Mi történt itt, kérem?

Azon személyek közé tartozom, akik örülnek, hogy a Buletin de Carei nevű minősíthetetlen szennylapot nem törölte le a legnagyobb közösségi felület. Azaz továbbra is megjelenhet a felületen is. Miért érzek így? Hát természetesen saját érdekemben. Ha őt törölték volna, akkor — immár hazug vádak alapján — engemet, és más, normális felületet is törölnének. Csak nagyszámú jelentés kellene hozzá.

A Buletin de Carei nevű internetes pöcegödör alapvetően mégiscsak újság. Vannak rajta hírek, valódi eseményekről szóló beszámolók, véleményanyagok. Igaz, hogy ezeket nem választják szét az üzemeltetők az újságíró etika szellemében, igaz, hogy összemossák a tájékoztatást a politikai szándékú magamutogatással, és ami még szörnyűbb, a személyek zsarolásával. Ám a szó eredeti értelmében mégiscsak újság, pontosabban újságszerűség. Azaz nem teljes egészében „álhírgyár”.

Hogy a közösségi felület a vélhetően számos jelentés nyomán úgy döntött, hogy megvonja tőle a megjelenési lehetőséget, minden bizonnyal összefüggésben áll azzal, hogy szigorúbban lépnek fel az álcázott azonosságot használók mögött. Tudják ezek azok az emberek — véleménynyilvánítók —, akikről hallunk például az amerikai egyesült államokbeli választások kapcsán. Hogy egyik napról a másikra a tömény megjelenésükkel megváltoztatták a népakaratot. Mintegy hangulatot teremtettek.

Számtalanféleképpen jelennek meg ezek a mindennapokban. Gondoljunk csak a meghalt XY ismert személyiség jellegű, úgynevezett lájkvadász oldalakra. (Ezek kitalálói összegyűjtenek több százezernyi „barátot” a közösségi felületen, majd ezt az adatbázist eladják egy vállalkozásnak, amely például lábgombaellenes szerét hirdeti a felületen.) Ennél már némileg veszélyesebbek a valószínűsíthetően az anarchista vonulatokhoz tartozó politikaellenes „mémek”, ilyen volt például a vébé alatt, hogy az amúgy csinos horvátországi államfő megvonta az ottani szenátorok fizetésének a felét. Nos, a horvát parlament, a szábor egykamarás törvényhozó szerv, azaz nincsenek szenátorok, így nem is vonták meg a fizetésük felét, meg aztán nem is állna ilyen jogában az öt évre választott köztársasági elnöknek. Nincs ilyesmihez mandátuma. Bizonyára tudta ezt a mém kiötlője is, ám jól hangzott. (És éppen amúgy is tele volt a média a hölgyről készült fotókkal, mivel a helyszínen szurkolt az amúgy ezüstéremig jutó csapatnak.) És mi volt az értelme ennek? Nem tudni. Talán csak poén volt, mögöttes szándék nélkül, de az is elképzelhető, hogy anarchista indíttatású volt a jelenség: ugye mindenkiben él a korrupt politikusok képe. Ezt mintegy megerősíti az ilyen bizonyosság. Az üzenete ennek az lehet, hogy ne bízzunk meg a politikusokban, inkább a szakemberekben. Nos, például Romániában is van egy valakik által „szakembernek” nevezett államfőaspiráns — de hogy kik aggatták rá a „szakemberséget”, és miben is az, miben „szakemberebb” másoknál, az nem derül ki —, és egy ilyen, látszólag ártatlan bejegyzésből is hasznot húz az illető, hiszen ő nem politikus… (A szó valódi értelmében bizony nem az, nem a közügyekkel akar a legjobb képessége szerint foglalkozni, hanem „szakemberkedni”, azaz küldői — és itt nem a választókra kell gondolni! — érdekeinek a képviseletével.)

Tényelegesen számtalan ilyen „trükk” létezik. Létezhet. Ezeknek mind azt eredményezi (tudatosan vagy véletlenül), hogy ront, hogy a közösség saját erejébe vetett hitét rombolja. Ezért van a számtalan rémisztő híradás. (És ezért nincs az Anzikszon tömegesen jelen a baleset, az úgynevezett „kék hírek” világa. Hát ki tud olyan életet élni, amelyben naponta sok-sok balesetről hall, olyat lát, azzal él együtt? Kérem, egy idő után immúnis lesz az ember, azaz embertelen.)

Az ilyesféle „játékoknak” tudható be például Románia jelenlegi államfőjének hihetetlen népszerűségemelkedése a két választási forduló között. Ez azt eredményezte, hogy például Szatmár megyében többen voksoltak mellette és az ellenfele, azaz Victor Ponta mellett, mint a településük polgármesterére. Pedig ez természetellenes! Hát még Traian Băsescunak, sőt, Ion Iliescunak sem volt kézzelfoghatóbb ráhatása az emberek mindennapjaira, mint a választott közigazgatási vezetőjüknek. Ki dönti el, hol foltoznak? És mégis, a „hangulat” okán Iohannisra, vagy helyesebben, valósághűbben PSD-ellenesen szavaztak. (Mert éppen az a „menő”, hogy a szocdemeket szidjuk, és közben ne vegyük észre, hogy a még rosszabbak keze közé jutunk.)

Természetesen üdvözlöm alapvetően a szigorúságot. Fel kell lépni az álprofilok, az álhíroldalak, az álhírgyártók ellen. Hogy hogyan? Azt nem tudom megmondani. Hiszen — a saját házam táján maradva — nem venném jó néven, ha törölnék az Anziksz hozzáférési lehetőségét például azért, mert egy többszörösen is jelzett álhír-cikkben kaplonyi felmenőket ruháztunk Donald Trumpra. Az vicc volt, kérem szépen! Tehát csínján kell bánni a hozzáférés-megtagadással.

A Buletin de Carei ellen másként kell küzdeni. Például következetességgel. Emlékeznek arra, amikor a legnagyobb ismertségű nagykárolyi, egyaránt a magyar és a román nyelvűeket megszólító közösségi felületen lévő csoportból kitiltották. Nos, azért mert az adminisztrátor számára egyértelművé lett, hogy a Buletin de Carei üzemeltetői mást se tesznek, mint provokálnak embereket, és majd a reakciókat felhasználják arra, hogy szemléltessék a saját igazukat. (Egész egyszerűen a kontextusából kiragadnak szavakat, mondatokat, és ezzel igyekeznek valamit alátámasztani.)

A Buletin de Carei nevű felület üzemeltetője — szerintem — nem normális. A mindennapokban is látszik rajta ez az elvetemült küldetéstudat. Hibbantnak hiszem. Ő kiválasztottnak tudja magát, és a világot akarja megváltoztatni. Gátlástalanul csal, hazudik stb. a célja érdekében. De ezt nem tudja eldönteni, megítélni egy globális közösségi felület üzemeltetője. Ne is tegye! Hiszen a Buletin de Carei üzemeltetője valódi ember, és igen is vannak pártfogói. Nem is olyan kevesen! De közöttünk élnek, itt, Nagykárolyban és vidékén. Ebben a közösségben, azaz ennek a közösségnek a tagjai ők is. Az már más kérdés, hogy az általam hangyásnak tartott Daniela Ciută, azaz a Buletin de Carei megjelentetője, arra tör, hogy vitát szítson a közösségen belül. Ez a közösség belső dolga. Oldja meg, ha akarja. Illetve az is más kérdés, hogy ez a bizonyos személy többnek akar látszani, mint ami valójában, és míg korábban bákói olvasókat vásárolt jó pénzért magának (adott időben több olvasója volt a Buletin de Careinek Románia távoli részeiről, mint Szatmár megyéből). Most is ezt teszi. Egyszer azt láttam, hogy nem kevesebb, mint huszonhét csoportba küldi el a bombasztikus címmel ellátott cikkeit. Nyilván összegyűjti a félinformáltakat, illetőleg a szélsőségeseket, és így számottevő lájkolója lesz. De nem nagykárolyiak! Nem itt élők. Azaz mást se ér el vele, mintsem, hogy rossz híre lesz az állítólag szeretett szülővárosának. (De ez nem riasztja vissza őt, emlékezzünk: azt állította egy videóban, hogy Nagykárolyban nem mernek az emberek románul beszélni. Aztán csak kimagyarázta — illetve vannak továbbra is olyanok, akiket a valódi vagy vélt sérelmük melléje sodornak.)

Hogy mi a teendő? Először is: ne azoknak higgyünk, akiket nem ismerünk. Hiába tálalja valaki ilyen-olyan trükkökkel az igazát, én csak akkor olvasom el, ha ismerem az illetőt, a szerzőt, a szerkesztőséget, amely a híradás mögött áll. (Hogy az éppen milyen irányultságú, az mindegy. Nagyjából a valóságot még a Buletin de Careiből is le lehet következtetni. Hiszen a képeken látszik, hány támogatója volt ott a március 15-ei ámokfutásán. Hogy valójában többen vannak, az is tény. De többen amolyan úri passzióból támogatják, azaz udvari bolondnak tartják, sőt, olykor egyenesen heccelik is.) Ha minden egyes helyi közösségi csoportban elveszti a hitelét, akkor már nem fognak az oldalára menni az emberek — legfeljebb az olyanok, mint én, akiket érdekel, hogy milyen blődséget talált ki már megint. De még jobb, hogy ez nem csak a virtuális térben létezik. Az embereknek összeszorul a gyomruk, amikor meglátják az utcán, legfeljebb azért köszönnek neki, mert illik, mert nem akarják, hogy őket támadja meg az újságjában. Ezt ő is érzi, és a virtuális lájkok számával igyekszik ellentételezni mindezt. Kétségbeesésében pedig megosztja a „szeretem a bákói labdarúgást”, és hasonló csoportokba az irományait. Előbb-utóbb onnan is kitiltják majd. Mint egy rossz kutyát. Ideig-óráig röhögnek rajta, a naivabbjai pedig hitelt is adnak neki — hiszen most ilyen a minket körülvevő világ, hiszen a legnagyobb ellenzéki párt, a PNL listavezetője egy olyan ember, aki például az itteni magyar közösséget számtalanszor szidalmazta.

Hű, ez hosszú lett, és még a téma felét sem érintettem. A lényeg talán annyi, jó, hogy nem a közösségi felület üzemeltetői tiltották le a Buletin de Carei-t, hiszen az a közösség dolga.

(Nem letiltani kell, hanem helyén kezelni: a falu bolondjaként.)

Eleve a közösségi felületen, vagy bárhol, csak azoknak higgyünk, akikkel a mindennapokban is találkozzunk. A többi mind manipuláció, a többi mind szemfényvesztés, ha tetszik: trükk.

Megyeri Tamás Róbert