Főhajtás nemzeti gyásznapunkon

A Nagykárolyi Magyar Ifjúsági Kezdeményezés nagykárolyi szervezete és Történelmi Vitézi Rend Nagykárolyi Széke nemzeti gyásznapunk alkalmából koszorúzással egybekötött megemlékezést, főhajtást tart október 6-án, kedden 18 órai kezdéssel.

Megkoszorúzzák a Mesterrészi katolikus és a református temetőben található 1848–49-es honvédsírokat. Mindenkit szeretettel és tisztelettel várnak.

Immár több éve felkeresik ilyenkor, valamint március idusán, Kovrig Artúr tábori lelkész síremlékét. A rajta lévő felirat arról szól, hogy tábori lelkészként szolgálta a nemzet ügyét a szabadságharcban. 1817. október 18-án született, és 1888. április 13-án távozott e világról. A síremléket közadakozás révén emelték, amint írták, kegyeletéül volt elnöküknek és tántoríthatatlan elvtársuknak emeltette a nagykárolyi Függetlenségi és ’48-as Párt 1894-ben. A nehezen olvasható, amúgy szép-díszes sírkőn lévő felirat így zárul: Béke legyen porai felett! A református temetőben Tóth Lajos síremléke előtt hajtunk főt. A hanton lévő felirat: „Itt alussza örök álmát Tóth Lajos 1848-49-es huszárhadnagy, élt 85 évet, meghalt 1907. június 25-én. Álma legyen zavartalan!”

Pár éve olvasta fel ifj. Geréb Miklós tiszteletes az alábbi rövid tanulmányt, mely a Harangszó lapban jelent meg.

Arad, a magyar golgota

1849. október 6. gyászterhes eseményére emlékezünk minden évben. Volt, amikor nem lehetett nyilvánosan emlékünnepet ülni, akkor a szívünkben gyászoltunk és éreztük át, hogy a magyarok Istene végül is a nemzet győzelmére fordította a hősök áldozatát. A magyar- és világszabadság bajnokai szenvedtek pedig 1849. október 6-án mártírhalált. A második bécsi forradalom (1848. október 6) első évfordulóját, Latour gróf császári-királyi hadügyminiszter meglincselésének napját választotta a győztes hatalom a megtorlás véres színjátéka nyitányául.

Pesten a Neugebäude (Újépület) udvarán 1849. október 6-án gróf Batthyány Lajos, Magyarország első felelős miniszterelnöke maga vezényelt tüzet az őt kivégző vadászoknak.

Aradon aznap reggel 12 honvéd tábornokot és egy honvéd ezredest végeztek ki. Az ítéletet már szeptember 26-án meghozták ellenük. Egy hónapos perük ezzel lezárult. Ernst törzshadbíró alapos munkát végzett. A halálos ítéletet galánthai Nagy Adolf százados, a 25. cs. kir. gyalogezred tisztje is aláírta mint a hadbíróság tagja. Fontos volt, hogy császárhű magyar tiszt is asszisztáljon felségárulással vádolt egykori bajtársai példás büntetésnek előkészítéséhez.

1849. szeptember 30-án érkezett a végzetes aktacsomó báró Julius von Haynau táborszernagyhoz. A döntés megszületett. Magyarország katonai és polgári kormányzójának megerősítésétől függött végrehajthatósága. Haynau nyomban megerősítette az ítéletet. Mindössze gróf Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos esetében gyakorolt kegyelmet. Az ő ítéletüket kötél általi halálról golyó általira enyhítette. Ezzel jutalmazta őket, amiért a fegyvert nem az oroszok, hanem az osztrákok előtt tették le. Schweidel József és itebei Kiss Ernőt maguk a hadbírák is engedékenyebb elbánásban részesítették, mivel nem harcoló csapatok élén teljesítettek szolgálatot. Büntetésük eleve golyó általi halálra szólt. Haynau ezt is jóváhagyta. Kiss Ernővel hosszú ideig szolgáltak együtt, jó barátok voltak, sokszor volt az igen gazdag örmény-magyar származású Kiss Ernő vendége, kölcsönökkel is bizalommal fordult hozzá rendszeresen. (Az uralkodótól a kivégzések után azt kérte, hogy Kiss Ernő pompás ezüst étkészletét adja neki.)

A bécsi kormány előre elkészítette a fogoly honvédekkel való bánásmód tervét, a hadvezetőségnek azt kellett végrehajtania. A hadbíróságnak arra volt szüksége, hogy megállapítsa a honvéd tábornokokról, hogy azelőtt szolgáltak-e a cs. k. hadseregben, továbbá, hogy a Debrecenben, 1849. április 14-én országgyűlésileg kimondott trónfosztás után, amellyel a Habsburg uralkodói házat megfosztotta a magyar tróntól, szolgálatban maradtak-e a honvédségben, ha igen, akkor halállal voltak sújtandók. Azoknak a tábornoknál alacsonyabb rangú honvéd tiszteknek, akik a trónfosztás után is szolgáltak, amennyiben előzőleg császári királyi tisztek voltak, elrettentésül halálos ítélet járt, de azt több kevesebb börtönbüntetésre lehetett változtatni.

1849. október 6-án hajnalban az aradi vár árkában négy tábornok állt a 25. sz. k. gyalogezred 16 főből összeválogatott kivégzőosztaga elé. A kivégzőosztag több katonája bécsi forradalmár volt, akit büntetésből soroztak be és osztottak be a kivégzőosztagba. Kiss Ernő altábornagy felkiáltott: „Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” Szavát sortűz nyomta el. Három hős rogyott össze holtan. Kiss Ernő életben maradt. Tüzet vezényelt önmagára. Egy tiszt lépett hozzá és pisztolyával közelről agyonlőtte.

Kilencen maradtak a csaták oroszlánjai közül aznapra halálra szánva. Kilenc bitófa várta őket katonára méltatlan halálra. A kivégzésükre kivezényelt egység parancsnoka, Tichi József cs. k. őrnagy magyar létére maga kérte a „kegyet”, hogy vezényelhesse a rebellisek kivégzésére kirendelt csapategységet. A kivégzés rendben végbement. Akik hősök voltak a csatatereken, bátran léptek a bitófa alá. Tichy őrnagy és Schükl hadbíró joggal adta ki a hóhérnak az elismerő bizonyítványt minden egyes kivégzésről. Az egyik így hangzik: Bizonyítvány, mellyel tanúsítjuk, hogy Franz Bott hóhér a felségárulás büntette miatt halálra ítélt Damjanich Jánost Aradon kötél által kivégezte, és e foglalatossága végrehajtásakor a kívánt ügyességgel és szakértelemmel járt el.”

A császári katonai hatóságok nem beszéltek róla később, hogy 1849. október 13-án 14 órakor felrobbant az aradi vár kétemeletes parancsnoki épülete. Romjai alá temette Alois Howiger vezérőrnagyot, aki várparancsnokként a kivégzés végrehajtásáért felelős volt. A robbanást fogoly honvédek okozták. A cs. k. hadsereg által megejtett vizsgálat szerint nem tudták, hogy Damjanich várparancsnoksága idején robbanóanyagot halmoztak fel a parancsnoki épület pincéjében és fáklyával mentek le a hadifoglyok tűzifáért.

A büntetés Istené. Kiss altábornagy is hozzá fohászkodott. Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatához dogmatikailag tekintve nem volt hasonló az aradi és a pesti áldozat. A nemzet érdekében azonban politikailag áldozat volt és nem is hiábavaló. 1867-ben a kiegyezésben majdnem mindazt magkapta Magyarország, amiért 1848-49-ben harcolni kényszerült.

Csohány János