Ki kell mondani a dolgokat!

Az év eleje óta új arculattal, de ami talán lényegesebb, más szerkesztőségi elvek mentén jelenik meg a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap. Az első olvasói visszajelzésünket a romániai magyarság élő lelkiismerete, TŐKÉS LÁSZLÓ püspök, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi elöljárója, az Európai Parlament volt alelnöke írta. S hát mi tagadás, nem dicsérte meg a felelős szerkesztőt. Szenvtelennek, száraznak találta az aggasztó demográfiai folyamatokról szóló egyik híradásunkat. Megkerestük az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapító elnökét, aki előzékenyen nyilatkozott hetilapunknak.

– A püspök úr olvasói visszajelzése volt az első, amelyet kaptunk, amióta a Nagykároly és Vidéke új arculattal jelenik meg. Egy szerkesztőségi-kiadói döntés áll amögött, hogy nem közlünk publicisztikát a lapban, ennek megfelelően a nagykárolyi közösség tagjainak véleményét próbáljuk megjelentetni, illetőleg azokét, akiknek a meglátására vélhetően kíváncsiak az olvasóink. Ennek okán kértük, hogy találkozhassunk, hogy kérdéseket tehessünk fel. Püspök úr meglátása szerint kevéssé jó egy ilyesféle szerkesztőségi irányelv? Mint olvasó hiányolja a véleményanyagokat?

– Gondolja el, hogy ha a véleménycikkek műfaja, a tárcák műfaja nem létezett volna, akkor Ady Endre publicisztikájáról sem beszélhetnénk, hogy egy ilyen nagy súlyú, egykori újságíró személyiségről szóljak. Én mindig nagyon sokra tartottam a véleménycikkeket, és megítélésem szerint álobjektivitás, illetve fogyatékos objektivitás az, hogy ha csak a tényeket hagyjuk beszélni, hiszen látni való, hogy a tévében egy-egy kommentátor, egy-egy politológus milyen komoly megvilágítását, hátterét, összefüggéseit adhatja a tényeknek. Ha az író és beszélő, a megszólaltatott személy vagy személyiség képes a véleményével és interpretációjával megvilágítani a világ dolgait, akkor ezt a kettőt együtt lehet érvényesíteni: a tényt és a magyarázatot. Ezt a két igényt: a szerkesztőségi alapelvet és az értelmezésnek az igényét.

– Megértettem. Arra kérem püspök urat, hogy meséljen olvasóinknak a mindennapjairól. Az összeurópai színtérről visszavonulva, 12 éves európai parlamenti szolgálat után elsősorban idehaza tevékenykedik. Közéleti szerepvállalásairól lépten-nyomon hallhatunk-olvashatunk. Kérem tehát, foglalja össze röviden, hogy mi mindennel foglalkozik. Az átlagos munkanapjai miként telnek?

– Még jóformán nem is volt lehetőségem és időm egy rendes kerékvágásba kerülni, ugyanis az EP-mandátumom lejártával egészségügyi problémáim kötöttek le egy ideig, majd teljes súllyal rám nehezedtek a temesvári népfelkelés harmincadik évfordulójával kapcsolatos programok, feladatok, tervek, meghívások, és hát ezzel telt el az elmúlt év második fele. Ugyebár a múlt nyár elején ért véget a parlamenti munka… De meg kell mondanom, hogy még mindig sok az utómunkálat, mind az EP-t, mind a temesvári jubileumot illetően, a három évtizeddel ezelőtti rendszerváltozás sem zajlott le egy nap alatt, a sajtó is élénken érdeklődik még az akkori események iránt. Továbbá kötetet akarunk kiadni az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjával együtt a közösen szervezett temesvári nemzetközi konferenciáról. Ez egy idegen nyelvű kötet volna. Egy magyar nyelvű kötetben pedig szeretnénk egészében megörökíteni a decemberi évfordulóval kapcsolatos programok egészét – el egészen a karácsonyi menyői leágazásig. Úgyhogy ezek mindennapi munkát adnak, és hát nagyjából azzal telik el az időm, hogy abba a bizonyos normális kerékvágásba akarok bekerülni. Még mindig az asztalomon hevernek – kilószámra – az elintézetlen ügyek, iratok, az európai dokumentumanyag mázsái… Ugye, én még nem tartozom a számítógépes nemzedékhez, tehát papíralapú munkát végzek. Értelemszerűen mivel az európai parlamentbeli időszak eljárt, közel tizenkét esztendő, azt ténylegesen is le kell zárni, és kezdeni egy új fejezetet. Közben nyugdíjba mentem hatvanöt éves koromban az egyházi állásomból, elköltöztem a parókiámról családostul, vásároltunk egy lakást, felújítottuk – mindenütt új kezdet van. Most már az itthoni feladatokra fordíthatok több figyelmet, a legfontosabb munkaterületem ennek megfelelően az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek elnöke vagyok, tehát az erdélyi autonómia kérdése, a nemzetpolitika általában véve, mivel a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanácsnak vagyok még a vezetője, s a Partiumi Keresztény Egyetemet létrehozó Pro Univesitate Partium Alapítványnak az alapító elnöke – ezek azok az adott munkaterületek, amelyeken vitézkedem. Mondani szokás, hogy egyszemélyes intézmény voltam, sajnos vagyok is, és próbálom az életemet úgy berendezni, hogy ne vállaljam túl magamat, hogy ne tegyem próbára a koromat, az egészségemet, és mindazáltal azoknak a feladatoknak eleget tegyek, amelyek elől nem szabad és nem lehet kitérni. Alkalmi egyházi szolgálatot is végzek, ha szükséges. És hát mondanom sem kell, hogy választások előtt állunk, mondanom sem kell, hogy erdélyi magyarságunk helyzete közismerten nem ad lehetőséget a tétlenségre – hogy finoman fogalmazzak –, és ugye akkor az ember ezen kihívások elől és ezen feladatok elől nem vonulhat el, amennyire erőm megengedi, folytatom a közérdekű munkát, a közszolgálatot.

– Említette a választásokat. Jelen pillanatban sem tudni, hogy pontosan mikor lesznek a romániai helyhatósági választások, illetve a parlamentiek. Úgy tűnik viszont, hogy kétpólusúvá válhat az erdélyi magyarság érdekképviselete. Mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik alapítója és sokáig annak tiszteletbeli elnöke, miként látja ezt a folyamatot? Mit tanácsol a nagykárolyiaknak, a régióbelieknek, hogy milyen irányelvek alapján voksoljanak? Egyáltalán kíván-e állást foglalni ebben a témában?

– Hogyne, hogyne! Hát az jó volna, ha egy rendes demokrácia leképezése történne meg a romániai magyar kis politikában is, mert akárhogy is szépítjük – ugyebár az egységretorika igyekszik megszépíteni a helyzetet –, de mégiscsak az az igazság, hogy a demokrácia a többpártrendszer elvén alapul. Ennek megfelelően nem lehet egy egészséges magyar politikáról és közéletről beszélni Romániában, ha megsemmisül a többszínűség és a demokratikus pluralizmus – úgyhogy ez nagyon nagy gondunk. És mintegy zsákban táncol az egész határon túli magyarság ebből a szempontból. Az is igaz, hogy egységet kell létrehoznunk, de az is igaz, hogy ezáltal demokráciadeficit jelentkezik, és bizony ennek hosszú távon megisszuk a levét. Sőt, már isszuk is! Gondolok itt például az autonómiaproblémára, az egyetemi oktatásra, a tulajdonviszonyokra, hogy csak a legkiemelkedőbb példákat mondjam. Véleményem szerint jól indultunk annak idején 90-ben, a berendeződés korában, egy össztársadalmi modellt próbáltunk megvalósítani az RMDSZ-en belül, egy szervezeti pluralizmust, ez később leépült, és hosszú ideje már afféle egypártrendszer van. Pont Szatmárnémetiben került sor arra a kongresszusra, amelyik visszavetette az addigi demokratikus nyitást, a belső pluralizmust, és az egypártrendszer irányába terelte a romániai magyar közéletet. Azóta próbáljuk fenntartani az igényünket legalábbis a politikai más vélemények iránt, a politikai demokrácia iránt. De ebben a küzdelemben nem sok eredménnyel dicsekedhetünk, mert a román hatalomnak egyetlen egy, jól kezelhető magyar vagy más kisebbségi szervezetre van szüksége. Amint látjuk, minden nemzeti kisebbséget egy szervezetbe sorol, és azokkal „bótol”. Tehát a román főhatalom sem szereti a pluralizmust. Ennek ellenére vannak olyan nemzeti céljaink, amelyeket csak demokratikus úton tudunk elérni, és ezért ragaszkodunk a nemzeti oldalnak a politikájához. Ebből a szempontból nagy előrelépés volt, hogy újból egységesült nemzeti, autonomista irányt képviselő két párt, a polgári és a néppárt. És reméljük, hogy egy normális, demokratikus viszonyt lehet majd kialakítani az RMDSZ-szel. Tehát nem robbantani akarunk, hanem a paritásos együttműködést szorgalmazzuk, és a demokratikus politizálás normalitása irányába akarunk előrelépni.

– A gyakorlatban mindez miként működjék? Nagykároly vidékén tömbmagyar, illetve vegyes települések is vannak. Egy tömbmagyar településen talán teljesen mindegy, hogy melyik pártszervezetre szavaznak a lakosok. Vélhetően a helyiek tudják, hogy számukra ki a jobb jelölt. Ellenben a vegyes, a nemzetiségi megoszlás tekintetében fele-fele arányban megoszló településeken sok kérdés merülhet fel…

– Ezzel kapcsolatban csak azt mondhatom el, amit az említett pártok is képviselnek: hogy az összefogás és a versenyhelyzet két pólusa között kell ezt a politikát folytatni. Nagykárolyban például vétek volna gyűlölködniük egymás között a pártoknak, de az is kár lenne, ha az RMDSZ kizárólagosságra törekedne. Polgármesternek a legrátermettebb embert kell indítani, magyar összefogással, a képviselő-testületbe pedig minél több olyan embert kell bejuttatni, aki a magyar közösség érdekeit tartja szem előtt, nem a pártjáét. Mindenütt az adott helyzet kínálja a megoldást: színmagyar településeken legyen teljes a verseny, mert az eredményez minőséget, másutt viszont a maradék erőnket csak úgy tudjuk érvényesíteni, ha összefogunk.

– A romániai magyarság, az erdélyi magyarság elleni „hangulatkeltés” már-már megtervezettnek tűnik például a gyergyóditrói esetként elhíresült kisközösségi konfliktus kapcsán. Püspök úrnak milyen érzései vannak ezen vagy a hasonló esetek kapcsán?

– Meggyőződésem, hogy van a román titkosszolgálatnak egy figyelőszolgálata, mely azzal foglalkozik, hogy mikor mire csapjon le. Lásd a székely politikai foglyaink ügyét: tucatnyi ilyen esetet tudtak volna kreálni. Pont oda lecsaptak Kézdivásárhelyre, és elvitték Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt. Emlékezzen vissza, amikor lecsaptak a tusdnádfürdői témára – én mondtam ott egy kérdésre válaszolva, hogy igenis Magyarországnak védhatalmi státuszt kellene vállalnia Erdély és az itteni magyarság fölött, ahogy Ausztria tette ezt az Olaszországnak juttatott Dél-Tirol és az ottani őshonos osztrákok ügyében –, arra is lecsaptak. Amúgy a titkosszolgálatokhoz becsatlakoztatott román média nem is foglalkozik érdemben a magyar ügyekkel, csak a botrányra váltható ügyek keltik fel a figyelmét, és ezekre vadászik. Szerintem erre az ügyre vadásztak. És ez akkor nagyon kapóra jött a választásokra készülő Romániában. Ugye, hogy magyarázzuk meg nekik, hogy mit jelent az, hogy Székelyföld száz éve a beolvasztási és elidegenítési politika terepe? Hogy milyen erőket és pénzeket mozgat meg az állam Székelyföld etnikai összetételének megváltoztatására. Amit európai normák írnak elő, hogy egy adott régió etnikai összetételét mesterséges módon nem szabad megváltoztatni. Mit értenek ebből a románok? Amikor pluszfizetéssel csődítették oda száz év óta a közalkalmazottakat, a pedagógusokat, az erőszakszervezetek és a katonaság tagjait. Hát kialakult a székelyföldi magyarban egy önvédelmi reflex: ha ide idegenek jönnek – mint ahogy rebesgették, hogy a románok be fognak telepíteni migránsokat Székelyföldre, vagy partiumi magyar vidékekre, mint ahogy Szerbiában is a vajdasági magyar településekre vitték a menekült szerbeket, és nem csak a szerbeket… Én lélektanilag teljesen megértem a kialakult helyzetet. Amúgy sajnálom, hogy pont a Srí Lanka-iakon, az egykori ceyloniakon csattant, mert éppen felidéztem, hogy ezelőtt tizenöt évvel a mi egyházkerületünk gyűjtött össze a legnagyobb összegű – 15-20 ezer eurós – segélyt a szökőár Srí Lanka-i áldozatainak. Nagyváradon adtuk át a budapesti tiszteletbeli konzulnak ezt az adományt egy szolidaritási rendezvény keretében. Mindenkinek meg kell értenie, hogy nem az idegengyűlölet mozgatja a székelyföldi barátainkat, hanem ez a fajta félelem, aggodalom. Magyarország amúgy jól érzékeli ezt a veszélyt, nyilvánvaló számunkra, hogy nem akarunk a nyugati országok utcájába kerülni, nem akarunk az ő sorsukra jutni. Meg akarjuk őrizni Magyarországot, Romániát, nemzeteinket, országainkat a maguk eredeti önazonosságának a keretei között. Erről van szó tulajdonképpen. Hogy túlreagálták, az már egy partikuláris kérdés. Amint hallottuk, a románok ugyanezt tették más településeken, az ókirályságban is.

– Nemrégiben Ön a nagykároly-belvárosi református templomban prédikált. Minden bizonnyal van rálátása e térség mindennapjaira. Olvasói megjegyzésében is az aggasztó demográfiai folyamatokra utalt. Mi a teendő, amikor fogy a magyar, fogy a nagykárolyi – a nemzetiségétől függetlenül –, fogy a református, a katolikus?

– Magyarságunk demográfiai válságba került. Bennünket az sem vigasztal, hogy a szomszéd kecskéjéről is beszélhetünk, hiszen a román oldalon is ugyanazok a problémák mutatkoznak, vagy a szerbeknél. Nyilván bennünket a saját sorsunk foglalkoztat elsősorban. Magunkért vagyunk felelősek. És azt látjuk, hogy miközben felavatjuk a rendszerváltozás után harminc évvel a kertvárosi gyülekezetnek a templomát, egyházi központját, ezzel szemben lesújtóak mind a belvárosi, mind a kertvárosi adatok – hogy csak a reformátusok háza táján seperjek –, de beszélek Temesvárról is, ahol Istennek hála felavattuk az Új Ezredév Református Központ templomát. Ezelőtt harminc évvel még úgy nézett ki, hogy erre nagy szükség van, és templomot építtettünk, templomot terveztünk –, most viszont oda jutottunk, hogy nem templomra van első rendben szükség, hanem a templomban a hívekre, vagyis az élő kövekre. Furcsa változás ez! És ezt látjuk mindenütt szerte Erdélyben, most olvastam a hunyadi adatokat – 2001 és 2011 között 32 ezerről 16 ezerre csökkent a Hunyad megyei, azaz a dévai, a vajdahunyadi, piski, Zsil-völgyi magyarok száma. Tehát egy hajóban evezünk. És ma már sajnos nem szokás emiatt meghúzni a vészharangot. Ha ezt egyáltalán szóvá tesszük, eufemikus módon természetes apadásnak tüntetjük fel. De nem tarthatjuk természetesnek, ami egzisztenciális, ami létbevágó. Kezdetben vala az Ige – mindenekelőtt ezt ki kell mondani! Le a kalappal azelőtt, ahogy a magyar kormány kezeli a demográfiai válságot. Ki kell mondani a dolgokat! Mi pedig megtanulunk együtt élni a halálos betegségeinkkel ahelyett, hogy a halálos betegség gyógyítására törekednénk. Kis túlzással ugyan, de ezt az analógiát mondom. Ki kell tehát mondani, és lelkére kell kötni az embereknek, hogy „emberek, hogy ha azt akarjátok, hogy elpusztuljon a nagykárolyi magyarság, a temesvári magyarság, a Hunyad megyei magyarság, akkor rajta…” De hát szerintem épeszű magyar ember nem akarja ezt. Lépten-nyomon el kell mondani, mert nem tudják, nem jut el a tudatukig az embereknek, hogy milyen nagy a baj. Szerintem így kellene kezdeni. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács készül az Áldás, népesség programnak az újrafelvételére és reaktiválására. Ezt annak idején még jó emlékezetű Csép Sándor javaslata alapján indítottuk útjára. Megítélésem szerint a nemzeti együttműködés keretében alkalmas az idő, hogy egy egységes Kárpát-medencei nemzetvédő, nemzetmentő – bár az, hogy mentő, az azért nem jó, mert betegeket mentenek, halálos sebesülteket mentenek –, tehát egy nemzetvédő munkába belefogjunk. Alkalmasak a politikai körülmények. És nem csak az anyagiaktól függ ez; amit mi megtehetünk, azt a lelkészek, az egyház, az értelmiség, a hivatástudó magyar emberek tehetik meg. Én azt gondolom, hogy ennek az élén állhat a maga módján – tiszteletben tartva a szakma etikai szabályait – maga a magyar sajtó is. Eredményes szolgálatot, sok és értő olvasót kívánok a Nagykároly és Vidékének!

Megyeri Tamás Róbert

Megjelent a Nagykároly és Vidéke térségi hetilap 2020. február 27-ei számában