Fényképészet Nagykárolyban

Ma is fotósszalon működik ott, ma Kaffka Margit nevét viseli az utca – mondta Hágó Nándor történész az érdeklődésünkre. A hajdani Kossuth utcai, Huszthy Zoltán-féle fényképészet épületet időközben átalakították. A Fortepanon kalandozva bukkantunk a képre. Hat éve beszélgettünk Marika nénivel, a mostani fényképészet vezetőjével. Talán érdemes el(újra)olvasni azt az interjút.

– Alapjában véve az egész szakma megváltozott – mondta 2011 őszén Marika néni, az egyik nagykárolyi fotográfus. Amint magyarázta, a régi fényképészethez hozzátartozott a labor is, az „kézimunka” volt. Az olyasmi volt, amit az ember élvezettel tudott végezni. Ellenben ma már minden utómunkát számítógépen készítenek. Ma már gyakorlatilag alig van labormunka, holott szerinte az adta meg az igazi szépségét a szakmának. Abban a munkaszakaszban dőltek el ugyanis a lényeges apróságok, rengeteg mindent hozzá tudott tenni egy-egy szakavatott kéz a képhez, például az előhívás, a kinagyítás alkalmával. Mára ellenben a nagyítógépeket „elsuvasztották” az alagsorba…

Igaz persze, hogy a modern technika sokkal „ügyesebb”, többre képes, rövidebb idő alatt lehet „vele” dolgozni… Ma már nem kell a sötétkamrában a vegyszerek között ülni naphosszat… Az akkor mégiscsak más volt. Például akkortájt még reflektorokkal fényképeztek, ellenben ma már egy-egy stúdióban „sablonosabb”, monotonabb a munka – az igazán arravaló felszereléseket ugyanis már nem tudja megvásárolni magának egy-egy vidéki, kisvárosbeli stúdió, ellenben a középkategóriás készlettel nem függnek semmitől… Régebben jobban ki voltak szolgáltatva a fényviszonyoknak, az időjárásnak. S pontosan ezért látnia kellett a fényképésznek, hogy mit valósíthat meg az adott körülmények között. Bevallotta, hogy meglehetősen nehezen „állt át ezekre a modern dolgokra”, amikor betört a „ez a digitális világ”, már nyugdíjas korúvá lett. Lánya viszont ezt a szakmát választotta, s a segítség mindig elkél. Amint magyarázta, a segítségnyújtás abból áll, hogy a stúdióban fogadja az ügyfeleket, lefényképezi őket, a munkálat számítógépes részétől ellenben távol tartja magát: „kezelem a digitális gépet, meg az azonnalit, a fénymásolót is elindítom, sőt még egy kicsit a színesmásolóhoz is értek, de már ‘több’ nem telik tőlem…”

Annak idején nem fényképész akart lenni, hanem tulajdonképpen véletlenül került ennek az amúgy csodás szakmának a közelébe. Akkoriban a varrónői hivatás vonzotta. Annak rendje és módja szerint beadta a kérvényt a képzésre, eközben pedig folytatta középiskolai tanulmányait. Egyszerre viszont nagy döntés elé került: elfogadták a jelentkezését, ellenben fényképésztanulónak. És hát „mint nem igazán öntudatos diák” a szakma mellett döntött. 1963. január 7-én, egy hétfői napon lépett be a fényképészi hivatás előcsarnokába. A szülei eleinte nem igazán örültek a döntésének, aztán csak belenyugodtak. Hiszen látták, hogy lányuk a szakma minden csínját-bínját tanulja, a régi nagy szakik időnként rájuk, növendékekre bízták a kisebb, majd a nagyobb feladatokat, s közben magyarázták, mit miért és hogyan kellett volna végezni. A másik gyakornok – merthogy a károlyi szövetkezethez két lányt vettek fel – eleinte ügyesebb volt, igaz, az édesanyja szakmabeli volt, így ő valósággal a fényképező mellett nőtt fel. Két váltásban tanultak, majd dolgoztak. Marika néni az úgynevezett Ménesi csapatba tartozott: „Ménesi Mihály, Lukács Lajcsi, Gáspár Márta, Ménesi Imre, Misi bácsi fia, aki laboránsként dolgozott, jaj, nem jutnak eszembe, hát még ott volt Magdi, s volt még egy idősebb kolléganőm – hát mi voltunk egy váltás. Sok olyan mester dolgozott közöttük, aki még nem mehetett nyugdíjba, merthogy nem volt meg a kellő munkaviszonya az úgynevezett szociális szektorban. Közülük nagyon sokaknak rajztehetsége volt – szükség is volt erre a képek alakításakor, retusálásakor. Például Lukács Lajcsi bácsi is gyönyörűen retusált, neki is voltak festői képességei. „Hát egy nagyon aranyos csapat volt az annak idején, nagyon szerettük mint gyerekek, nagyon szerettük őket, mert nagyon sok jó tanáccsal láttak el bennünket, a szakmát töviről hegyire elmondták.” Az inasságot képesítés követte, azaz tíz hónapnyi tanulás után alkalmazták őket. Aztán a rendszerváltást követően, úgy ’93 tájékán szétzilálódott a szövetkezet. Addig úgy tucatnyian dolgoztak, fel volt osztva, hogy ki foglalkozik az ügyfelekkel, ki készíti a fényképeket, ki a laborban tevékenykedik. A mai nagykárolyi fényképészek közül majd mindenki megfordult a szövetkezetben. Egy ideig más vállalkozásában dolgozott, majd ’98 tavaszán megnyitották a Kaffka Margit utcai stúdiójukat. Amint mondja, arányaiban is sokkal kevesebb a munka, mint valamikor régen. A régi időkből a csapatot hiányolja: akkoriban ugyanis be lehetett osztani egymás között a feladatokat, ellenben a mai különálló stúdiók sokkal nagyobb lekötöttséget jelentenek. Például egy-egy szabadnapot sokkal nehezebb ma megoldani, hiszen az üzletnek nyitva kell lennie, az ajtónak nyitva kell lennie, hiszen ki van a cégérre írva, hogy ettől-eddig nyitva, s aközben nincs magánélet.

Hogy a stúdiók között jelentős árrés nincs, azzal magyarázza, hogy a kiadás nagyrészt egyforma, azaz a labormunkát mindannyian a megyeközpontban végeztetik el. Mindazonáltal hiányolja, hogy megbeszéljék az árakat, elő-előfordul olykor, hogy némelyikük pár banival olcsóbban dolgozik, hogy a másiknak kevesebb munkája legyen. Ellenben összességében jó viszonyt ápolnak egymás között.

Persze nem csak a szakma változott, hanem a vásárlók igénye is. Ma már ritka, mint a fehér holló, hogy fényképészt hívnak például egy-egy születésnapra, vagy egyéb családi eseményre. A családok zömében már van egy-egy kisgép, s mind többen „rájönnek” arra, hogy azokat is elő lehet hívatni. Az igazán párját ritkító alkalmakat persze továbbra is hivatásos fényképészre bízzák, így az esküvőket. Viszont például egy-egy házassági évfordulót vagy éppen egy aranylakodalmat ma már többnyire alkalmi fotós örökít meg. A ’60-as, ’70-es években a fiúk még sorkötelesek voltak, s nagyon ritka volt az a család, amelyik a búcsú apropóján nem látogatott el a fényképészhez. A stúdióban egyébként úgy tapasztalja, hogy a családok is mind ritkábban ülnek össze. Előfordul például olyan, hogy több képből kell összemontírozzanak egy-egy „családi” képet. Régente például vasárnap délután nyitva voltak a fényképészüzletek, a családok ugyanis sétájuk alkalmával megörökítették magukat – ma már ez szinte elképzelhetetlen, illetve önmagukat fényképezik. Eleve szerinte a családtagok nem tudnak ma már időt tölteni egymással, nem képesek úgy megszervezni programjaikat, hogy idejük legyen egymásra – „ezért nem is vagyunk vasárnap nyitva”.

Ínséges időnkben a stúdiók megélhetésének alapja egyebek mellett a búcsúzó osztályok megörökítése. Ellenben az utóbbi egy-két évben a nagykárolyi nyolcadikos vagy tizenkettedikes osztályközösségek inkább szatmárnémeti, nagybányai fotográfusokkal dolgoztatnak. Közrejátszhat ebben, hogy mindig úriasabb távoli mesterrel dolgoztatni. Az árakban ugyanis nem nagy a különbség, mi több, gyakorta a helyi szolgáltatás vehető kedvezőbb áron igénybe. A távoli mesterek közül némelyik ellenben nem mindig ügyel a lényeges apróságokra… Az ő üzletébe nem kopognak be ugyanis sem az elégedetlen vásárlók (ki utazna ezért), ellenben az elégedettek sem…