Tavaly novemberben írta a Nagykároly és Vidéke.
2014. november 16-án a 2011-es népszámlálás adatai szerint 88,92%-ban románok, illetve 86,5%-ban ortodoxok által lakott Románia egy szász (német) nemzetiségű, lutheránus vallású államfőt választott az ország élére. Úgy gondolom, ez annak fényes visszaigazolása, amit a különböző szociológiai felmérések alkalmával megkérdezett román állampolgárok többsége (ösztönösen?) makacsul hajtogat. Hogy tudniillik a románok és magyarok közti ellentétek legfőbb előidézői a politikusok. Ez az államelnök-választás ugyanis számomra bebizonyította: a román politikai osztály Trianon óta, azaz majdnem száz éve hergeli saját állampolgárait a magyarok, illetve a más nemzetiségűek, általában mindenfajta másság ellen, a románok nagy része most mégis jól vizsgázott európai szellemiségből.
Annak ellenére is így gondolom ezt, hogy pontosan tudom: Klaus Johannis részben a szerencsének köszönheti román államelnökké történt megválasztását, hiszen sikeréhez egy időben több előre nem látható tényezőnek is össze kellett jönnie. Ha a PSD nem követ el több szarvashibát is a választási kampányban, most Ponta lenne Basescu utódja, hiszen november 16-án végül az úgynevezett protesztszavazatok döntöttek, a voksolók igen nagy százaléka nem annyira Johannis mellett, mint inkább Ponta ellen foglalt állást. Sőt, annak ellenére is elismerésre méltónak gondolom a román nép nagy része által november 16-án tanúsított etnikai és vallási toleranciát, hogy több olyan, a Johannis sikerét elősegítő további tényezőt is tudok, amelyekről az elemzők nem szóltak. Íme… Igaz, a román politikusok által nemzetállamként definiált Románia új elnöke egy nemzeti kisebbség tagja. De milyen nemzeti kisebbségé? Olyané, amelynek az ősei több mint 800 éve érkeztek Erdélybe, ahol több mint 700 évig maradtak, azonban néhány évtizeddel ezelőtt felkerekedtek, és szinte teljes létszámban távoztak innen. Exodusuk körülményei se mellékesek: a Ceausescu-diktatúra idején Románia barmok módjára eladta a szászokat és a svábokat, akikért (amint időközben kiderült) 1968 és 1989 között a Német Szövetségi Köztársaság több mint egymilliárd márkát fizetett. Részben ennek a „végkiárusítási” akciónak az eredménye az, hogy miközben a két világháború között még 800 ezer német élt Romániában, a legutóbbi (a 2011-es) népszámlálás alkalmával már csak 36 ezren vallották magukat németnek ugyanitt – és ebben az utóbbi számban a szászokon kívül a bánáti, illetve a szatmári svábok, sőt még más németajkú csoportok tagjai is benne vannak! Ráadásul ez a szászok Romániából történt távozásának csak a „szebbik”, a közismertebb forgatókönyve
Van kevésbé ismert, „csúnyább” is. Az 1990-es évek elején egy bizonyos Roland Vasilievici nevű nyugdíjas szekus tiszt – mély hallgatásba burkolózó volt kollégáival ellentétben – beszélni kezdett Ceausescu politikai rendőrsége, a hírhedt Szekuritáté viselt dolgairól. Egyebek között azt is nyilatkozta, hogy 1970 után tizenkét program született a Szekuritáté keretén belül. Ezek egyike a Tiszta Románia fedőnevű – amelyet Ceausescu 1977-ben hagyott jóvá – azt tűzte ki célul, hogy a Románia számára veszélyforrásnak vélt öt nemzetiség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – húsz év leforgása alatt hagyja el Romániát, vagy olvadjon be. Vasilievici konkrét példákkal szemléltette, milyen eszközöket alkalmaztak annak elérése érdekében, hogy Románia „tiszta románná”, azaz csak románok által lakottá, nemzetiségektől mentessé váljon. „A program végrehajtása a németekkel és a zsidókkal kezdődött. 1977-ben, amikor én kiléptem a Szekuból, úgy hallottam, hogy a zsidókra vonatkozó tervet már 90 százalékban sikerült teljesíteni, a német részét 85 százalékban, a magyart 12 százalékban, a cigányt pedig 18-20 százalékban” – nyilatkozta Vasilievici. Aki hozzátette: „ma is folytatódik ugyanaz a disznóság, ami akkor volt, csak rafináltabban, leplezettebben.” (A 2011-es népszámlálás alkalmával Románia lakosságának mindössze a 0,19%-a vallotta magát németnek; értsd: szásznak + bánáti svábnak + szatmári svábnak stb.) Akár a „szebbik”, akár a csúnyábbik változat szerint történt Románia elszásztalanodása, az mindenképpen tény, hogy ennek a népcsoportnak mára hihetetlenül kevés képviselője maradt az országban. Olyan kevés, amennyivel már egyszerűen nem lehet (a szüntelenül ország-csonkításban sántikáló magyar mumus mintájára) a többségi lakosságot riogatni – különösen miután a helyben maradt szászok között alig akad fiatal. (Átlagéletkoruk immár bőven 60 év felett van. Szinte valamennyien meghalni maradtak a szülőföldjükön, illetve azért, mert előrehaladott életkoruk miatt féltek nyakukba venni a világot.) Summa summarum: Klaus Johhannis egy olyan kisebbségi népcsoport tagja, amelynek már csak múltja van Erdélyben, jövője egészen biztosan nincs Romániában. Egy olyan népcsoporté, amelynek még itt maradt tagjai vagy szó szerint ki fognak halni rövid időn belül, vagy (amennyiben továbbra is itt akarnak élni), tetszik, nem tetszik, kénytelenek beolvadni. Ugyanakkor Johannis nem is tekinthető tipikus szásznak. Ellenkezőleg: amolyan szabályerősítő kivétel a szászok között. Ez világosan kiderül Pas cu pas című önéletrajzi könyvéből. (Lásd lapunk 4. oldalán.) Ebben azt írja, családjában a szászságnak (a szász identitásnak) nem volt nagy szerepe. Sőt így fogalmaz: „Én román állampolgár vagyok, meggyőződéses román, és német nemzetiségű”. Hangsúlyozza: román nőt vett feleségül, amivel bizonyította, hogy a román közösség és nép tagja… Ezek olyan ember mondatai, aki legalább részben máris feladta nemzeti hovatartozását, akinek nincs ellenére a többségi nemzetbe való beolvadás. Bátran leszögezhetjük: a szászok túlnyomó többsége nem ilyen. Aki utánanéz, megbizonyosodhat róla: erre a népcsoportra éppen ellenkezőleg, az jellemző, hogy olyan zárt közösséget alkot, amelyben ritkák a vegyes-házasságok, tagjai szinte csak egymás között kötnek házasságot, büszkék etnikai hovatartozásukra, erősen ragaszkodnak nemzetiségükhöz, hangsúlyozottan a németséghez és nem valamely más néphez tartozónak tekintik magukat. Olyasmit meg pláne nem mondanának, hogy ők meggyőződéses románok. Ebben a tekintetben – nemzeti hovatartozásának a megélése terén – Klaus Johannis, illetve Iohannis (hiszen hivatalos irataiban születése óta románosított változatban szerepel a neve) egészen biztosan nagymértékben különbözik a többi szásztól… Azonban messzemenő következtetések levonása helyett egyenlőre eredeti gondolatmenetemhez kanyarodok vissza. Az annyira, amennyire, de végeredményben mégiscsak szász Klausz Johannis román államelnökké történt megválasztása számomra még egyszer azt üzeni, hogy magyar szempontból nézve nem a román néppel van a baj, hanem a mindenkori vezetőivel. Elsősorban persze a politikusokkal, akik szándékosan, jól meghatározott céllal, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, de folyamatosan uszítanak, ellentétet szítnak a román többség és a magyar kisebbség között, amely – bár ennek beolvasztása, eltűnése érdekében is rengeteget tettek, tesznek – a szászokkal (és a zsidókkal) ellentétben (még mindig) nincs kihalófélben Romániában. Vajon a szászként szabályerősítő kivételnek számító, de azért egészen erdélyi Johannis (Bukarestbe kerülése után) mennyire lesz kivétel e szabály alól?
Boros Ernő
(Nagykároly és Vidéke, 2014. november 27.)