavaival élve : „Tényleg pusztán véletlen lenne? Vagy egy jel? Léteznek véletlenek?” Hát erre se Thiel, se Boerne, se Z, se M, se Floyd, se a négy Muskétás, de talán még Dr. Weiss, a Kugel-

spitzbadeni Egyetem híres professzora sem tudna pontos választ adni…

Több mint 10 éve minden reggel együtt „kávéztunk”. Én küldtem a kávét, ő a Moinsen-t, a Morgen-t vagy a Morning-ot. Nyelvészkedtünk – a Scrabble nagy csatái, a képeslapokon lévő helységek, a „na, merre járunk?” a napi programunkhoz tartozott és reméltük, hogy mindenhova el is jutunk még…

Mondogatta is gyakran: „Hihetetlen, hogy minden mindennel összefügg!”

Rengeteg terve volt és rengeteg közös tervünk volt még. Amit tudok, azt megpróbálom megvalósítani, de nélküle felét sem fogja érni az egész… Emléked örökké élni fog, a barátságunk pedig örökké tart.

Z.
(Heinrich Zoltán)

Zsoltival minden találkozás egy élmény volt

Minden olyan emlékem, ami Zsoltihoz kötődik, nagyon kellemes. Minden vele töltött pillanat – függetlenül attól, hogy csak összefutottunk valahol, vagy egy bonyolultabb közös projektről egyeztettünk – egy nagyszerű élmény forrása volt. Mindegy, hányszor hívtam fel, az első kérdése mindig az volt: „Hogy vagy? Miben segíthetek?” A beszélgetés pedig szinte mindig ugyanúgy végződött: „Ennyi. Kész. Csináljuk. Alig várom, hogy találkozzunk!”

Ha nem telefonon, hanem személyesen, az irodájában kerested fel, gyönyörködhettél szintetizátor gyűjteményében, az erősítők összefüggő rendszerében. Mindig szólt nála a zene, legtöbbször a billentyűs hangszeren ment egy zenei téma. Ha eszébe jutott egy zenei ötlet, azonnal rögzítette azt. Tudtam, Zsoltihoz nem lehet öt percre beugrani, mert ha meglátogatod, legalább egy órát eltöltesz nála.

Emlékszem, az In Jazztenso egyik próbáján történt esetre. Ez egy nagykárolyi dzsessz-fusion stílusú közös projektünk volt, amiben Puiu Bărnuțiu, Mihai Goth, Szűcs Józsi, én és Zsolti vettünk részt. Az általunk választott dalok nehezek voltak, mindannyiunkat komoly kihívás elé állítva, még úgy is, hogy 25 éves szakmai múlttal rendelkeztünk. Ahogy ez a legtöbb dzsessz dallal lenni szokott, vannak együtt játszott és improvizációs részei is. Zsolti megérkezett a próbaterembe (a tőle megszokott lendülettel), majd elkezdte beszerelni szintetizátor gyűjteményének egyik gyöngyszemét. Minden találkozóra precízen felkészülve érkezett. Amikor egy új számot próbáltunk, következett Zsolti improvizációs része. Ő azonban nem improvizált. Mi leálltunk és kértük, hogy játsszon bármit, csak továbbléphessünk. Ő ezt határozottan visszautasította. A soron következő próbára viszont egy zeneileg, tartalmilag és hangzásilag is tökéletesen összeállított improvizációs résszel érkezett.

Csak utólag értettem meg, mi is történt. Enyedi Zsolt soha nem tett semmit meggondolatlanul, csak azért, hogy teljen az idő, soha nem jött felkészületlenül és nem mutatott be semmit, ami nem volt precízen összeállítva. Ez volt az egyik titka. Bármit is tett, az alaposan át volt dolgozva, eredeti volt, innovatív és olyasvalami, amiről tudni lehetett: Enyedi Zsolt munkája.

Régi szokásunk volt, hogy karácsonykor megajándékoztuk egymást egy zenei CD-vel. Az ajándékozást megelőzően, napokig egyeztettünk a fiammal, Mariusszal, (aki szintén együtt zenélhetett Zsoltival a Nu Jazz Agentsben), hogy mi is lehetne az a zene, ki lehetne az az előadó, akinek a hanganyaga örömet és meglepetést okoz Zsoltinak. Nem volt egyszerű feladat, hiszen egy olyan embert akartunk megörvendeztetni, akinek fantasztikus zenei műveltsége volt, s akinek nagyon nehéz volt megtalálni a „tökéletes ajándékot”. Nagy volt viszont az öröm, mikor az ajándékcserét követően felhívott és azt mondta: „Ez igen. Erről az albumról még nem hallottam. Nagyon tetszik, köszönöm!”

Biztos vagyok benne, hogy idén karácsonykor is folytatom ezt a hagyományt. Kiválasztom az előadót, elkészítem az ajándéknak szánt CD-t. Bálintnak fogom átadni, Zsolti fiának, aki szintén kivételesen tehetséges billentyűs.

Nagyon fogsz hiányozni, Zsolti!

Bogdan Georgescu

VW Bogárról, képeslapokról, barátságokról

Lehetetlen vállalkozásnak érzem, hogy bemutassam Enyedi Zsoltot az embert, s mindazt, ami emberi nagyságával kiemelkedővé tette ismerősei, barátai számára. Megpróbálom néhány történettel felidézni, mi is tette őt olyan különlegessé, melyek voltak azok a képességei, kvalitásai, amelyek alapján bátran kijelenthetem: egy polihisztor, egy igazi zseni volt.

Minden érdekelte, s amibe belekezdett, ott csak a tökéletes eredmény volt számára elfogadható. Bár folyamatosan rohant, munkát félig készen soha nem adott ki a kezéből. Mindent átgondolt, mindenre volt egy forgatókönyve, mert soha nem lehetett tudni, mi lesz akkor, ha …? Legyen szó Maturuszról, munkáról, hobbiról, szenvedélyről, Enyedi soha nem állt felkészületlenül elő semmivel.

Nagyon közeli barátom ő, s bár közhelyesen hangzik és nélkülözi a racionalitást, azt tudom mondani, hogy Enyedi most is itt van és biztos vagyok benne, hogy mindig itt lesz. Nem tudok és nem is akarok múlt időben beszélni Enyediről. Talán több is ő, mint egy barát, inkább mondanám a testvéremnek, akivel a többórás beszélgetéseken túl, számos közös élmény és közös hobbik sora is összekötött.

Enyedivel ugyanabban az évben születtünk néhány hónap különbséggel. Ez a néhány hó-nap azonban elég volt ahhoz, hogy ne kerüljünk egy osztályba, s ő egy évvel fölöttem járjon iskolába. Már az iskolában látni lehetett, hogy nem hétköznapi ember. Mindig is nonkonformista alkat volt. Például az órája mindig öt vagy tíz perccel előbbre volt állítva, mert az volt az „enyedis” időszámítás. „Ez az én időm” – az hiszem, így fogalmazta meg. Ha visszagondolok az első hozzá kapcsolódó emlékeimre, akkor ami legelőször is eszembe jut, az egy 1983–1984-es történet. Az osztályunk előadta a Kőműves Kelemen című rockballadát. Ez a kommunizmus időszakában elég nagy merészségnek számított, még most sem értem, hogy engedhették meg, de szerencsénkre megtörtént. Szóval ennek a darabnak a zenéjét, amit eredetileg Szörényiék írtak, Enyedi átírta zongorára, teljesen Pink Floydos stílusban. Enyedi – mint a felettünk járó évfolyam tagja – egyedüliként, billentyűsként állt ki velünk a színpadra és még ma is borzongok, ha eszembe jut az összhatás, amit mindez a közönségre és ránk, szereplőkre is gyakorolt.

Aztán jöttek az egyetemi évek, ő Kolozsváron, én Temesváron tanultam tovább, míg végül a kilencvenes évek Nagykárolyában létrejött a Hepaj, s ez ismét összehozott minket. Senkinek sem kell bemutatnom a Hepajt, alig hiszem, hogy van olyan nagykárolyi, aki ne hallott volna erről, a ma már legendásnak mondható diákújságról. Szóval a Hepaj hasábjaira írt rólam egy cikket Enyedi. Pontosabban arról a rajongásról, ami engem a Volkswagenhez és a márka legemblematikusabb darabjához, a Bogárhoz fűz. Közös szenvedélyünk és történetünk volt ez, hiszen Enyedi is rajongott a Bogárért, olyannyira, hogy ő informatikusként, filozofikus alkatként és abszolút nem kockafejű mérnökként, sokkal messzebb jutott ezen a területen is, mint én. Ha valami iránt érdeklődött, arról maximálisan mindent megtudott, megtanult. Így volt ez a Bogárral kapcsolatosan is, amelynek olyan szakértőjévé vált, ami ritkaság még nemzetközi mezőnyben is.

Tette mindezt úgy, hogy érzéke például a szereléshez alig volt. Több Bogara is volt egy adott időben, de valahogy sikerült folyamatosan letépnie a használatban lévő autói kilincseit. Volt olyan, hogy az anyósülésről kellett bejutnia a vezetőülésre, mert a másik ajtó zárszerkezete tönkrement. Mégis olyan szintre pörgette az elméleti tudást, hogy megelőzött sok szakmabelit.

Kapcsolódik ehhez egy kellemes történetem: egyszer részt vettünk egy Bogártalálkozón Budapesten, ahol a Bogártapogató versenyen indult Enyedi is. A verseny úgy zajlik, hogy a versenyző szemét bekötik, előhoznak egy Bogarat és tapintás útján kell kiderítenie az illetőnek, hogy milyen évjáratú az autó. Aki szereti ezt a modellt és járatos a témában, az tudja, hogy a VW Bogárnak komoly történelme és ehhez kapcsolódóan komoly irodalma is van, s az így szerzett tudás alapján, ki lehet tapogatni, milyen évjáratú modellel is van dolga a versenyzőnek. Enyedi ebben is messzemenően profi volt: bekötött szemmel azt is meg tudta mondani, melyek azok a típusidegen dolgok, amik az autón vannak. Még a sokat próbált jelenlévőket is meglepte tudásával.

Sok mindent nagyon szeretett. Például nagyon szerette a gyerekeket, a Bogarat, a zenét, az irodalmat, a fotót, a képeslapokat, a különlegességeket … és még nagyon sok mindent.

Nagyon hiányoznak a beszélgetéseink. Néha leültünk a szülői háza lépcsőjére és órákon át beszélgettünk. Megmaradt bennem például az a beszélgetésünk is, amit nem sokkal azután folytattunk, hogy Nyugatról visszatért. Nem volt számára jó tapasztalat, borzasztóan kiábrándult a nyugati világból. Nem emberarcú – ez volt a véleménye.

Mindenhez és mindenkihez pozitívan állt. Legendás volt a segítőkészsége, amivel az emberekhez viszonyult. Ehhez társult egy fizikai megjelenés is, ami szintén „enyedis” volt. Hiszen Enyedi, olyan „enyedis” volt. Néha kopaszra nyírta magát, néha hosszabban lobogott a haja. Voltak szenvedélyei is, mint a csípős csokoládé. Erről tőle hallottam először. „Mondd csak, Jim (így szólított), ettél te már csípős csokoládét? Mert ha nem, akkor én hoztam neked!”

Aztán ott volt a másik szenvedélye: az írás. Bedolgozott a VW Depo nevű, erős műszaki tartalommal megáldott magazinnak, ahol két rovata is volt: az egyikben jobbára autós filmeket elemzett, a másikban a képeslapokat – másik nagy szerelmét – próbálta átmenteni egy hideg, szakmai, vasszagú lapba, Deporos képek néven. Különböző, autókat is felmutató képeslapokhoz írt egy-egy novellát. Ezt is szenzációsan csinálta. Olyannyira, hogy a lányom, aki egyébként nem kimondottan érdeklődik az autók világa iránt, hatalmas lelkesedéssel várta az újság mindig aktuális számát: „Alig várom, hogy olvassam, mit írt Zsolti bácsi, mert az fantasztikus!” felkiáltással.

Annyira emelte rovatával a lap nívóját, hogy az elképesztő. VW Bogarasoknak a világ nagyon sok országában készítenek lapokat, de ez a rovat, ez teljesen egyedi volt, Enyedinek köszönhetően.

Meggyőződésem, hogy az ő balszerencséje az volt, hogy magyarul írt és ezt a nyelvet a világon nem beszélik olyan sokan. Talán, ha más országba születik, és nem a bitang kommunizmusban éli le a fél életét, akkor az egész világ megismerhette volna.

Egy másik fontos, Enyedihez kötődő dolog a Maturusz. Ez egy olyan egyedülálló, hatalmas volumenű kezdeményezés, melyen egész évben dolgozott. Bárkivel beszéltem is a Maturusz versenyről, mindenkit lenyűgözött ez a megmérettetés. A szervezés, a színvonal, a zsűri összetétele, s nem utolsósorban a versenyzők sora. Hiszen a verseny két napjára, a világ különböző pontjairól, az ő hívására nagyon fontos, meghatározó és különleges zsűritagok érkeztek ebbe a számunkra oly kedves, poros kisvárosba.

A versenyzők nevei mellett, mindig izgalommal várták az emberek azt is, kik ülnek az adott év döntnöki bizottságának sorában. Erre is mindig nagyon alaposan készült Enyedi. Mindig volt a B-tervnek is egy B-terve, hiszen soha nem lehet tudni, milyen előre nem látható esemény történik és ő mindig szeretett biztosra menni. Stresszes és nagyszabású szellemi munkát igényelt, hogy a Maturusz minden évben hozza a versenytől elvárt színvonalat. Minden aprólékosan volt összeállítva, s ehhez szükség volt Enyedi Zsolt zsenialitására, amivel át tudta látni és össze tudta állítani valami nagyszerű egésszé azt a kirakóst, ami a Maturuszt egyedivé tette.

Volt egy másik, szívének kedves projektje is, ami a Maszol hírportálon futott. Sokan tudták róla, hogy több tízezer darabos képeslap gyűjteménnyel rendelkezett. (A képeslapokon kívül, gyufásdoboz gyűjteménye, sörösdoboz gyűjteménye is volt.) Előkapott a több tízezerből vagy 30 darabot, melyek erdélyi nagyvárosokban készültek a hatvanas évektől kezdve. A képeslapokon látható épületeket, ugyanabból az objektív állásból ismét lefotózták és összedolgozták a régi képeslappal. Így, egy kurzor segítségével, bárki eljátszhat vele, hogy milyen volt negyven éve és milyen most, például Arad központja. Megdöbbentő az a pontosság és precizitás, ahogy ez össze van állítva. Ez volt a legutolsó munkája.

Lenyűgöző volt az is, ahogy az emberekkel bánni tudott. Soha nem bántott meg senkit, a kritikáit is úgy fogalmazta meg, hogy abból az ember tanuljon és mégse érezze sértőnek az elhangzottakat.

Fiatalokkal és idősekkel egyaránt megtalálta a hangot, baráti körében generációk sora felvonult.

Ott volt például, az Enyedi-ház karbantartója, Zoltán úr. Ahogy róla, vele beszélt Enyedi, az fantasztikus volt. Mert Zoltán úr tudta, hogy kell odatenni, beilleszteni egy ajtót, reteszt, vagy bármit. És ezt a tudást Enyedi messzemenőkig tisztelte és elismerte.

Baráti köre nem csak az országra korlátozódott. Nagyon jó barátja volt Levente Péter színész, rendező. Hasonlóan bizalmas viszony fűzte a korábban említett VW Depo újság tulajdonosához, akihez egyszer engem is elvitt, de világot átfogó baráti köréről tanúskodott az is, hogy a Maturusz zsűrijébe mindig különleges, meghatározó embereket sikerült elhívnia.

Lenyűgöző volt, ahogy régi tanárairól beszélni tudott. A szeretet és a tisztelet, ahogy Blázer tanár úrról, Wieser tanár úrról, Fecser tanár úrról stb. beszélt, mindig meghatottsággal töltötte el azokat, akik hallgatták.

Aki Enyedit barátjának tekinthette, az egyszerre boldognak és különlegesnek is érezhette magát. Hiszen egy önzetlen, segítőkész, hatalmas ösztönző erővel ellátott barátot kapott, aki mindig kész volt bátorítani, támogatni. Akire mindig lehetett számítani, s cserébe nem kért semmit. Hatalmas, őszinte, gyermeki lelkesedése mindig fellángolt, ha valamin dolgozott. Bármibe is fogott, azt csak teljes erőbedobással tudta véghezvinni, még akkor is, ha olyasmiről volt szó, ami tematikájában akár két ellentétes póluson állt. Ez tette őt zseniálissá, hiszen akkor is maximálisat alkotott, ha számára új területre tévedt.

Sokáig tudnám sorolni, mit tett, milyen is volt Enyedi Zsolt. Hosszan készültem erre a beszélgetésre is, mégis úgy érzem, sok mindent kihagytam. Szeretném, ha azok, akik nem ismerték Enyedit annyira közelről, azok is megértenék, mekkora a fizikai és szellemi veszteség, ami ért mindannyiunkat, s mekkora a feladat, hogy az általa hátrahagyott, számtalan kezdeményezés némelyikét továbbvigyük. Remélem, sikerül.

Gindele Imre

Tu poți să faci asta, ești mult mai mult decât crezi!

Domnul Enyedi, un om despre care nu pot să vorbesc la timpul trecut deoarece el este și mereu va fi în sufletele noastre. L-am cunoscut prin intermediul concursului Maturus, îmi aduc și acum aminte cum m-a strâns în brațe și mi-a șoptit la ureche “tu poți sa faci asta, ești mult mai mult decât crezi”. A fost singurul om care a crezut în mine în acel moment. Nu știam cum să reacționez, obișnuită fiind cu batjocura pe care am primit-o de la mulți oameni din juriul meu în acea zi. Nu și domnul Enyedi, care a crezut în mine încă de la început, și spre surprinderea mea cât și a multora, am reușit sa câștig. Domnule Enyedi, vă mulțumesc încă odată pentru fiecare zâmbet, încurajare, vorbă bună și îmbrățișare. Dumneavoastră nu ați murit pentru noi, sunteți în sufletele oamenilor care contează. Vă mulțumim pentru toată arta și bunătatea pe care ne-ați vărsat-o în inimi. Cu un mare gol în viață, dar un zâmbet în suflet că am avut onoarea să vă cunosc îmi iau rămas bun până când ne vom întâlni din nou într-o altă lume.”

Bîc Demian Denisa

újságíró, volt Maturus-nyertes

 

Ifjú szívekben él tovább

Kevés olyan ember van a környezetemben, akit ennyire foglalkoztatna a tehetséges fiatalok sorsa, mint Enyedi Zsoltot. (A következőkben csupán mint Enyedi jelenik meg, hiszen legtöbben így, a vezetéknevén szólítottuk.) Évtizedeken át lehetőséget adott az ifjúságnak a nagyközönség/közösség előtti megnyilvánulásra, legyen az diáklap, aminek fiatal és idős alig várta a megjelenését (Hepaj), koncert (NU Jazz Agents, akik egy neves budapesti progresszív zenekar előtt mutathatták meg magukat), Maturus („a világ legklasszabb pályázata” – ahogy jómagam a diákságnak hirdettem minden alkalommal) vagy irodalmi vetélkedő. Utóbbit tekintve éveken át dolgoztunk együtt. Az Ifjú szívekben élek (milyen találó cím…) Ady-vetélkedőről van szó. Azokról a formabontó, a fekete-fehér íratlan „dress code-ot” mellőző, kockásinges, blues-zenés, színpadon rohangálós, időnként kiabálós és erős szavakat kimondó előadásokról, amik minden esetben kettős hatást váltottak ki: a közönség tombolt, a konszolidált zsűri megdöbbent. Pedig a csapatunk csak a követelményeknek próbált megfelelni: úgy beszélni Adyról, ahogyan ők látják őket… Mert Enyedi arra tanította az ifjúságot, hogy bátran vállalják fel a véleményüket, még akkor is, ha az olykor nonkonformista és lázadó jellegű is. Egy született pedagógus volt, aki úgy adta meg a diákoknak az alkotási és megnyilvánulási szabadságot, hogy közben értékeket közvetített és értékekre nevelt. A vetélkedő ugyan ebben a formában megszűnt, a Maturus kapcsán továbbra is együtt dolgozhattunk, bár az én szerepem elenyésző volt. Egy élmény volt számomra minden közös tevékenységünk. Hihetetlen motiváló, ösztönző erővel bírt nemcsak ami a diákságot illeti, hanem számomra is. Alig egy hónap telt el azóta, hogy egy kiadós beszélgetés során felelevenítettük közös tevékenységeinket. Beszélgettünk múltról, jelenről és jövőbeli tervekről… Nagyon sok feladata volt még ebben a világban…

Putovits Tünde

 

Ontottad magadból az erőt

Zsolt! Nem búcsúzhatom tőled. Olyan szépen, választékosan, humorosan és mégis gondolatébresztően író tollam nincs, mint neked, már csak ezért sem lesznek méltók ezek a szavak arra, hogy köszönetet mondjak neked, érted. Inkább folytatom ott, ahol abbahagytuk soha véget nem érőnek remélt csevegésünket. Elnézést kérek, hogy az utóbb küldött két karantémás linkre még nem reagáltam, de tudod, mindig van valami, ami eltéríti a napomat. És máris ott tartok, ahol általában szoktam. Csilingelsz, hogy hahó, tschüss, én meg magyarázkodom, hogy miért csúszik az aktuális projekt.

Apropó, mindig meg szerettem volna kérdezni: te hogyan csinálod? Hogyan jut időd ennyi mindenre? Hogyan tudod észben tartani? Mikor olvastad el? Mikor nézted, tanultad meg? Hogyan van benned még ötven fölött is ilyen gyermeki lelkesedés? Ennyi szív…?

Szívvel-lélekkel: ez lehet a nagy titkod, az a csoda, amit mindenki érzett, aki egy kicsit is a közeledbe került. Többszörös életet éltél, jóval többet, mint amennyit a legtöbbünk ötvennégy év alatt el tud képzelni – így gondolom.

Személyesen csak ritkán találkoztunk egymással, de gyakran ragadtunk billentyűzetet, és a virtuális térben, no meg jó pár telefonbeszélgetésen keresztül is ontottad magadból az erőt, amire csak kivételes emberek képesek. Szinkronhangnak is beillő baritonodon keresztül áramlott felénk az energia, az éppen mindig jókor jött lelkisegély.

Írtad, hogy hamarosan küldöd majd a következő „Deporost” és a képkritizációt, de nem jött még… Egy könyvre való anyag már úgyis itt van, és tudod, ígértem, avval még tartozom, ezért sem búcsúzom. Most pihenj, nyugodj békében, de a kötetet együtt szerkesztjük, abban biztos vagyok! Ölellek, barátom!

Vendel Lajos

(A magyarországi VW Depo autós szaklap főszerkesztője)

*

Hepajosok Enyediről

Gondolkodtam kicsit. Visszaolvasgattam a privát beszélgetéseinket és az ő szavai jutottak eszembe. Bár két különböző beszélgetés volt, másokról írt, de mintha mind a két mondat ugyanúgy róla mesélne: „Megnéztem minden videót, elolvastam az értékeléseket, de még mindig bizonytalan vagyok.

Noch dazu a nagy zenészek is…

Mindent kiadnak magukból, szétosztják magukat.”

Boleman „Zsampi” Csongor István

 

„Tanár úr, ez egy egyirányú utca”

„Egy irányba megyek, fiam, egy irányba…”

és valóban mind egy irányba megyünk

köszönöm ezt az irányt

Gnándt „Luvar” Attila

 

Zsolti a tanárunk, a barátunk, a testvérünk, a vezetőnk, de főképpen a példaképünk volt, aki mindig önzetlen odaadással és lelkesedéssel támogatta a nagykárolyi ifjúságot. Nyugodj békében, Zsolti, emléked örökre a szívünkben fog élni!

Kolbaszer „Berni” Bernard

 

Azt mondtad nekem úgy 22 éve, hogy sokra becsülöd azt a tulajdonságot, ha valaki nagy útra kis táskával el tud indulni. Ebben benne van a sors és emberek felé nyitott szív és bizalom, a felfedezés és fejlődés vágya, tehermentesség… Azt hiszem, a következő 22 évben is hetente eszembe fog jutni, ha szükségem lesz egy irányjelző jó tanácsra; és a gyerekeimnek is elmondom úgy 11 év múlva.

Péter „Pítör” Árpád

 

A nyughatatlan lélek folyamatosan alkotni vágyik, intenzíven kíván élni. Ő az, aki számára a gyertyának kettőnél több égetni való vége van. Másnak több élet sem lenne elegendő mindezekhez: novellázni, zenélni, gyűjteni, gyerekeket nevelni, tanítani, dolgozni, jutalmazni s közben érzékeny, szenvedélyes gyermeknek maradni. Bogarasan makacs álmodozó volt, minden dolgában közel a peremhez és a ló túloldalához… Mint a jó novellák hőse. A kedvenc Zsoltos történeteinket mindig mesélni fogjuk… Szóban, képben, dallamban.

Bogáti-Bokor „Bokixf” Ákos

 

Búcsúzóul: sziporkázó elméd ragyogjon ránk örökké. Bízva a baráti viszontlátásban

Frank „Frankoh” Mátyás

 

Hallom a hangját. Nagy a zsivaj, sokan vagyunk, talán egy kiállítás megnyitója lehet. Amikor hátranézek, azt látom, hogy széles gesztusokkal magyaráz. Később egy tálcán poharakat hoz be, és közben már integet valakinek, aki épp most érkezett. Még egy gyors egyeztetés az ajtónál, majd a színpadra lép, és kezdődik. Biztosak lehetünk abban, hogy most is épp szervez nekünk valamit.

Ármos „Dudu” Lóránd

 

Egy igazi mentor volt, aki a haladó szellem jegyében minden igyekezetével támogatta a kreatív fiatalokat.

ifj. Deák „Endike” Endre

 

„Hahó, Áron! 🙂 Most kaptam a hírt, hogy végre megjött a Depó-csomag! Majd jelezd, ha. Köszönöm. :)”

„Hi! Oké, rajta vagyok!”

„Szuper. Köszönöm. :)”

„Jupiii! Mikor jöhetek?”

„Itt van a patikában.”

„Akkor jövök hamarost, hogy együtt bontsuk fel. 🙂 Úgy az igazi. :)”

Köszönöm a Hepaj-t, a sci-fi-t, a cd-ket, a Bogaras dolgokat, a barátságod. Jó volt találkozni. Az Erő legyen Veled, Yedi.

Hágó „Hosszú” Áron

 

Nem volt iskolai tanárom, mégis úgy maradt meg az emlékeimben, mint a Tanár, aki az életre tanít, mindig tele kirobbanó energiával, kíváncsisággal és kreativitással. Nevelt széleskörű műveltséggel, finom humorral, szabad szellemmel.

Szárnyalj tovább békében!

Martin Ágota

 

Tanár úr a szabadságra tanított, és szárnyakat adott. Ég Veled, Enyedi Zsolt!

Nagy Zsuzsánna

 

Nemes, párját ritkító ember, aki nem ismerte a kompromisszumot.

Tempfli „Tempfly” Zsolt

 

Nagyon jó vezető volt, mindig tudta, kire, milyen feladatot lehet bízni, mit bír meg, mire képes és sosem volt lekezelő, egyenrangú félként kezelt minket, a csapat zabolátlan kamaszt. Isten nyugtassa békében, sokat veszítettünk!

Schuller Anett

 

Nem ismerek Enyedihez hasonló embert, sok színt hozott a közös munkába, nagy űrt hagy maga után!

Virág-Szabó Andrea

 

Összeállította:

Tőtős Tímea

Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2020. május 28-ai lapszámában.