Méltó főhajtás Kaplonyban

A deportálás szörnyűségeire emlékeztek méltó körülmények között vasárnap Kaplonyban. A Szent Antal római katolikus templom színültig megtelt a délelőtti nagymisén. Leander Ofm mutatta be a szent áldozatot. Beszédében szólt arról, hogy mindenkoron emlékeznünk kell a deportáltak kínszenvedéseire, és imádkoznunk azért, hogy többé hasonló ne fordulhasson elő.

Csizmár Antal olvasta fel a továbbiakban a Német Demokrata Fórum kaplonyi szervezete korábbi elnökének, Török Imrének a gondolatait (a megható sorokat az alábbiakban olvashatja). A szentmise után a templom mellett lévő világháborús emlékmű előtt folytatódott a főhajtás. A nagy múlttal rendelkező fúvószenekar alkalomhoz illő zenével szolgált – a magyar és a német himnuszt is elzenélték. Koszorúkat is elhelyeztek, mégpedig a Német Demokrata Fórum helyi és megyei szervezete nevében, a Kaplonyi Polgármesteri Hivatal, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Erdélyi Magyar Szövetség helyi szervezeteinek nevében, illetve a Fényi István Általános Iskola közösségének nevében.

Török Imre írása:

„Gyászünnepre gyűlünk össze immár 14. éve egy-egy januári NAGYMISE keretében, amikor felelevenítjük a II. világháború számunkra tragikus eseményeit, amelyek számos ártatlan kaplonyi ember életét követelték és még többeknek hosszan tartó gyászt, szenvedést. Mai múltidézésünkkel az elszenvedett traumák igazi gyászos jellegét szeretnénk tudatosítani.

Kaplonyban még nincs hivatalosan rögzített emléknapja a II. világháború áldozatainak. Reméljük, hogy hamarosan az is lesz! Azonban emlékezési kultúránk szépen alakul. Köztudott, hogy a helyi NDF, az utóbbi években a Polgármesteri Hivatallal és Fényi István Általános Iskolával közösen rendezi az emlékünnepélyeket. Ismeretes és örvendetes, hogy legújabban a község vezetősége jóvoltából, a deportáltak emlékére állítandó emlékmű már a technikai tervezés fázisában van! Így a jövőben, még rendezettebb külsőségek között, méltóságos emlékünnepélyek valósulhatnak meg.

Mai múltidézésünkkel az elszenvedett traumák gyászos jellegét szeretnénk tudatosítani!

Szokatlan módon, az események felidézése alkalmával gyászünnepségről szólunk. Joggal tehetjük ezt, ugyanis a megtörtént események éppen olyan fájdalmas lelki sebeket ejtettek az érintetteken, amilyenek csak a mindenkori szeretteink végső távozása alkalmával érezhetők. Bárminemű utolsó búcsúzás legfájdalmasabb velejárója a fizikai kapcsolat megszűnése a szeretett személlyel, az, hogy ő már nem lehet közöttünk.

A háború okozta gyászos fájdalmaink is, első csapásként, a természetes emberi kapcsolatok erőszakos megszüntetésével, az áldozatok elhurcolásával kezdődtek. Akkor még nem a halál választotta el az összetartozó embereket. Mégis gyászosan kínzó fájdalmakat okozott. Első alkalommal nem a halál ragadta magával az áldozatokat. A legények vagy fiatal apák katonasorba rendelése hadi parancsra történt. 1944 őszén a frontról visszamaradt bujdosó katonák őrizetbe vétele, majd haláltáborba meneteltetése gyűlölet következménye??? volt. Aztán 1945 január 3.-án a 17 és 35 év közötti lányok fiuk, anyák, apák csapdába ejtése, a messzi idegenbe való deportálása katonapolitikai határozat következmény volt. Ezek az események éppen olyan gyászos hangulatot eredményeztek mind az elhurcoltaknak, mind pedig az otthon maradtak szívében akárcsak a halál. A vészjósló előjelek gyászos hangulatú, kínzó várakozást eredményeztek az elválasztott felek számára. Hihetetlennek tűnt a váratlan, nagy veszteség. Hiányzott és haza várták az apát, a gondos gazdát, az otthon melegét megteremtő anyát, haza várták a fiatal munkaerőt, a diákot, a törékeny hajadont, az ifjú kaszást… Közben kénytelenek voltak pótolni mindenkit. A kamasz legényke főzni tanult, a robusztusabb termetű lányok kaszát ragadtak, a nagyobb testvér nevelőszülővé lett. Mindezek a tények a gyászos körülmények kezdetén hihetetlennek tűntek. Gyászuknak a tagadás fázisát élték meg. „Ez nem lehet igaz”, hogy már nincs velünk a szeretett hozzátartozó! Tehetetlenségüket, tagadással kompenzálták, akárcsak elhalálozás alkalmával.

A gyászos hangulat következő fázisában, mind a messzi távolba kerültek, mind pedig az otthon maradtak lelkében némi harag tört fel, azok iránt, akik a gyászt okozták, vagy nem akadályozták meg. Magyarázatot, tettest kerestek. Így próbáltak lekapcsolódni a bántódásokról és megbirkózni a mélységes fájdalommal, mindeközben szeretetük ébren tartotta kapcsolatukat egy újabb formában, lelki dimenzióban.

Mint minden gyász esetén, alkudozással, önmarcangolással, lelkiismeret-furdalással folytatódnak az érintettek gyötrelmei. Mit tehettem volna és mit nem a tragédia elkerüléséért, vagy egyszerűen csak az eltávolított hozzátartozó javára?

Majd az idő múlásával fokozott elkeseredésükben ürességet érezve, általános szomorúság uralkodott el fölöttük. Azonban az esetek döntő többségében Istenben, saját erejükben és józan eszükben bízva, szívós paraszti erővel küzdve elkerülték a beteges depressziót. Isten és a munka segített rajtuk. Megoldásokat kerestek; a lágerekben szenvedők pedig túlélési gyakorlatok sokaságát eszelték ki. Mindezek a lelki vívódások fokozottabban dúltak az elhurcoltak lelkében, miközben ők nem kevés, de igen súlyos testi szenvedéseket is kénytelenek voltak elviselni. Ennek aztán az lett a következménye, hogy 126 elveszett katona, haláltáborban sikeresen megsemmisített hadifogoly és 60 a málenkij robotban elhunyt falubelink valódi gyászt árasztott a falunkra, közösségünkre. Nagy valószínűséggel ekkora tragédia nem sújtotta még Kaplonyt, ezért ezt feledni nem szabad!

A generációkon át örökölt traumákat kezelni kell. De, mert minden gyász végkifejlete az elfogadás, ma mindannyian az elfogadás fázisában kell gondolkodnunk. Méltatni kell szenvedésüket és mindig méltó módon felidézni a sötét múltat. Új utak nyíltak, a megvilágosodás jelei mutatkoznak mind az egyén, mind a közösségek életében. A tanulságokat gyümölcsöztetni kell a fiatalabb nemzedékek érdekében. Elismeréssel kell illetni a különböző állami kárpótlásokat, jóvátételi intézkedéseket. Az anyagi juttatások, amelyek a kínok elszenvedőit illetnék ugyan, de tőlük hagyatékként maradtak ránk, a megbékélést szolgálja. Imáinkban köszönjük meg nekik, hogy értünk is szenvedtek!

Hálánk jeléül, gyerekeinknek jó példát mutatva vegyünk részt lelkesen a kegyeleti visszatekintéseken! Kollektíven kell feldolgozni a transzgenerációs traumákat. Közös teherként könnyebb a gyász, és az elfogadás öröme is igazibb!

Isten legyen hatalmasabb minden földi erőnél!”