A nemzeti ünnep alkalmából több szatmári is kitüntetésben részesült. A díjazottak között volt, Szőcs Péter történész és Elek György újságíró, akik a Magyar Arany Érdemkeresztet vehették át. Ezüst Tulipán díjban részesült Czintos József színművész, Nezezon Enikő kézműves és Donka Katalin úszóedző.
„Március 15-én mindig feléled bennünk az egység, az összetartás, a közösség iránti vágy, s ha ez elég erős, akkor mindenre képesek vagyunk, a mustármagnyi hitünkkel hegyeket tudunk megmozgatni. Erősek leszünk és bátrak, mert tudjuk, hogy a történelem sem a gyáváknak, sem a gyengéknek nem bocsájt meg. Március 15-én eszünkbe jut minden történelmi pillanat, amely megpróbálta kikezdeni a magyarok egységét, de egyiknek sem sikerült. S eszükbe jut ez a pillanat Szatmár megye több mint negyven településén, egész Erdélyben és a teljes Kárpát-medencében.
Nincs szabadság, ha nincsen biztonság, és biztonság akkor van, ha mi magunk is ott vagyunk, ahol a döntéseket hozzák: a kormányban, a megyei és helyi tanácsokban.
Gratulálok a nemzeti ünnep alkalmából díjazott szatmáriaknak: Szőcs Péter történésznek és Elek György újságírónak, akik a Magyar Arany Érdemkeresztet vehették át. Ezüst Tulipán díjban részesült Czintos József színművész, Nezezon Enikő kézműves és Donka Katalin úszóedző!”- fogalmazott ünnepi beszédében, Pataki Csaba az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke.
A díjazottak laudációja
Elek György
Bessenyei Gedő István: „A kezdeményező” – Elek György laudációja
Engedjék meg, hogy – szokásomhoz híven – vallomással kezdjem ezt a laudációt: amikor megcsörrent a telefonom és benne megszólalt egy ismerős hang, megkérdezve, mondanék-e méltatást ma este, itt, Önök előtt, kissé zavarba jöttem. Nemcsak azért, mert a laudáció nem könnyű műfaj, de azért is, mert díjazottunk az az ember szatmári magyar közösségünk életében, aki legtöbbször nem önmagára, hanem másokra szokta irányítani közös figyelmünket. Krónikát írni a krónikásról, kérdőn fürkészni azt, aki kérdezni szokott, megfigyelni a minket megfigyelő tekintetet, megünnepelni, aki mindig, mindenkit megünnepel, tetten érni a legtöbbször szerényen háttérbe húzódó közösségszervezőt az egyik legnehezebb feladat – olyan mint ujságírót interjúvolni, vagy a tudósítóról tudósítani.
Nem mintha díjazottunkról ne volna bőségesen mit mondanunk. Elek György – minden szatmári Elek Gyurija – gazdag és szövevényes életutat járt be már eddig is. Úgyszólván könnyebb volna azt összefoglalni, amibe még sohasem vágott bele, mint végigszaladni gondolatban kalandos ösvényein, amelyeket bejárt az 1958 október 11-én, Pettyénben megtett legelső utazása óta, mely erre a világra vezetett. És „világ” alatt itt elsősorban Szatmár vidékét értem, amely egész eddigi életének és tollforgatói, közösségszervezői munkásságának epicentruma maradt: olyan csomópont, amely körül szüntelen kering és amelyhez ezer módon közelít, gravitál, miközben folyamatosan benne is él, mint magánember, újságíró, költő, közösségszervező – mint kíváncsi kérdező, rákérdező. Az ebben a „világban” töltött évtizedek alatt dolgozott már gyárban, szerkesztőségben és kulturális intézményben, volt szervező, újságíró, moderátor, verseket közölt országos folyóiratokban, írt és szerkesztett kalendáriumot, évkönyvet, interjúköteteket és verseskötetet – és nehéz volna olyan szatmári témát említenünk, amelyről ne írt volna legalább egy cikket, több évtizednyi újságírói pályája során. Díjazottunk hűséges típus: nemcsak szülőföldjéhez bizonyult annak, de a szépemlékű Szatmári Friss Újsághoz is, amelynek 1992-től, három évtizeden át volt munkatársa, miközben más periodikákban is közölt természetesen, mi több, kettőnek – a Szamoshátnak és a Szamos Folyóiratnak – alapítója is volt. Lokálpatriotizmusát mi sem tükrözi hívebben mi e folyóiratok címei, amelyek születésénél bábáskodott és amelyek megjelenéséhez köze volt: ha felsoroljuk őket, képet kapunk a már említett „világról”, amelyben díjazottunk fáradhatatlan szolgálattal töltötte egész eddigi életét. Ez a „világ” csupa „Szatmár” és csupa „Szamos” – ami pedig Elek György tevékenységének ismeretében aligha véletlen egybeesés.
Amikor szatmári értékeinkről és értékteremtőinkről beszélünk, hajlamosak vagyunk azokra fókuszálni csupán, akik az Értől indulva az óceánig jutottak el azon a szakadatlan forgalmú, ámde sajnos egyirányú úton, amely innen csak el, csak másfelé vezet. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni azokról az emberekről – pedig voltak és vannak sokan! – akik egy ezzel ellentétes menetirányt képviselnek és ahelyett, hogy Szatmárról hordanák csupán az óceánba e város kulturális életének értékes cseppjeit, egy néha reménytelennek tűnő, sziszifuszi munkát vállalnak magukra: szelencéikbe gyűjtve hordják haza cseppenként nekünk az óceánt. És esőt is fakasztanak – hogy legyen még újabb és újabb ér, ami elindul innen, távoli tengerek és óceánok felé. Mi másról szólna végsősoron az a tehetségkutató és tehetséggondozó munka, amelyet Gyuri magára vállalt a Szamos hasábjain?
Ha rá akarok mutatni Elek György egyetlen erényére a sok közül, ha egy mondattal szeretném jellemezni, miért tartható közösségi életünk fontos szereplőjének és erős oszlopának, így jellemezném: „Az ember, aki sosem unt meg másokat.” Ha pedig csak egyetlen szót kellene mondanom, ez lenne: „A kezdeményező”.
Elek György munkásságában ugyanis valóban azt a képességét tartom a legértékesebbnek, amely alkalmassá teszi őt valamire, ami – bár próbáltuk sokszor és sokan – csak keveseknek és ritkán sikerült: közösségeket teremteni fontos ügyek köré és párbeszédet generálni. Ennek belátásához elég a Szamos Diákirodalmi Kört felhoznom példaként. Mint annyian mások, magam is részese voltam, még kamaszkoromban, olyan kísérleteknek, amelyek a szatmári diákirodalmi élet feltámasztását tűzték ki célul (meg is alakult annak idején a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés segítségével a Szilágyi Domokos Irodalmi Kör, s a lendületből lett is két, nem is értéktelen antológia). A kezdeti felbuzdulások rendszeres folytatása azonban mindig elmaradt – nyomukban néma csönd következett. Amikor díjazottunk – sokadik nekifutóként – belevágott egy diákirodalmi kör szervezésébe, bevallom, legyintettem magamban. Miért pont neki sikerülne? – kérdeztem magamtól, lemondóan mosolyogva. Aztán – mint annyiszor – meglepődve szemléltem sokakkal együtt, hogy lám, éppen neki, éppen Elek Gyurinak sikerül! Talált hozzá forrást, intézményi hátteret, és ami a legfontosabb: összekapcsolt vele egy folyóiratot, megértve, hogy a diákirodalmi élet folytonosságát nem egy évenként egyszeri felszikrázás, nem egy-egy ígéretes antológia, hanem a közlés rendszeressége tudja biztosítani.
Amikor megkeresett, hogy volnánk-e partnerei a pandémia előtt a színházi büfében, azóta immár a Mézesházban szervezett értelmiségi kerekasztal-beszélgetéseknek, nem kisebb szkepticizmussal mondtam igent. Ez a kezdeményezés valami roppant hiányt igyekezett pótolni a város szellemi életében: a párbeszéd fájó és teljes hiányát a szatmári értelmiségen belül és a különböző generációk között. Nem fogok hazudni Önöknek épp e megszentelt helyen (sosem tenném), bevallom hát töredelmesen: nem jósoltam túl hosszú jövőt a kezdeményezésnek, ismerve önmagunkat. A beszélgetéssorozat azonban – láss csodát – immár hét éve működik!
Nem sorolom tovább, mennyi értékes kezdeményezést sikerült Gyurinak elindítania és fenntartania, amivel sokan próbálkoztak – vagy már nem is próbálkoztak – őelőtte. Ha semmi mást nem tett volna le az asztalra, már pusztán ezek miatt is megérdemelné az elismerésünket.
Végezetül tehát nem marad más hátra, mi feltennem a kérdést, mindannyiunk épülésére: vajon miért éppen neki sikerültek végül mindezek? Mi a titka, amivel mindig átviszi közösségépítő kezdeményezéseit – és célba ér velük?
Azt gondolom, hogy Elek György különleges képessége, amellyel a legmeglepőbb eredményeket is képes volt elérni, produktív makacsságán és kitartó céltudatosságán túl éppen az a kíváncsiság, amelyre fentebb utaltam, és amelynek köszönhetően ő sosem unt meg másokat – ahogyan Szatmárt sem unta meg soha. És a Szamost sem, e látszólag lassú folyású, mélyében mégis háborgó örvényekkel teli folyót… A billentyűzet kopogását, az örökös kezdeményezést, szervezést, futkosást és ötletelést. No és persze azt a mindennapi, rendszeres „aprómunkát” sem, ami egy kezdeményezés elindítása után a hosszútávú fenntartásához szükségeltetik!
Elek György ezért nem unt meg soha bennünket. Nem unta meg a művészeket, a politikusokat, az értelmiségieket, a néha ismétlődő mondatainkat és mantráinkat, az érzékenységeinket és hiúságainkat, a hosszú beszédeinket és laudációinkat – és sokunkkal ellentétben valahogy sikerült évtizedeken át soha nem megsértődnie. Végképp nem unta meg a fiatalokat, a tehetségeket, az óceánok felé tapogatózó apró, még bizonytalan ereket. Ezért tudott partnereket találni kezdeményezéseihez és sikerrel bevonni sokakat, köztük engem is, számos közösségépítő ügyébe. Ezért köszönhetem én is éppen neki, hogy rengeteg tőlem karnyújtásnyira élő, hihetetlenül értékes embert ismerhettem meg általa. Ezért nem tudunk – és már nem is akarunk – nemet mondani, amikor megkeres egy újabb ötletével, ezért gyűlünk össze mi, akik néha már önmagunkat is unjuk, éppen az Elek György által tető alá hozott rendezvényeken.
Díjazottunk ezáltal nem pusztán értéket teremt, de erre inspirál másokat is: a középiskolás irodalomkedvelőt, a pedagógust, a pszichológust, a közszereplőt és a hétköznapi újságolvasót egyaránt. Nem pusztán önmagából, de egész közösségéből értéket teremt, sőt, facsar – valahogy mindig rávesz bennünket, hogy mi magunk is újra és újra megrázzuk magunkat és gondolatokkal, tudással gazdagítsuk közös, szatmári szellemi kincsestárunkat.
Ma este ezért, azt javaslom, az újságíró, a termékeny tollforgató és krónikás teljesítményén túl ünnepeljük személyében az örökös kezdeményezőt – az embert, aki soha nem unt meg másokat. Vegyük észre, hogy mindig észrevett bennüket, és hogy jelenléte így vált természetessé, szinte magától értetődővé számunkra. És vegyük észre általa közös értékeinket is. Például Szatmárt. Például a Szamost. Például egymást.
Köszönöm, hogy meghallgattak! Gratulálok a díjazottnak!
Szőcs Péter Levente
Szőcs Péter Levente régész-történész, a Szatmár megyei Múzeum főigazgató-helyettese, 2008 óta városi tanácsos, 2016-tól az RMDSZ frakcióvezetője. Nagy alapossággal és kitartással végzi évtizedek óta tartó kutató munkáját, ugyanakkor a szatmári magyar közösség mindig számíthat rá, legyen szó érdekképviseltről, kultúráról vagy közösségi programokról. Jellemző rá, hogy igyekszik több fronton is helytállni.
1974-ben született Székelyudvarhelyen, a Babes-Bolyai Tudományegyetemen fizika és történelem szakán is diplomázott. Az évek során folyamatosan képezte magát: doktori címet szerzett, számos ösztöndíjban és szakmai kitüntetésben részült.
Kijelenthetem, hogy őt olyan embernek ismerem, aki igazán szereti a szakmáját, a régészetet. Sokszor kérdezzük tőle, mi a lelkesítő egy földből kiásott sáros fésűn vagy törött cserépdarabon, ilyenkor nem jön zavarba, hanem jó „házitörténészként”, türelemmel és elnéző mosollyal avat be a részletekbe.
A szatmári magyar közösség iránti elkötelezettsége és fáradhatatlan odaadása példaértékű mindannyiunk számára. Nem csak a munkából veszi ki a részét, hanem számítani lehet az őszinte véleményére is. Megtisztelő, hogy Péter a bajtársam és a barátomnak mondhatom.
A Szatmárnémeti Identitás Alapítvány elnöke 2009-től, így helyi magyar nyelvű kiadóként fontos könyveket jelentet meg és számos rendezvény szervezője, ezek közül a legjelentősebb a Partiumi Magyar Napok. Elnöksége idején az alapítvány közreműködésével készült el Szatmárnémetiben II. Rákóczi Ferenc fejedelem mellszobra, Széchenyi István egész alakos szobra a főtéren, megújult Kölcsey Ferenc szobra és a kőszegremetei Széchenyi-obeliszk.
A Szent István Kör tagja 1997-től, 2005-től elnöke. A Kör elnökeként, de mint a helyi múzeum szakmai munkatársa is a magyar közösség önismeretét szolgáló fontos helytörténeti kutatásokat végez, ezekről előadásokat tart, és könyveket, tanulmányokat jelentet meg.
Péter, köszönjük a munkádat és gratulálunk a rangos elismeréshez!
Czintos József
Szatmárnémeti RMDSZ Ezüst Tulipán díjának kitüntetettje 1946-ban született Marosvásárhelyen, szakmai tanulmányait a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végezte, színész szakon.
1969-ben szerződött a Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozatához, azóta a társulat tagja, 2011. óta pedig örökös tagja. 2006. és 2009. között a Harag György Társulat társulatigazgatói tisztségét is betöltötte.
Színészként számos kitüntetést kapott, több alkalommal nyújtotta a fesztivál legjobb férfi alakítását a Határon Túli Színházak Kisvárdai Fesztiválján, 1995-ben az Erdélyi Közművelődési Egyesület Kovács György díjjal jutalmazta, 2001-ben a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának díját, a Jászai-díjat ítélték oda neki.
A Harag György Társulatban eltöltött évek és több mint száz alakítás mellett játszott a Budapesti Bárka Színházban, a Csíki Játékszínnél, de szerepet vállalt a nagyváradi Szigligeti Színház vagy a Kassai Thália Színház egy-egy produkciójában is. A szatmári közönség tíz rendezését is láthatta.
A színpadon volt ő Willy Loman Az ügynök halálában, Miska a Csárdáskirálynőben, Bakter az Indul a bakterházban, Szilveszter a Scapin furfangjaiban, Csorja Ádám az Ősvígasztalásban, Tót a Tótékban, Hyppolit a Hyppolit a lakájban vagy Bánk Bán Katona József klasszikusában.
Több filmben is szerepelt, láthattuk a széles vásznon vagy épp a televízióban például a Megint tanú, a Boszorkánykör című filmekben vagy a Kisváros és a Terápia című sorozatokban. A színpadról jól ismeri a közönség, de mindenképp szót kel ejteni róla, hogy milyen ő a kulisszák mögött. A művészi alázat mintaképe, amit elvár kollégáitól is. Nagy mesélő, sztorijaival színészgenerációkat nevettetett meg.
Nemrég jelent meg a róla szóló könyv Csirák Csaba tollából, melyben a szerző konok idealistaként jellemzi őt. Jelenleg az Román Televízió Kolozsvári szerkesztőségében készül portréfilm róla. Kérem, álljon most újra a számára oly ismerős szatmári deszkákra. Színpadra szólítom az Ezüst Tulipán díj kitüntetettjét, Czintos Józsefet.
Nezezon Enikő
Nezezon Enikő 2006 óta az Aranykapu Kulturális Egyesület vezetője, két leánygyermek édesanyja, számos kulturális, hagyományörző és művészeti rendezvény szervezője, a Fonó-Ház szakmai irányítója.
Közösségépítő tevékenysége még a középiskolai években kezdődött, amikor diáktársaival mozgásszínházzal kísérletezett. A „Kaddis az életben maradottakért” című alternatív színdarabot, amelyet Enikő írt és rendezett, az Országos Diákszínjátszó Fesztiválon különdíjjal méltatták. Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetem, magyar-néprajz szakán tanul, az ott töltött évek, különösen a Tranzit-Ház kulturális élményei nyomán érlelődik meg benne az a terv, hogy hasonló kulturális központot itthon, Szatmárnémetiben is létrehozzon.
A 2000-es évek elején a Szatmárra hazatért fiatal értelmiségi körben melyben Enikő él és mozog, megszületnek az első gyermekek s ez mindnyájukban elindit egy elszánt igényt, hogy létre kellene hozni a gyerekek érdekében egy olyan közösségformáló teret, melyben a felnövekvő generációnak lehetősége nyílik a magyar népi kultúrával történő találkozásra, a természetközeli életmód és több művészeti ággal való alapos megismerkedésre. Hidat akarnak létrehozni múlt, jelen és jövő között. Ebből az elhatározásból születik meg az Aranykapu Kulturális Egyesület 2005-ben és lesz Enikő az egyik fő mozgató rugója e kezdeményezésnek. 2010-től sikerül civil kezdeményezésre létrehozni a napjainkban is működő, épülő és szépüllő Fonó-Házat, ahol az elmúlt 13 év során több kézműves, népzenei, művészeti, környezettudatos és művelődéstörténeti műhely jött létre, melyek gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt kínálnak foglalkozásokat, táborok, hétvégi továbbképzések, alkotó műhelyek formájában.
2005-től kapcsolódik be a PMN szervezői csapatába, szervezi és bemutatkozási lehetőséget biztosít a helyi kézműves, népi kis-iparos alkotóknak. Ennek nyomán, immár évi öt alkalommal különféle vásárok alkalmából szervezi meg kézműves társait, ezzel is hozzájárulva a termékek minőségéhez és színvonalához. A minőségi, szeretettel végzett oktatói munka, a felkészültség, az alapos szakismeret jellemzi Enikőt. A Fonó-Házban tanuló alkotó gyerekek első generációja már ki is röppent. Remélhetőleg visszatérnek majd s ők, s az őket követők lesznek majd a jövő fonós oktatói és közösségszervezői. Ez legyen Enikő, de egész közösségünk igazi jutalma.
Donka Katalin
Az Ezüst Tulipán díj kitüntetettje 1949. június 24-én született Szatmárnémetiben. Az egyetemi éveket Bukarestben töltötte, ott szerzett tornatanári képesítést, majd volt 36 éven keresztül a szatmárnémeti Eliza Zamfirescu Könnyűipari Líceum tornatanára.
Az RMDSZ elismerését viszont nem tornatanári munkássága miatt kapja, bár kétségkívül amiatt is megérdemelné. Díjazottunk az egyetemi évek alatt ismerkedett meg az úszással – az elméleti és a gyakorlati résszel-, onnantól kezdve pedig, kis túlzással, fél életét a medencében töltötte.
Úszásoktatással foglalkozik a mai napig, a szatmári úszás hőskorának is megkerülhetetlen személyisége volt: szervezett buszos úszásoktatásokat Nagybányára, tanította a szatmáriakat az Ifjúsági Táborok medencéjében, a régi strandon vagy éppen az új strandon. Tevékenységét szinte megszakítás nélkül folytatta és folytatja ma is, már több mint egy évtizede az Aquastar élményfürdőben tart edzéseket. Kollégái mondják: munkamániás, a jó értelembe véve, aki mindenkiből megpróbálja a legtöbbet kihozni, segít átlépni a képzelt határokon.
Véleménye szerint, aki úszást tanul, nem csak egy egyenletesen fejlődő testben él, hanem fegyelmet, ambíciót is tanul. Mindenkinek ajánlja a heti 1-2 úszást, ami nem csak stresszoldó, hanem egyéb pozitív élettani hatásai is vannak.
Karrierje során több ezer gyermeket vagy épp felnőttet tanított úszni, a pontos számot ő maga sem ismeri. Annyi biztos, hogy hetente most is 400 gyermeknek tanítja az úszás közbeni helyes mozgást, a helyes testtartást.
A kitüntetés hírét meglepetten és megilletődve fogadta. Mint mondta, soha nem kapott semmiféle kitüntetést, igaz nem is azok miatt dolgozott.
Színpadra szólítom Kati nénit, azaz Donka Katalint, hogy vegye át az Ezüst Tulipán díjat!
Fotók: Lévai Zoltán
You must be logged in to post a comment.