„Jó kis móka volt” – mondta Nándi egy félmosollyal az arcán

A Nagykároly és Vidéke térségi hetilap munkatársai összeállítást készítettek a közelmúltban elhunyt, dr. Hágó Attila Nándor emlékére. Nándi a hetilapban és az Anzikszon is többször publikált, és soha mondott nemet, amikor szakmai, kulturális vagy egyéb területeken kérték/kértük segítségét. Barátai megemlékezését közöljük az alábbiakban.

Megtörtént a temetés, közöltük a nekrológot, amit dr. Hágó Attila Nándorról írták, telis-tele szakmai elismeréssel. De milyen ember volt Nándi a hétköznapokban? Miért volt a vadidegennek is annyira ismerős és kedves? A barátai, munkatársai emlékeznek rá az alábbiakban.

Csizma Hajnalka és Róbert:

Azon szerencsés emberek közé sorolhatjuk magunkat a férjemmel együtt, akik több, mint egy évtizeden át ismerhettük Nándit és mondhattuk a barátunknak. Mindez akkor kezdődött, mikor egyetemről hazaköltözve szerettünk volna részesei lenni a nagykárolyi kulturális életnek így meghívást kaptunk az akkori MIK vezetéstől. Nem telt bele sok idő és teljes jogú tagjai lettünk. Ebben fontos része volt Nándinak, aki meleg szívvel, barátsággal fordult felénk. Ettől kezdve számtalan eseményt szerveztünk és kovácsolódtunk össze. Szerettük hallgatni Nándi történeteit, világnézetét és olykor zsörtölődéseit is.

Nem volt olyan téma, amihez ne lett volna egy-két szava. Legyen a kutyaidomítás, ételek, borok, filmek. Én különösen szerettem vele könyvekről, olvasásélményekről beszélgetni. Mi azt az oldalát is ismerhettük, mikor egy-egy buli alkalmával kibontotta hajzuhatagát és igazi bulihuligán módjára rázta azt. Tematikus bulik, farsangi mulatságok alkalmával előszeretettel öltött magára jelmezt és szellemült át a megformált karakterré. Robival osztoztak a Trónok Harca könyvek, filmek, karakterek szeretetében. Egy közös „móka” ( így hívta ő a bulit) alkalmával meg is elevenítettek néhány szereplőt Robival, Áronnal és Zsuzsával együtt. Ikonikus volt. Ahogyan ő is.

Legkedvesebb jelmeze pedig a Mikulás jelmez volt, amit büszkén öltött magára minden alkalommal. Szívetmelengető visszaemlékezni az egykori Karul Libris által szervezett Mikulásozásra, mikor végtelen türelemmel ész szeretettel beszélgetett minden egyes kis gyerkőccel. Így győzte meg a mi – akkor már kicsit kételkedő – nagyobbik fiúnkat arról, hogy ő valóban az igazi Mikulás, hisz másképp honnan tudhatná Pajtiról, a kutyánkról és arról, hogy mennyire szeretnek apával biciklizni.Sokat adott ő nekünk. Családnak, városnak, barátoknak egyaránt. Nagyon fog hiányozni, de megőrizzük és tovább szeretjük a szívünkben.

Szász Márti:

2009-ben kezdtünk egy társaságba járni, a férjem egyik legjobb barátja volt. Nem mondhatom, hogy szimpatizáltunk egymással, sőt mondhatom, hogy elég rossz viszonyban is voltunk. 2013-ban úgy hozta a sors, hogy a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés elnöke lettem, ő pedig alelnök. Kezdetben nem nagyon örültem ennek a helyzetnek, de ahogy ő többször is elmondta félre tudtuk tenni a személyes problémáinkat, és a közös cél érdekében nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni. Számos közös rendezvényünk volt: gyereknapok, farsangi bálok, sportnapok, húsvéti tojásfestés, főleg gyerek és ifjúsági rendezvények. Az évek során nagyon jó barátság alakult ki közöttünk, velünk volt minden fontos pillanatban, a gyerekeink születésnapjain, bulikon, együtt kirándultunk, együtt nyaraltunk, mindig jókat mókáztunk! Sokszor bejött a könyvesboltba hozzám, ilyenkor mindig azon gondolkoztunk, hogy mit is kellene csinálni, kifejezetten örült amikor már kész ötlettel álltam elő, fogta a fejét, és mondta, hogy jól van csináljuk, „de bohócnak nem öltözök be!” Történt ugyanis, hogy egyik gyereknapon még ezt is bevállalta, beöltözött bohócnak, Mickey egérnek vagy épp Mikulásnak. Soha nem mondott nemet, a közösségért, a gyerekekért mindent bevállalt. Bármikor számíthattunk rá, mindig mindenütt ott volt, segített, meghallgatott, támogatott. Soha nem fogjuk elfelejteni, jobb barátot nem is kaphattunk volna a sorstól, és ezzel úgy gondolom baráti társaságunk minden tagja egyetért! Kedves Kisbarátom búcsúzunk tőled, legyél „ügyes és okos” az angyalok között is, én pedig folytatom amit elkezdtünk! Nyugodj békében, mindig velünk leszel a szívünkben!

Juhász Tamás Marius:

Nándi emlékére, a Retro Bikers Nagykároly csapata….

Talán mindenkinek van egy hobbija, de nem mindenki találja meg. Meg aztán cserelődnek is, egyik jön, másik megy. Amennyire ismertem Nándit, neki minden tevékenység egyfajta hobbi volt, de a legkedveltebb a munkája.

Kerékpározás közben ismertem meg közelebről, pontosabban egy januári, hideg késő délután, amikoris valahol Csanálos és Mezőfény között bringázva megláttam egy kis piros fényt. Bele erősitettem, hogy érjem utol, a szürkületben nem ismertem fel, csak annyit láttam, hogy egy bukósisakos, copfos bringás. Mivel azt hittem egy hölgy, még gyorsabban kezdtem tekerni, hogy utólérjem. Mikor mellé értem, köszöntem és csak annyit mondtam: „Ja, csak te vagy, Nándi!”

Ekkor kezdődött több száz vagy talán ezer kilóméteres közös bringázásunk. Legkülönlegesebb talán az olaszországi volt, amikor is Ő volt az idegenvezetőnk. Szinte minden településről amin éttekertünk, mindig tudott mondani valami történelmi különlegességet, sőt egy alkalommal még le is tértünk az utvonalról, egy kicsinyke faluba, aminek temetőjébe egy magyar származású ember sírját kellett megkeressük. Mi, többiek azt se tudtuk szinte hol vagyunk, de Ő tudta hogy valahol Olaszországban, egy kis falu temetőjében egy magyar ember nyugszik.

Közös kerékpározásunk során nagyon sok mindent tanultunk tőle, minden téren, pl. azt is hogy az utszéli ebeket, akik néha megkergettek, ő zsírkutyáknak hívta, ami egyébként kvíz csapatának a neve is volt. Másik kedvenc szava a „gyíkok” volt, ezt általában videó-bejelentkezéseknél használta, azokra akik csak otthon ültek és nem jöttek velünk bicizni (én is voltam egyszer gyík).

Ami viszont bennem legjobban megmaradt Nándi szavaiból, ami szinte minden kerékpár túra végén elhangzott, „Jó kis móka volt!”

Utolsó napjaiban, mikor találkoztam még vele, ugyan az az ember volt mint mindig, nem törte meg a tehetetlensége, betegsége, ugyanolyan bizakodóan beszélt, mint máskor és az utolsó pillanataiban, mikor azt mondják hogy lepereg előtted az egész életed, a legutolsó gondolata biztos ez volt: „Csak 44 év, de jó kis móka volt!”

Bikfalvi Zsolt:

Emlékezés és búcsú Hágó Attila Nándor fotóművésztől

Tisztelettel emlékezünk meg Dr. Hágó Attila Nándor életéről és alkotói örökségéről, aki a Vasile Vénig László Fotóklub egyik alapítója volt, és megalakulásától haláláig az egyesület elnöki tisztségét töltötte be. Nándi személyében nem csupán egy vezetőt veszítettünk el, hanem példát mutató barátot, szenvedélyes fotóművészt és közösségépítőt. Klubunk és szélesebb fényképészeti közösségünk életében meghatározó volt a munkássága, és az általa szolgált szellemiség tovább él majd a ránk hagyott alkotásokban és kapcsolatokban. Nándi már a fotóklub kezdeti éveiben aktív részese volt az egyesületnek. A Vasile Vénig László Fotóklub nevéhez méltó hazai és nemzetközi események, klubkiállítások és szalonok szervezése fűződik nevéhez, valamint valamennyi emlékezetes közösségi esemény. 2023-ban például a klub 10 éves jubileumán ő köszöntötte a közönséget, és visszatekintett az elmúlt évtized legfontosabb pillanataira – beszédében kiemelte, hogy szervezetünk hozzájárult Nagykároly kulturális térképen való újrapozícionálásához .

Alíg egy nappal azután, hogy elbúcsúztunk tőle és utolsó útjára elkísértük, klubunk legújabb tárlata nyílt meg Körmenden a Városi Kiállítóteremben. A „Point of Views” című kiállításon 23 alkotó 52 fotója kapott helyet. Az ünnepi pillanatok között az egyik legmeghatóbb esemény volt, mikor a jelenlévők rövid néma csenddel adóztak Nándi emléke előtt – emlékeztetve arra, hogy ő nem csupán vezetőnk, hanem mindannyiunk barátja volt. Attila munkássága nem korlátozódott csak klubprogramokra. Hisszük, hogy a fotográfia művészi erejét és közösséget formáló hatását tartotta szem előtt egész életében. A klub életében betöltött szerepe, szakmai kapcsolatai és tiszteletre méltó emberi jelleme tovább él köztünk.

Ebben a városban és ezen a térségen belül az ő nevéhez kötődnek számtalan kiállítás, együttműködés és ösztönzés a fiatal generáció felé. Nyugodjon békében!

Csatári István Gergő:

Nándival – más barátaival, kollégáival ellentétben kevés közös élményem jutott, de mégis úgy érzem az emlékére való tekintettel muszáj ezeket megosszam. 2019-ben ismertem meg először egy régészeti ásatáson, és a következő években több ásatáson is együtt dolgoztunk. Miután én is a Városi Múzeum munkatársa lettem a kapcsolatunk egyre szorosabbá vált. Az első időszakban viszonylag keveset dolgoztunk ténylegesen együtt, valahogy mégis hamar megtaláltuk a közös hangot. Nem tolakodott, nem próbált „tanítani” – egyszerűen csak ott volt, amikor szükségem volt rá. Csendesen, természetesen, őszintén.

A beszélgetéseink hamar túlnőttek a napi feladatokon. Beszéltünk munkáról, tervekről, célokról – és közben, talán észrevétlenül, egyre több mindenről. A jövőről, a kételyeinkről, a reményeinkről. Egy olyan kolléga volt, aki nemcsak értette a saját dolgát, de figyelni is tudott másokra – tényleg figyelni. Ritka dolog ez, és különösen értékes.

Bár nem töltöttünk hosszú éveket közvetlenül egymás mellett, mégis azt érzem, hogy mély nyomot hagyott bennem. A hiánya nem a közös munka mennyisége miatt fáj, hanem a kapcsolat minősége miatt. Hiányoznak azok a hosszas telefonbeszélgetések vagy akár a közös borozgatások, ahol folyamatosan a jövőbeli terveinket osztottuk meg egymással, és sose felejtette el megkérdezni, hogy vagyok, megy-e a munka stb.

Hálás vagyok, hogy megismerhettem, és hogy volt időnk ezekre a beszélgetésekre. Ezek most már velem maradnak – egyfajta belső hangként, amikor tanácstalan vagyok, vagy csak emlékezni szeretnék arra, milyen is az, amikor valaki igazán jelen van egy másik ember számára.

Török Adél:

Nándi. Attila.

Sok-sok évvel ezelőtt tanítottam őt, magyar- és angoltanára voltam. Emlékszem rá kilencedikből. Már a gólyabálon feltűnt, hogy mindent belead a feladatokba. Komolyan veszi a „komoly” részét, humort visz a viccesbe. A tantárgyaimat szerette, ezért ott is mindent beleadott, és ugyanígy: komolyságot, humort teljes bedobással. Sajnos azóta elveszettünk pár embert. Borzalmas azt olvasni, hogy az ember egy volt diákja távozott az élők sorából. A döbbenet után imádkozom az illetőért, gyertyát gyújtok, hosszan gondolok rá…

De nem szoktam írni róla. Eleve nem nagyon szoktam írni a közösségi felületeken. Most azonban teszek egy kivételt. Olyasvalaki ment el, akit én a mai napig emlegetni szoktam, pozitív példaként. Nem, nem azért, mert mindig mindent tudott, és mert mindig jó jegye volt, és mert mindig lehetett számítani rá, bár valószínűleg így volt. De nem ez a legélesebb emlékem. Akkoriban bevezettem a humán osztályokban, hogy minden irodalom órára egy valaki, névsor szerint haladva, készüljön egy verssel, ami neki tetszik, vagy ami akkor éppen jól kifejez valami számára fontosat, akár csak a hangulatát. Azt a verset (vagy részletet) pedig olvassa fel vagy mondja el fejből. Ezáltal jobban megismertük egymást is, az irodalmat is. Volt, aki ezt minimál stílusban oldotta meg, hozott valami rövidet, és felolvasta. A többség átgondoltan választott és adott elő, és volt, aki pillanatnyi helyzettől függően. Sok szépet, jót hallottunk.

Attila/Nándi kis beszédhibával rendelkezett. Előfordul, hogy ilyen esetben valaki felmentést kér a feladat alól, vagy úgy választ, hogy gyorsan, könnyen jusson túl rajta. Érthető is. Mikor rá került a sor, nagyon határozott léptekkel ment előre a táblához. Nem kérte, hogy a helyén maradhasson, és onnan mondja. Kiállt. Semmi bizonytalanság, semmi félelem. Egy pillanatnyi csend, aztán előtört egy hosszú, nehéz, nagyon összetett, gazdag mondanivalójú Szilágyi Domokos vers! Fejből. Értő, értető, hibátlan szavalat. Sehol egy beszédhiba, megtorpanás, megakadás. A végén pedig katarzis – ezt igen gyakorlott és tehetséges előadóműveszeknek sem mindig sikerül elérniük. Döbbenten álltam gombóccal a torkomban. Azt se tudom, mit értékeltem jobban, a teljesítményt, a rendkívüli munkát, ami ebben volt, vagy az esztétikai élményt. Vagy azt, amit ez a példa, ez a kiállás tanított nekem.

Akkoriban a végzősökkel épp Szilágyi Domokost tanultuk. Óvatosan kérdeztem meg Attilát, elszavalná-e ott is. Azonnal igent mondott. Mikor később a végzősök terme felé haladtunk, biztosítottam róla Nándit, hogy ha mégsem szeretné, nyugodtan mondhat nemet. Arra gondoltam ugyanis, hogy kilencedikesként kiállni a tizenkettedikesek elé eleve nem olyan egyszerű. Attila azt válaszolta, hogy ő ezzel a verssel bárki elé kiáll. És kiállt. És elmondta – ugyanolyan bátran és hibátlanul.

Attila nem volt tanár. Valami nagyon fontosat mégis tanított, és ezt én időnként továbbadom. Olyankor főleg, amikor valakit elbizonytalanodni látok. Vagy amikor arra akarok példát említeni, hogy a tanárok is tanulnak a diákoktól. Vagy csak úgy, mert eszembe jut, és szépnek érzem a történetet. Mi a tanítás? Összetett, de szerintem aki ezt olvassa, az már tudja is. Hogy le tudjuk győzni magunkat, felül tudunk kerekedni a gyöngeségeinken, hogy előnyünkre lehet fordítani a hátrányokat, hogy a szorgalom megtérül, és biztos, hogy mindenki tudná folytatni a sort. Közhelyes, mint a legtöbb nagy igazság. De vannak, akik ezt úgy bizonyítják, hogy mélységet adnak neki…

Még valami. Emlékszem egy beszélgetésre abból az időből. Kedvelt helyekről volt szó. Meséltem arról, hogy szerintem milyen szép ez a Károlyi-kastély, milyen kár, hogy nincs jobb állapotban, mennyi mindent ki lehetne hozni belőle. Attila, és persze mások is ugyanígy éreztek. Pár évvel később azt olvasom, hogy felújítás, hogy ilyen esemény, olyan kiállítás, és a képeken Attila tart megnyitót, beszédet, mikor mit. Óriási!

Sok éve nem találkoztam vele. Mikor osztálytalálkozójuk volt, írt nekem, meghívott. Ha nem tudtam elmenni, kérésemre küldött pár képet, írt róla pár mondatot, néhány kedves szót. Nem tudom, milyen volt, hogy élt, hogy gondolkodott az utóbbi időben. A közösségi platformokon azt láttam, hogy aktív, pozitív, eredményes, és ez megnyugtató volt. Nagyon sajnálom, hogy az utolsó küzdelem kiragadta a környezetéből, de nagyon bízom benne, hogy ahol most van, ott jó neki. Isten nyugtassa!

Sasa (Romát Sándor):

Levél Nándinak!

Drága Barátom,

Mikor legutóbb találkoztunk akkor még azt mondtad alakulok, minden rendben lesz. Nagyon jó volt látni a pozitivizmusodat. Bíztunk benne, hogy végre sor kerül, hogy kibontsuk azt a negyven éves konyakot és végre megigyuk, mert ugye már négy éve mind tervezzük. Nem jött össze, legyőzött ez a durva betegség és elszakított ettől az élettől, amihez makacsul ragaszkodtál. Nem adtad könnyen magad, hittél a végsőkig, mondták, tudom, hogy így van. Tudom, mert már akkor látszott rajtad, amikor megismerkedtünk úgy jó harminc éve, mikor azokat a jó kis videojátékokat játszottuk, hogy makacs, kitartó vagy megteszed, amit meg kell tenni a győzelemért. Ez jellemezte végig a munkád, és úgy gondolom valahol a magánéleted is. Emlékszem, mikor a fotózást megkezdted makacsul lépésről-lépésre megtanultad minden csínját-bínját ennek a szép hobbinak, ami később Neked több lett, mint hobbi, kicsit életérzés is.

Harminc éve ismerlek, de nem tudom mit írjak, annyi minden jut eszembe. Hazudnék, ha azt mondanám váratlanul ért a hír a romló állapotodról, meg arról, hogy elmentél, mert valahol tudtuk. Sajnos nem tehettünk semmit, csak a remény maradt. Nincsenek megfelelő szavaim, ezen gondolkoztam végig, míg a végső búcsúra is eljöttem egyedül az autóba, volt időm, hosszú volt az út. A régi számokat hallgattam, azokat a bugyutákat, amiket annyira szerettünk. Éreztem, hogy jó hosszan kellene írjak valamit, nem tudtam. Én inkább megtartottam magamnak elsőnek. Aztán megkértek írjak rólad az újságba, abba, amelyiket, te is meg én is annyira szerettünk. Gondoltam megteszem, nem szeretnék nekrológot írni, azt sem tudom igazából, hogy kell. Úgy hiszem azt megtette más, aki úgy gondolta, hogy ez illeti. Olvastam ezeket az írásokat mennyi minden jelent meg a tolladból, és rájöttem mennyi minden maradt és talán örökre úgy is marad megíratlan, mert úgy ahogy Te megírtad volna úgy senki nem tudta volna. Jó szövetség volt a miénk, talán akkor is, ha ezt nem látta senki vagy kifelé nem is úgy nézett ki, de jó volt ez, nagyon is jó. Az a sok tervezgetés az irodádba, a hőn szeretett kastélyunkba, amikor én az asztalod előtt fel-alá járva ötleteltem, te meg a gép előtt ülve nyugtattál folyamatosan közben jegyzeteltél, hozzátéve a magad gondolataid, azokból, már nem lesz semmi. Pedig ami megvalósult, abból mindig valami jó jött ki a közösségnek, nekünk, Neked. Mert, közösségépítő volt a megközelítésed mindig, sokan, köztük én is néha önzőnek néztünk, de a vége mindig az volt, hogy egy kiállítás ide, egy projekt oda, egy jótanács, egy szakvélemény amoda mindig történt. Ez nem önös érdekből, nem, hanem ez tiszta közérdekből mindig is az volt. Megértetted, megértettük, mert úgy nevelt Bennünket a legnagyobbak egyike, akihez felnőni nem tudtunk, de igyekeztünk és talán ez volt a lényeg mindig is. Tepertünk elütve egymást, de egymást segítve is, hogy utolérjük azonkívül. Emlékszem a Bobald kiállításra valamikor 2007 tájékán volt. Összeugrottunk rajta nemegyszer, de mégis az volt benne a legjobb, hogy meg tudtuk mutatni a közösségnek mi is az a Bobald. Nagyon szerettük, mi hárman és mindannyian. Amúgy mi mindenen összeugrottunk, de ez nem volt baj akkor sem, ma sem. Jók voltak az autóutak a konferenciákra, ahol bizony nagyon sokszor születtek olyan ötletek, amelyekből később profitált mindenki. Hiába na, hosszúak voltak azok az erdélyi utak, főleg, ha eltévedtünk, mert akkoriban még nem volt mindenféle kütyü, ami mutatta merre kell menni, ha elbeszéltük a kereszteződést akkor bizony kerültünk, és csak jöttek az ötletek a kastély felújításról, a kulturális programokról és még mi mindenről.

Megértetted, hogy ebbe a világba egy olyan pozícióban lévő személy, mint a Tiéd, politika nélkül nem lehet. Városi tanácsosként is, ha lehetett mindig szeretett szakmád, a régészet felé, a kastély felé igazítottad a dolgokat. Így volt ez akkor is, amikor beléptünk talán az elsők között az éppen megalakuló MIK-be, aminek aktív részese voltál, itt lettél Mikulás és váltál egész városi közösség Mikulásává. De a te tevékeny részed volt az is, hogy akkoriban túlzás nélkül a legsikeresebb gyereknapokat csinálhattuk meg. Emlékszem a nagy szőlőkertes megemlékezésre, amit a kastélyba rendeztünk, az „nagyon ütött”, ahogy akkor megfogalmaztad.

A megszámlálhatatlanul sok buli, amit nemegyszer mi szerveztünk, a nagy sütögetések, a nagy rendezvények, a konferenciák, amiknek részesei voltunk az azért volt olyan, mert Te is ott voltál, azzal a baráti körrel együtt, amit összekovácsoltál örökre. Annyi élmény, annyi minden, mind a múlt lett. Nem ülünk hajnalban a város közepén, nem szervezünk konferenciát, de nem felejtem az örök segítőkész szándékod mindenben, amiben kértem. Nem felejtem, felejtjük soha.

„Na Sasa, egyedül maradt a Németi tanítványokból”, mondták sokan akkor szerdán, mikor végső búcsút vettünk Tőled. Ez nem biztos, hogy így van, de valóban egyedül maradtam, azok közül, akik annyira, de annyira szerették a szülővárosunkat, mint ahogy mi tettük. Óriási űrt hagytál magad után barátom, ezt senki nem tudja pótolni. Személyed, tudásod, azt a helyi kultúráért való odaadást, azt a mindenkori nemzetiségeken és vallásokon átívelő szakmaiságot, ahogy megközelítetted a helyi közösséget senki nem pótolja. Hatalmas az űr, amit hagytál magad után. Mindig hiányozni fogsz, mindig itt leszel velem. Az hal meg igazán, akit elfelejtenek.

Ahogy mindig mondtuk egymásnak, ez jó volt, de legközelebb jobb lesz. Egyszer valahol egy másik életben talán találkozunk és megisszuk azt a konyakot.

Isten veled, drága Barátom.

Összeállította: Bagossy Andrea és Szolomájer-Lang Gyopárka