„Ez a hivatásom”

Április 6-án a Háromszék Táncegyüttes látogat el Nagykároly színházába egy táncelőadás bemutatásának erejéig. Vitéz György, akit gyökerei városunkhoz kötnek, ennek a néptánccsoportnak tagja, és az előadásban is szerepel. Vele beszélgettünk a néptáncról, előadásról, táncosokról.

– Mikor alakult a Háromszék Táncegyüttes? Mit kell tudni rólatok?

– A Háromszék Táncegyüttes 1990-ben alakult Sepsiszentgyörgyön. 1999-ig állami költségvetésből működő hivatásos néptáncegyüttes volt, azután a város polgármesteri hivatalához tartozott. 2009-től Kovászna Megye Tanácsa a hivatalos fenntartója.

Az együttesnek összesen 45 fizetett alkalmazottja van, közülük hatan az adminisztratív személyzethez tartoznak, heten pedig a műszakihoz. A két tánckarvezetőn kívül tíz férfi és tíz női táncosunk van. Ezenkívül az együtteshez tartozik az öttagú Heveder zenekar, akik közül négynek nálunk van a fő állása, egyikük pedig külsős. A zenekar kíséri az egyetlen énekesünket, Erőssné Sándor Juditot.

– Mit adtok elő? Miben lesz különleges ez az előadás? Kiknek szól a produkció?

– Április 6-án az Erdély-menyegző – Ének a reményhez című produkciót tekintheti meg a kedves közönség.

Úgy fogalmaznám meg, hogy a létezésről szól, melyet a férfi és a nő találkozása határozza meg. A házasság az emberi élet legfontosabb és talán legnehezebb velejárója, így a menyegző egyfajta küszöbállapot, átváltozás. A feléje vezető út, a házasodás, a lakodalom, a vendégség és annak mindenkori szertartásai közös emlékezetünk fontos részét alkotják.

Mi az, ami örök időktől fogva lélekemelő, és mi maradt meg abból az állapotból, ami a korai és a néhai erdélyi lélekben létezőként érvényesült? Mi örökíthető át, és mi tűnik el a történelem változásaival? Mi mellett foglalhatunk állást ma? Ehhez hasonló kérdéseket tesz fel folklór-színházi költeményünk a közönség számára.

Remélem, hogy úgy a fiatal nézőket, mint az idősebb korosztályt, megmozgatják majd ezen táncetűdök lírai és dinamikus képeinek fűzére.

– Sokszor készültök ilyen tematikus előadással?

– Az együttes évadonként új bemutatókkal jelentkezik, és arra törekszik, hogy repertoárja – mind a koreográfiák, mind az előadások szerkezete és dramaturgiája vonatkozásában – mindig új színekkel gazdagodjék. A folklórműsorok mellett sikeresen próbálkoztunk táncszínházi produkciók bemutatásával is. Szerintem az együttes egyéni arculatát jelenleg az ilyen előadások erősítik és határozzák meg.

– Hogy kerültél a néptánc világába?

– A nagykárolyi Rekettye Néptánccsoport egykori vezetői – Maier Raimond és felesége, Maier Katalin – nagyban befolyásolták néptáncosi alapjaimat. Kellemes volt az itthoni társaság, és későbbi tánckarvezetők – Danka Botond, Bajkó László, Székely Sára – megfelelő terelgetéssel, és türelmes tánctanításainak eredményeivel elértem, hogy felvegyenek a kolozsvári Ördögtérgye Néptáncegyüttesbe. Az egyetem elvégzése közben sokat tanultam az együttes tagjaként élő népzenéről, táncnyelvről, színpadi jelenlétről. Kolozsvár után Sepsiszentgyörgyre költöztem, így tizennégy év táncosi tapasztalat hozzásegített felvételit nyernem a Háromszék Táncegyüttesbe.

– Ez a munkád, vagy „csak” szabadidős tevékenység a tánc?

– Ez a hivatásom.

Mi, táncosok szabályos munkaprogram szerint dolgozunk, naponta 10-től 15 óráig próbálunk. Ettől csak akkor térünk el, ha előadások vannak: olyankor három órát próbálunk, hiszen fáradtan nem lehet a színpadon táncolni. Akkor is változik a táncpróbák programja, ha idegenből jön koreográfus, és alkalmazkodni kell hozzá. Ilyenkor délután is visszajövünk a táncstúdióba.

– Mit szeretsz a legjobban a táncolásban? Milyen a jó táncos?

– Véleményem szerint a tánc az önkifejezés egyik legerősebb eszköze. Benne rejlik a nőknél a nőiesség, férfiaknál a férfiasság. Szerintem viselkedésformára, megfelelő életmódra tanít. Először csak a lépésekre koncentrál az ember, aztán rájön, hogy sokkal többet kapott.

A mai világban szerintem a jó táncos elfogadja, hogy a néptánc is kortárs. Elfogadja és hisz benne. Edzi magát, hogy annak minél tökéletesebb szintjeit elérje. A jó táncos folyamatosan javítja magát, mindig finomít emberi létén, közösségén és fizikumán.

– Van kedvenc tájegységed?

– A szucsági táncok nagyon a szívemhez nőttek. A falu Kolozsvártól nyugatra 10-12 kilométerre, a Kalotaszeg kapujában, a Nádas patak egyik jobboldali mellékvölgyében fekszik. A faluban románok, magyarok és cigányok is élnek. Kedvesek számomra az ottani adatközlők, nagyon szeretem őket és táncaikat.

Berei Csenge Bernadette

Fotók: Henning János – az előadás egy próbáján készültek