„Fényességet vinni az emberiség szíve mélyébe: ez a muzsikus hivatása.”(Robert Schumann) – talán ez lehetett volna a mottója annak a komolyzenei koncertnek, melynek a Károlyi-kastély volt a helyszíne az elmúlt héten. A Trio Lux együttes egyik tagjával, Bogáti-Bokor Orsolyával, Bagossy Andrea beszélgetett.
Az este folyamán a nagykárolyi közönség betekintést nyerhetett a „Trio Lux” nevet viselő, nemrégiben alakult formáció csodás játékába. A formáció egyik tagja, Bogáti-Bokor Orsolya városunk szülötte, akivel a zenéről, a kezdetekről, illetve eddigi pályafutásáról beszélgettünk a koncert kapcsán.
– Kérlek mesélj egy kicsit a „Trio Lux” formációról, mikor alakult, és mik a terveitek?
– A formáció tagjaival – Pető Áron – gordonkaművész, Járvás Katalin – zongoraművész, illetve jómagam – ugyanabban az iskolában tanítunk, így már évek óta ismerjük egymást. Időnként már játszottunk is együtt, de ez egy friss formáció. Nemrég ébredt fel bennünk a vágy, hogy jó lenne újra muzsikálni, nemcsak úgy alkalmanként, hanem egy formáció tagjaként, ahol ismerjük egymás rezdüléseit, ahol csapatként tudunk együtt dolgozni. A formáció létrehozója tulajdonképpen Járvás Katalin volt, ő keresett meg azzal, hogy lenne-e kedvem együtt muzsikálni. Az első próbák alatt már éreztük, hogy ez egy működőképes dolog, emberileg és zeneileg is passzolunk egymáshoz, és egyetértünk a főbb dolgokban. Így most elindultunk egy úton, melynek ez az első állomása, hiszen ez az első komolyabb koncertünk, így duplán ünnepi alkalom a mai.
Én már nagyon régóta vágytam arra, hogy Nagykárolyban koncertezhessek, mert innen indult az életem, és azt hiszem lassacskán kezd elérkezni az az idő, amikor szeretném megmutatni az ittenieknek, hogy hogy sáfárkodtam az eddig eltelt évekkel. Hiszen ki másnak akarnék úgy igazán muzsikálni, mint az enyéimnek. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ez most sikerült, és azért, hogy ilyen sokan eljöttek ma este, minden elképzelésemet felülmúlta. Igazán megható volt látni a sok ismerős arcot, és telt ház előtt játszani.
– Kérlek foglald össze kicsit az eddig pályád, a kezdetektől napjainkig, a formáció megalakulásáig. Hogyan, mikor kerültél először kapcsolatba a zenével, és mikor vált világossá, hogy erről fog szólni az életed?
– Őszintén szólva szinte elkerülhetetlen volt, hogy én a zenével foglalkozzak, hiszen indulásból belecsöppentem egy ilyen miliőbe. Nemcsak azért, mert az anyukám zenész volt, hanem mert rögtön Visnyai Ági néni zeneovijába is jártam, és mivel édesanyám kántornő volt, a templomban is folyamatosan jelen voltunk a testvéremmel gyermekként és később kórustagként is. Gyakorlatilag ebben éltünk, ezzel keltünk, ezzel feküdtünk, úgyhogy teljesen egyértelmű volt, hogy én zenész leszek.
Állítólag anyukám már a születésemkor kitalálta, hogy én hegedűs leszek, de az a szerencsém, hogy ezt én is akartam, így nem volt kényszer. Mivel Nagykárolyban nem volt zeneiskola, ezért Szatmárnémetibe kellett utaznunk, így az iskola első 6 éve úgy telt el, hogy folyamatosan ingáztam Károly és Szatmár között hóban, fagyban, napsütésben egyaránt.
Én rögtön az elején, már a kezdeteknél tudtam, hogy számomra a zene egy életre szól, egyszerűen éreztem, hogy ez nemcsak egy hobbi, hanem valami jóval több, hogy ez lesz a hivatásom. A hangszerválasztás sem volt kérdés, de ez érdekes, mert kicsi koromban nem találkoztam hegedűvel. És egyszer véletlenül egy áruházban betévedtünk a zenei részlegre, és ott megláttam mindenféle méretű hegedűt. És ott eldőlt, ezt követően hosszú hónapokon át könyörögtem, hogy kaphassak egy hegedűt, míg aztán a következő karácsonykor a nagybátyámtól kaptam egyet ajándékba. És akkor végre elkezdtem tanulni hegedűn játszani.
Az első tanárom Murvai Ibolya volt, az én Ibi nénim, akinek nagyon sokat köszönhetek. Ebben az időszakban rengeteg versenyre jártam, mindenhová elvitt, ahova lehetett, így szép lassan jöttek a sikerélmények, a díjak, ami a sok munka és gyakorlás mellett szintén nagyon fontos egy gyermek számára. A versenyeken az anyukám volt a zongorakísérőm, így mindenhova jött velem, és talán még jobban izgult mint én. A hétköznapokban is sokat gyakoroltunk együtt, és ez egy hatalmas előny, hiszen nekem folyamatosan volt otthon segítségem. És bár szigorú volt, de ez szükséges volt ahhoz, hogy átlendítsen a nehézségeken, a holtpontokon, mikor én esetleg kibújtam volna a feladatok és a kötelezettségek alól. De mindez kellett ahhoz, hogy most ott lehessek, ahol vagyok.
A hetedik osztályt már Kolozsváron kezdtem el, mert elérkezett az ideje, hogy világot lássak kicsit, hogy más zenészek között legyek, akik számára szintén nagyon fontos a zene. Nagykárolyban akkor nem igazán volt hagyománya a komolyzene tanulásnak, a gyerekek mindig kicsit furcsán nézték a hegedűtokot a kezemben. És én is vágytam egy olyan közegbe, ahol ez normális, mindennapos dolog, ahol engem is elkaphat az az áramlat, amely az együtt gyakorlásból, az együtt zenélésből fakad. Nem volt egyszerű, hiszen nagyon fiatal voltam, alig 13 éves, és hirtelen bekerültem egy román nyelvű kollégiumba. De gyorsan kialakultak a dolgok, és egy nagyon jó osztályba, közösségbe kerültem.
Itt töltöttem 3 évet, és aztán újra váltottam, a 10. osztályt már Debrecenben kezdtem. Egyrészt mert sokkal közelebb volt, mint Kolozsvár, így gyakrabban járhattam haza, és minden sokkal egyszerűbbnek tűnt így. Debrecen aztán egy teljesen más világ volt, akkoriban még nem volt ennyire nyitott minden, nem volt hétköznapi, hogy külföldön tanul valaki. Az itt töltött évek nagyon hamar elszálltak, sokat játszottunk együtt, nagyon sokat gyakoroltunk, és nagyon jó volt, hogy újra sokat járhattam haza, és sokat lehettem együtt a családommal.
A debreceni tanárom, Pallagi Tamás nagyon szépen felkészített az egyetemi felvételire, a budapesti Zeneakadémiára, ami a legszínvonalasabb egyetem Magyarországon. Emellett már ebben az időben is jártam konzultációra a leendő tanáromhoz, Kapás Gézához, aki segített abban, hogy a úgy játsszak a felvételin, hogy az összes ott lévő tanár is rám szavazzon. Így aztán hál Istennek sikerült, és az 5 éves képzés után végül diplomás hegedűművész lettem.
Ezek után nehéz időszak következett, hiszen kiderült, hogy zenészként nem könnyű saját lábon megállni, még másfél állással sem. Úgy éreztem, hogy jó lenne, ha anyagilag kicsit meg tudnám alapozni az életem, ezért egy ügynökség révén elmentem zenét játszani különböző külföldi szállodákba, pl. Dubajban, Japánban és Ománban is voltam. Különböző formációkban töltöttünk itt 3-5 hónapot, ami alatt anyagilag kicsit helyre lehetett jönni.
Aztán elérkezett az a pont, amikor honvágyam lett, és eldöntöttem, hogy hazajövök, és itthon telepedek le. Az időzítés nem volt a legjobb, mert olyan időszak volt ez, amikor éppen sehova nem kerestek hegedűst. Aztán másfél év múlva hirtelen berobbant a dolog, és egyszerre több állást is meghirdettek, és ebben az időben folyamatosan meghallgatásokra, próbajátékokra jártam. Ugyanebben a periódusban, a volt egyetemi tanárom kurzusokat tartott a debreceni Nyári Akadémián, és szüksége volt egy asszisztensre, és engem hívott. Én néztem át a növendékekkel azokat a darabokat, amikkel ő foglalkozni akart. Ugyanakkor az ottani zenekarban is dolgoztam szólambetanítóként és koncertmesterként. A mostani iskolám igazgatója látott egy ilyen próbát, és ő szólt, hogy jelentkezzek a próbatanításra. Ennek köszönhető, hogy most abban az iskolában tanítok, ahol én is érettségiztem.
Nagyon élvezem a munkám, mert nagyon sokszínű a munkaköröm, tanítok egész kezdőket és szakgimnazistákat is, tehát mindenféle szintet. Ezen belül kamarazenét is, és az ifjúsági zenekarban is dolgozom szólambetanítóként. Illetve brácsázom is, amit szintén nagyon szeretek.
– Ezt nagyon jó hallani. Zárásként megkérdezném, hogy mit tanácsolnál annak, aki a zenészi pályát tűzte ki célul?
– Az a legfontosabb, hogy szeresse nagyon a zenét, mert nem elég csak tehetségesnek lenni. A rátermettség nem elég, minden a szándékkal kezdődik. Szabadi Vilmos hegedűművész szavait idézve: „Nem a pénzért, nem a sikerért muzsikálunk, hanem azért a fantasztikus érzésért, amit a szívünk tájékán érzünk.” Ez egy hihetetlenül kedves, boldog érzés, ezért csináljuk, ezért élünk.
Bagossy Andrea
Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilapban
You must be logged in to post a comment.