Szívből kell tekerni!

Zsidó Sándort kérdezte az Anziksz önkéntese, KOVÁCS PÉTER ZOLTÁN, megengedve magának, hogy elrugaszkodjon, és ne csak a megszokott témákról beszélgessen az ismert, köztiszteletben álló iskolaigazgatóval.

A beszélgetés elején előkerült a telefon, hangfelvétel készítése céljából. „Jaj, de vagány gép! Nekem ilyenre még nem futotta!” – szaladt ki tréfásan az alany száján. Azt hiszem, ez már jellemzi is kissé őt: vidám hangulat, jókedv, persze a megfelelő komolysággal elegyítve.

– Először is engedje meg, hogy egy kissé elvonatkoztassunk a pozíciótól, amit betölt – később erre is kitérünk majd – és hadd kérdezzem meg, mivel foglalkozik olyankor, amikor nem iskolaigazgató és nem tanár?
– Hű, mikor nem igazgató és nem tanár? Jelenleg házat építek, minden szabadidőmet ez foglalja le. A kertemet is nagyon szeretem, fóliázok, kinti fizikai munkát végzet, ez megnyugtat az iskolai rohanás után. Ezermesterkedem, mindig találok valamit a ház körül, amit meg kell javítani, újracsinálni.

– Alkalmazza-e ilyenkor például azt a fizikát, amit a diákoknak tanít?
– Igen. A fizika nélkül nincs élet, kérem szépen! Az egy alapvető dolog. Sokszor szoktam azt mondani a diákjaimnak: mondjatok az életnek egy olyan területét, ahol nincs jelen a fizika. Aztán rájönnek, hogy olyan nincs a Földön, ahol fizika ne lenne. Tehát használjuk. És amikor tanítok, az is fontos számomra, hogy alátámasszam a hétköznapi életből példákkal azt az elméletet, amit tanítok. Erről pedig aztán lehet rengeteget beszélni.

– A hétköznapokban miért rajong? Futball, filmek?
– Én nagyon keveset televíziózom. Focizni szerettem, amíg egészségi állapotom megengedte, most már a lábaim problémásak, fájnak, ezért nem tudok futballozni. De a sportot amúgy szeretem, azzal foglalkoztam, ameddig lehetett.

– Ahogyan az ember öregszik, egyre nagyobb tisztelet veszi körül. Ez a tisztelet az ön esetében is megfigyelhető. Hogyan viszonyul a korosodáshoz? Lenne-e újra fiatal? Egyetemista, esetleg kezdő tanár?
– Gravitációt érző ember vagyok, viszont visszatérni az időben nem szeretnék. Az embernek volt egy élete, amit leélt, és én ezen nem szeretnék módosítani, ha újra is lehetne ezt játszani. Abszolút semmit nem szeretnék változtatni.
Az, hogy tisztelnek?… Ez egy jóleső érzés: hogy tisztelettel vannak a diákjaim irántam. Tanulni egy reál tantárgyat például csak úgy lehet, ha az órán csend van. Ez egy nagyon fontos dolog. A másik dolog pedig a korosodás: ugyebár az idő. Tudjuk azt, hogy ez egy jól meghatározott irányba haladó pozitív skalár – neveti el magát. – Úgyhogy álmodozás csak, hogy az ember az időben visszamenjen. Hogy élem meg a korosodást? Mi, tanárok, szerencsések vagyunk, mivel állandóan fiatal generációkkal vagyunk körbevéve. Ez máskülönben az egyik olyan pontja a munkahelyünknek, ami másnál nem jöhet be. Itt állandóan jön egy generáció, ami itt marad legkevesebb négy évet. (Aki akar, ötöt, hatot!) Aztán újabb generáció. Fiatalokkal vagyunk körbevéve, ami nem nagyon engedi, hogy gyorsan öregedjünk, hiszen nekünk is lépést kell tartani.

– Milyen viszony fűzi Nagykárolyhoz? Ez a város a szülővárosa?
– Nem, én érmihályfalvi születésű vagyok, 1964. február 27-én születtem, 1968-ban költöztünk be Nagykárolyba. Mondjuk nem olyan túl nagy távolság, harminc-egynéhány kilométer. Azóta nagykárolyi lakos vagyok. Szeretem a városomat, egy kisváros, amely elnyerte a tetszésemet. Annyira jó károlyinak lenni, hogy semmi szín alatt nem szeretnék egy nagyobb városba költözni. Az előnye az, hogy rengeteg ismerőse van az embernek: ez egy nagyvárosban nem adatna meg.

– Ugyanannyira foglalkoztatják-e a város ügyei, mint mondjuk az iskoláé?
– Az első az iskola. Az álmom mindig is az volt, hogy egy erős iskolát hozzunk létre itt Nagykárolyban, hogy a szülők ne kelljen elvigyék a gyermekeiket Szatmárnémetibe vagy máshová. Ez volt a cél, amelyet szerintem, de mások szerint is sikerült elérni: ezt mutatják az iskola eredményei.

– Köztudott, hogy az Elméleti Líceumban minden politikai jellegű kampánytevékenység szigorúan ellenzett. Hogyan tud mentes maradni a politikától?
– Az első és legfontosabb dolog, hogy egy iskolaigazgató elsősorban az iskola szekerét tolja előre, nem pedig a politikai pártokét. Hogy a politikusokkal jóban kell legyünk, ez biztos, mert rengeteg olyan hely van, ahol ők segítenek nekünk abban, hogy ez az iskola jobban menjen. Ellenben, nekem sikerült az, hogy ne legyek politikai pártnak aktív tagja. Hogy magyar ember vagyok, ez biztos, ezen nem akarok változtatni. De úgy éreztem, hogy egy vegyes iskolát elvezetni nem azzal kell kezdeni, hogy valamely politikai pártnak a kapuját kezdjem én el döngetni, hanem tisztelet szükséges az iskolában tanító minden tanár részéről, úgy román mint magyar tagozaton. Én úgy vettem észre, hogy ha az ember politikailag független, akkor ezt a tiszteletet valahogy jobban megkapja.

– Mióta tanít?
– 26 éve – vágja rá gondolkodás nélkül.

– Hogyan viszonyul a diáksághoz? Hogyan kezeli a tanulókat?
– Elég szigorú, ugyanakkor vicces tanárnak tartanak a diákjaim. Ahogy én szoktam mondani, ebben az iskolában van két párhuzamos határvonal, a között kell mozogjanak. Elvárom azt, hogy pontosak legyenek, ne lógjanak, tartsák be az iskolának a belső rendszabályzatát, mert a szülők tanulni küldik ide a nagykárolyi ifjúságot, nem pedig azért, hogy piacra, vagy klubokba, bárokba járjanak. Meg kell mondjam azt is, hogy a fiatalság ugyebár állandó változásban van. A mi időnkben nem volt Facebook, például, úgyhogy teljesen más világot élünk. De megpróbálunk azért felzárkózni hozzájuk, elbeszélgetni arról, mi a hasznos, mit látunk mi, tanárok, jónak számukra. Itt pedig el kéne azt is mondjuk, hogy létezik egy bűvös háromszög, amelyben benne van a diák, a szülő és az iskola. Ennek a háromszögnek működnie kell, szerintem egy sikeres iskolát csak így lehet felépíteni. A szülők nevelésétől is nagyon sok függ, hogy hogyan engedik el a diákot otthonról. Hiszen nem csak a tanár kell neveljen, oktasson.

Itt kis időre megszakad a beszélgetés, de csak azért, hogy a kérdezett két tanárkollégájával sürgősen leadandó iratokról tárgyaljon. A probléma: az érettségi vizsga 10-es érdemjegyének kérvényezése két tanuló esetében: Beiland Arnold matematika-, Grebur Kinga pedig magyar nyelv és irodalom versenyen élért eredménye alapján érdemelné ezt meg.

– A diákoktól milyen visszajelzéseket kap? Például órán, az utcán, egyszóval közvetlenül, szemtől szemben.
– Ez egy érdekes kérdés, mert amíg az ember tanítja a diákjait… A visszajelzések… Hát vannak, vannak, nem azt mondom, hogy nincsenek, de általában az a visszajelzés egy jó néhány év után szokott jönni, például az elsőéves egyetemisták eljönnek és megköszönik azt, hogy keményen oktattuk a fizikát ebben az iskolában, mert akkor látják azt, hogy bizony más iskolákban végzettek sokan buknak fizikából, matematikából, vagy más tantárgyból. Mi azért elég jó kis csomaggal engedjük el őket, hogy szégyent ne hozzanak az iskolánkra. A legérdekesebb pontja a tanár-diák találkozásnak szerintem a tízéves találkozó, amikor látjuk, hogy az itt végzett diákjaink hogyan állják meg a helyüket. És meg kell mondjam, most már a húszéves találkozók is megkezdődtek: tavaly volt az első generációnak, idén pedig folytatódik a sor. És meg kell mondjam, hogy ezeken a találkozókon örömmel tölt el az, hogy a diákjaink egytől egyig sikerült elhelyezkedjenek. Munkahelyük van, beépültek a társadalomba. Ez az igazán pozitív visszajelzés, mert ugye a mi munkánk is hozzájárult ahhoz, hogy ezek a fiatalok megállják a helyüket az életben.

– Ön szerint hálás feladat-e ez, amit végez?
– Az engem nem érdekel, hogy egyesek azt mondják, hálás vagy hálátlan. Mikor az ember valamit felvállal, azt csinálja! Szívből kell tekerni, ahogy én mondom. Ha nem akarja, akkor van választási joga: le tud lépni, jön más a helyére. Röviden ennyi.