Markó Béla, a költő járt Szatmáron

Ha megtaláljuk az önkifejezés valamely módját, akkor nem érzünk késztetést egyébre. Markó Béla abban a bő évtizedben, amikor nem publikált (rendszeresen) – úgy érezte, érzi –, meg tudta jelentetni önmagát. Mihelyst ez nem sikerült, visszatért az irodalomhoz. Csütörtök este Szatmárnémetiben mint költő, íróember volt jelen. Három kötetét is bemutatták.

Színültig megtelt a szatmári római katolikus püspöki palota díszterme. Az alkalom kezdeményezője Erdei D. István képviselő köszöntötte az egybegyűlteket. Schönberger Jenő megyéspüspök elmondta, hogy örömmel biztosította a helyszínt. Beszélt arról, hogy Markó Béla egy hasonlata – miszerint Jézus olyan Istennek, mint a vak embernek a fehér bot – különösen megragadta. Pataki Csaba szenátor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megyei szervezetének az elnöke kiemelte: Markó Béla példaértékű abban a tekintetben, hogy a korszellemmel ellentétben nem próbált egyszerre több „fronton” is az első lenni. Az utóbbi években tudatosan a kultúra kap többet belőle. Az est moderátori tisztségét ellátó Erdei D. István kérésére – egy rövid életrajzi ismertetőt követően – Markó Béla vallott önmagáról. Mindenekelőtt felemásnak nevezte a helyzetet. Elnök úrnak szólították a politikus-kollégái, holott mint irodalmár van jelen. Mégsem érzi mindezt visszásnak. Szerinte ennek a társadalomnak az a nagy drámája, hogy a politikát és a kultúrát elválasztjuk. Természetesnek nevezte a politika, a kultúra és az egyház együttlétét.

Az est során Rappert-Vencz Gábor és Nagy Csongor színművészek szolgáltak versmondással. Végh Balázs Béla irodalomtörténész, egyetemi oktató az Elölnézet és a Passiójáték című köteteket ismertette, méltatta. Műveltségélményre van szükség Markó Béla lírájához – emelte ki –, olyan receptorokra, amelyek érzékelni tudják a szabadságot és a játékot. Kiemelte azt is, hogy a költő Jézus kálváriáját járja végig a szonettkoszorújában. Megkapó gondolat az, hogy bár cipeli a keresztet, tisztában van azzal, hogy nem tehet csodát. Jánk Károly költő élőinterjút készített az irodalmártárssal. Markó Béla érezhetően szívesen válaszolt. Persze minden feleletet meggondolt, egyértelműen fogalmazott. Nehézséget jelentett számára – tudtuk meg –, hogy az irodalomban szűk évtizedet követően bizonyítani kellett: a politikus tulajdonképpen költő. Egy másik kérdésre válaszolva arról szólt, hogy egyaránt társadalmi és életkori sajátosság a kötött versformákhoz való fordulása. Fiatalként a szabadvers, a formabontás híve volt. Mindannyian megpróbáljuk saját képünkre átgyúrni a világot, amibe beleszületünk, ez keveseknek sikerül… Markó Béla szerint az élet nagy feladata: ebben a zárt közegben is szabadnak maradni, megőrizni és kiteljesíteni önmagunkat. Arról is vallott, hogy fiatalként hitt a fejlődésben. Ma már úgy véli, hogy nem fejlődés van, hanem irányok, de lényegesek az előzmények. Alkotóemberként elengedhetetlennek tartja a magányt. Az ötlettől a megvalósításig tartó folyamat kizárólag magányos cselekedet lehet. Mint magánember ellenben ódzkodik az egyedülléttől. Mivel kérdezték, beszélt a szonettalkotás folyamatáról is. Előbb a mesterszonett készül el előbb, majd utána, a sorok szülik meg a szonetteket. A stációk és a szonettkoszorú szonettjeinek száma egyezik, adódott tehát, hogy ebben a formában szülessen meg ez a gondolatsor. Mivel kérték, saját verseit is felolvasta.

Kereskényi Sándor irodalomtörténész, hajdani egyetemi társ elmondása szerint a tudatosság a leginkább jellemző Markó Bélára. Korábban is nevezte már hosszútávfutónak – emlékeztette a hallgatóságot –, mégpedig olyannak, aki be tudja osztani az erejét, képes megérkezni. A Rekviem egy macskáért című publicisztikákat és esszéket tartalmazó könyv kapcsán kiemelte, hogy a macska a nehezen idomítható természet, a neotradicionista székely metaforája. Írásaira az a jellemző, hogy az ösztön és a humánum egyensúlyát igyekszik megtalálni Markó Béla.

A könyveket meg lehetett vásárolni – el is fogytak –, és kérésre szívesen dedikálta is azokat Markó Béla, a költő.