Nagykároly története 2.

Régészeti kutatások Nagykároly területén. Dr. Hágó Attila Nándor nagykárolyi régész-történész foglalta össze nekünk a város történetét. A sorozat második részével szolgálunk ez alkalommal.

Az i. e. VI-IV. században a „sztyeppék lovasai”, a szkítáknak nevezett iráni eredetű népcsoport telepedett meg vidékünkön (egyik legfontosabb lelőhely a szaniszlói szkíta temető). Ez a népcsoport a bronz megmunkálása mellett már vasból is készített használati tárgyakat és fegyvereket, a kerámia készítés technológiájában pedig már jelen van a korongolt kerámia (jóval a kelták megjelenése előtt, akiket sok ideig a kutatás a korongolt kerámia első előállítóinak tekintett Erdély területén) is, ugyan még kisebb számban mint a hagyományos hurkatechnológival előállított edények. Ez a típusú kerámia, valószínűleg a Fekete-tenger partján levő görög-városállamokból kerülhetett a mi vidékünkre, először maga a kész edény, később a technológia is, hiszen a formák legnagyobb része helyi eredetű.

A települések nagyobbak lesznek, mint az előző korszakokban voltak és változások állnak be a temetkezési szokásokban is. Míg a neolitikum és a bronzkor időszakában a legtöbb esetben csontvázas temetkezések voltak, addig ebben az időszakban, a hamvasztásos temetkezés kerül előtérbe.

Ez a népcsoport halottait máglyán elégette, majd a megmaradt csontanyagot egy nagyobb edénybe szórta, amit egy másikkal fedett le, az edények mellé egyes esetekben két-három bögrét, kis tálat vagy más kisebb edényben ételáldozatot helyeztek el. Érdekes, hogy a csecsemő és a kisgyermek csontmaradványait kis méretű edényekbe helyezték. A szaniszlói szkíta temető csontanyagán dr. Gál Szilárd Sándor, a Maros Megyei Múzeum antropológusa által végzett vizsgálatok megállapították, hogy nem voltak ritkák a dupla temetkezések sem, amikor két személy (valószínűleg anya és gyermek) maradványait tették az urnába. A kerámia mellé használati tárgyakat és ékszereket helyeztek.

1983-ban kisebb-nagyobb munkálatok kezdődtek a volt nagykárolyi öntöde (F.I.U.T) udvarán, melynek során az Alföldi Szkíta Műveltségbe sorolható hamvasztásos sír került napvilágra. Az elhunyt maradványait egy nagyobb méretű barnás színű zsák alakú edénybe helyezték, melyet egy szürke színű, sima felületkezelésű edénnyel fedték le. Az urna mellett egy vaskés töredéke került elő. A feltárt temetkezés része lehetett egy temetőnek, a többi sír valószínűleg az építkezési munkálatok során semmisülhetett meg. Érdemes megemlíteni azt is, hogy míg Erdély területén a sírokban gyakran előfordulnak fegyverek is (nyílhegy, tőr – ún. akinakhes, lándzsák, balták), addig nálunk ezek a leletek teljes egészében hiányoznak, viszont az erdélyi szkíta temetőkben, nincs jelen a jól iszapolt, jó minőségű korongolt kerámia.

A szkítákat az indoeurópai eredetű kelták, „a vas emberei” követték, mely az i. e. IV-II. században telepedtek le vidékünkön. Ez a népcsoport rendkívül magas szinten űzte a fém megmunkálását és az üvegkészítést és ettől az időszaktól kezdve használták széles körben a korongon készült kerámiát.

A kelta kutatás Románia területén a 1970-es években indult be nagyobb léptékkel, mikor Csomaköz településen villanyoszlop ásása közben egy vezérsírból származó leletek kerültek felszínre. Ez a népesség a földművelésre és állattenyésztésre a legalkalmasabb területeket „szállta meg”, az Alföldet és a nagyobb folyók völgyeit, de kisebb folyások, patakok teraszain is jelen voltak. Házaikat a felszínre építették, de több esetben sikerült földbe mélyített, ún. gödörházakat is feltárni a közeli Piskolt-Kincsverem lelőhelyen is.

A települések szélén, a patakok vagy befolyók közelében álltak a kerámiaégető kemencék és a fémmegmunkáló műhelyek. A földbe mélyített lyukakkal rendelkező rostélyos kemencék lehetővé tették a hőmérséklet szabályozását és az edények több szinten való elhelyezését. Így egyszerre nagyobb mennyiségű kerámiát is ki tudtak égetni. Ilyen típusú kelta kemencéből Nagykároly közeléből több mint 8-at ismerünk.

De lássuk, hogy miért kapták ők „vas emberei” elnevezést az utókortól.

A feltevések szerint ezt a fémet, a többihez hasonlóan véletlenszerűen állították elő Kis-Ázsiában i. e. a 3. évezredben. Az ókori forrásokból tudjuk, hogy II. Ramszesz fáraó, azért nem bírt a hettitákkal, mert ők a bronz fegyverek mellett már vaslándzsákat, kardokat is használtak. I. e. 1300 után nem sokkal ez a fém elterjedt a Földközi és az Égei-tenger térségében, majd a 9. század időszakában eljutott Nyugat-Európába, onnan pedig az i. e. 5-6. században megjelenik a kontinens középső és keleti részén is. A darabokra tört vasércet a kelták faszénrétegek közé tették és fújtatással intenzívebbé tették az égetést a bucakemencékben. A szenet is tartalmazó ércet kalapálással vascipóvá alakították, majd különböző széntartalmú vaslapokat tettek egymásra, így erős, kemény, szerszámok és fegyverek előállítására is alkalmas vasdarab jött létre.

Városunk területén, a kelták a református temető hátsó részén, a Sáros-völgy egyik magasabb teraszán i. e. a III-II. században telepedtek meg, amit a sírásások, valamint egyéb földmunkák során előkerült nagy mennyiségű fémsalak és kerámiatöredékek bizonyítanak. Sajnos a területen nem sikerült régészeti leletmentést végezni, így csak a terepkutatások során összegyűjtött leletanyagra hagyatkozhatunk, de ezek alapján is megállapítható az a tény, hogy a temető ezen részén egy kisebb kelta település, és egy fémmegmunkáló és -feldolgozó műhely is működhetett.

Nagykároly környékén kb. 14-17 kelta települést sikerült azonosítani a különböző régészeti kutatások segítségével (terepbejárás, megelőző ásatás, tervásatás). Ezek a lelőhelyek közül kiemelkedik a Piskolt-Kincsverem lelőhelyen feltárt kelta település, valamint az ettől kb. 400 m távolságra észak-nyugatra elhelyezkedő Piskolt-Homokosdombon kutatott több mint 180 sírból álló temető, mely mind a mai napig Közép-kelet Európa egyik legszakszerűbben feltárt régészeti területe, melynek kutatása szintén dr. Németi János nevéhez fűződik.

A piskolti kelta temető sírjai három részre oszthatók: csontvázas, hamvasztásos urnás és szórthamvas temetkezések. Minden esetben az elhunytak mellé fémeszközöket (vaskés, olló, tű, fejsze, kappa stb.), fegyvereket (kard, lándzsa, pajzsdudor, pajzskeret), ékszerek (gyűrű, torques, kar- és bokaperecek), valamint a ruhakapcsokat, az ún. fibulákat helyezték. A legtöbb esetben az elhunyt mellé több edényt helyeztek. Ezekben étel és ital áldozatok voltak. Nem egy esetben félbevágott vagy egész disznót helyeztek az elhunyt mellé. Néhány esetben nagyon szépen megmunkált, valószínűleg importból származó, színes, maszkos üveggyöngyök kerültek elő. A széles körű kereskedelmi kapcsolatokra a kelták és más népek között a görög eredetű kerámiaformák, a görög betűkkel pecsételt edénytöredékek és a megye területén előkerült éremleletek is utalnak. Említést érdemelnek azok a szekér vagy harci kocsi fémalkatrészek (lánc, rúd, abroncstöredékek), melyek különböző sírokból vagy szimbolikus sírokból (csontanyag nélkül) kerültek elő. Ezek a bizonyítékai annak, hogy a fémmegmunkálás magas szintre jutott.

Jelentős érdeklődés övezte és övezi napjainkban is a dák népesség kutatását mind a nagyközönség, mind a korszakot kutató szakemberek részéről. Sajnos az elmúlt politikai rendszerek és az azok által megjelentetett történelmi vagy népszerűsítő tanulmányok nagy részben rányomták a bélyegüket az ilyen korú leletek kutatására és értelmezésére.

A város közvetlen területéről nem ismerünk dák leleteket, viszont a város határában található Bobáld nevű bronzkori tell (többrétegű település), felső rétegében az elmúlt évek során több dák korszakba keltezhető leletanyag került elő a régészeti kutatások során. Hasonló leleteket ismerünk a megye más területeiről is (Ákos-Majtényi rét, Lázári-Luby-tag). Kiemelkedő leletnek számít a „bobáldi domb” aljában 2000-ben feltárt szemétgödörben előkerült dák kerámia, mely egy Kr. u. 1 századra keltezhető, nálunk egyébként ritka leletnek számító bronz fibula (kapcsolótű) és két kutyakoponya kíséretében került elő.

A kelta telepek megszűnése a belső erdélyi dák törzsek előrenyomulásával magyarázható, akik a Kraszna folyó völgyében vagy Kárpátaljáról az Alföld irányába vonultak, ami a kelta törzseket nyugat irányú visszahúzódásra kényszerítette, egészen a Közép-Duna vidékére. Ugyanakkor a Kraszna mentén, a Szilágyság felől érkező dák törzsek eljutnak egészen az Ecsedi-láp széléig, szintén visszahúzódásra kényszerítve a „vas embereit”.

A Római Birodalom Traianus császár uralkodása alatt történetének egyik legnagyobb kiterjedését élte meg. A Duna menti területek meghódításával, melyek közül a dákok legyőzése – a történelmi túlzások ellenére is – az egyik legnehezebb hódításuk volt. A korabeli források a Kr. u. 105-106 között zajló háborúk során több mint 10 légió és kb. 25 segédcsapatot említenek, nagy méretű építkezésekre (utak és hidak) is sor kerül, a római hadsereg akadálymentes felvonulása miatt. A második század első felében Dacia provincia megalapításával a Római Birodalom, a mi szomszédságunkba kerül. Bár a mai Szatmár megye területe nem kerül a birodalom fennhatósága alá, de annak vonzáskörzetébe kerül. A provincia legészakibb védelmi rendszerének nyomai a megye déli részén sikerült azonosítani, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal, a 90-es évek óta zajlanak a régészeti feltárások. Ez a többszörösen összetett, közzel 6 km hosszúságú demarkációs vonal zárta le a Kraszna völgyét és gyakorlatilag ezen keresztül lehetett eljutni a Szilágysági medencébe. Elképzelhető, hogy Traianus korszakában ez lehetett a birodalom valós északi határa.

A kezdeti időszakban a régészeti kutatások szerint, erre a mocsaras, vizes területre húzódnak be a mai Erdély vidékéről a különböző dák törzsek, melyek a későbbiekben használatos úgynevezett „szabad dákok” régészeti csoport néven válnak ismertté. Erre utaló leletanyag került elő Börvely határából, valamit ide tartoznak az aranyosmeggyesi kerámia égető kemencék, melyek Kelet-Európa legnagyobb ebbe a korszakba sorolható műhelyei.

Mint ahogy azt már a fentiekben említettük, Nagykároly és környéke, valamint a Partium nem tartozott a Római Birodalom fennhatósága alá, ezért Barbarikumnak nevezték. A kifejezés manapság negatív jelentéstartalommal bír, azonban akkoriban a rómaiak a római és a görög világon kívül az összes területet barbárnak neveztek. Dacia provincia és Pannónia provincia között az egyik kereskedelmi útvonal itt haladt keresztül, a Kraszna mentén. Ennek a kereskedelmi útnak a vonalát jelzi azok a pénzleletek, amiket itt találtak. Azonban kereskedelem útján van néhány olyan régészeti leletünk, amely a birodalom területéről került a „Barbarikumba”. Ezek közül a városi múzeum gyűjteményében található néhány olyan római pénzérem (pl. Faustina denarius i. u. 152-153), mely adományként került a múzeumba lelkes nagykárolyiak jólelkűségének köszönhetően. Ugyanakkor van néhány olyan korai időszakból való érme is (Nero, Vespasianus), mely szintén a város területén került elő, abban az időszakban, amikor még a rómaiak nem hajtották uralmuk alá a Dunától északra levő területeket, így Erdélyt sem. Fontos leletnek számítanak a megye területéről előkerült terra sigilata (római luxus kerámia) töredékek, valamint a vasból készült eszközök és bronzfibulák is.

Bár városunk területéről vagy ennek külső adminisztratív részéről hiányoznak (egyelőre) az ilyen típusú leletek, mégis fontosnak tartjuk, megemlíteni a következő sorokban a i. u. II-IV század, az ún. „császárkor” vagy „barbár korszak” néhány fontos leletét.

Míg a mai Erdély területén kialakul Dacia provincia, a dunántúli területeken pedig Pannónia, addig a Dunától keletre elterülő térség különféle barbár népek szállásterülete volt. Az i. u. 1 század első évtizedeiben keletről, az Al-Duna vidékéről egy másik törzs – az iráni eredetű nomád – szarmata jazigok egy része vándorolt be a Kárpát-medencébe és telepedett le a Duna-Tisza közének északi részén. Terjeszkedésüknek köszönhetően nagy területet hajtanak uralmuk alá, a Felső-Tisza vidéknek kivételével, mely egy kevert népesség kelta-germán-dák fennhatósága alatt volt. Fontosnak tartjuk megemlíteni ennek az időszaknak egy másik germán népességét is: a vandálokat. Ennek a népnek a leletanyaga, gazdag kerámia és fegyverek (kardok és lándzsák, pajzsdudorok, sarkantyúk) keleti germán típusúak. A Nagykároly környékén előkerült leletek, azt bizonyítják, hogy a vandálok fennhatósága a Szamos völgye mellett kiterjedhetett a Károlyi síkságra, a Nyírségre, valamint az Érmellék egy részére is.

Ezeknek a népeknek egy része a birodalom szövetsége volt, mások pedig, időről-időre egymással szövetkezve áttörtek a limesen (határvonal) behatolva a birodalom területére, néha nagyobb katonai sikert is elérve. Ugyanakkor e békés megtelepedés jelei is megfigyelhetők a régészeti leletanyagban, hiszen az autokthon (bennszülött, helyi) lakosság házaiból vagy más régészeti objektumokból (szemétgödör, sír, kemence stb.) a behatoló népesség leletanyaga került elő. Ezeknek több példáját sikerült feltárni a környéken (pl. Börvely-Halmos).

A Római Birodalom bukásának időszakával foglalkozó kutatók egyezményesen a kora népvándorlás korszakának nevezik ezt az időszakot, mely elég zavarosnak tűnik az antik szerzők munkáit alapul véve, viszont az elmúlt 10-15 év régészeti kutatásai, lassan erről az időszakról is fellebbentik a fátylat. Ez a népesség valószínűleg a hun korszak alatt is tovább él, nagy kiterjedésű településeken, bár erősen megjelenik a germán hatás is. Ilyen települést sikerült feltárni nagyméretű házakkal, szemétgödrökkel, kutakkal, gazdag tárgyi emlékekkel Piskolt-Kincsverem lelőhelyen is.

Könyvészet:

Crişan I. H.: Materiale dacice din necropola şi aşezarea de la Ciumeşti şi problemele raporturilor dintre daci şi celţ în Transilvania, Baia Mare, 1966.

Eltűnt civilizációk. A kelták: Európa vas emberei, Budapest 1999.

Istoria transilvaniei pâna la 1541 I, Cluj-Napoca 2003.

Istvánovits Eszter, Kulcsár Valéria, Vaday Andrea: A szarmata területek régészete, in. Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 271-278.

Istvánovits Eszter, Kulcsár Valéria: A szarmata területek, észak-északkeleti határvidékének régészete, in. Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 278-280.

Gindele Róbert: Probleme privind ceramica dacică și germanică din așezările din nord-vestul României, STComSM, XVII-XX/1, 2000-2004, 71-88.

Gindele Róbert: Római kor és kora-népvándorlás kor, in. A régészeti gyűjtemény katalógusa, Satu-Mare, 2008, 67-69.

Németi János: Necropola hallstattiană de la Sanislău, StcomSM, II, 1972, 121-149.

Németi János: Descoperiri de la începutul hallstatt-ului în zona Careiului, StComSM, V-VI, 1981-82, 45-47.

Németi János. Contribuţii la istoricul Hallstattului târziu din nord-vestul României în lumina noilor descoperiri arheologice, ActaMP, VIII, 1984, 129-148.

Németi János: Necropola La Téne de la Pişcolt, jud. Satu-Mare I, Thraco-Dacica, IX, 1-2, 1988, 121-141.

Németi János: Necropola La Téne de la Pişcolt, jud. Satu-Mare II, Thraco-Dacica, X, 1-2, 1989, 75-114.

Németi János: Necropola La Téne de la Pişcolt, jud. Satu-Mare III, Thraco-Dacica, XIV, 1-2, 1993, 59-112.

Németi János: Necropola La Téne de la Pişcolt, jud. Satu-Mare IV, Thraco-Dacica, XV, 1-2, 1992, 117-129.

Németi János: Északnyugat-romániai kelta kutatás rövid áttekintése), Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1995-1996, Debrecen 1998, 151-157.

Németi János: Repertoriul arheologic al zonei Careiului, Bibliotheca Thracologica, Bucureşti 1999.

Németi János: Traker und Kelten, in Traker und Kelten Beidseiths der Karpathen, Hochdorf, 2000-2001,59-69.

Németi János: Tracii şi celţii, în In memoriam Nicolae Chidioşan, Oradea 2003, 161-179.

Németi János: Barangolások Szatmárban, Szatmárnémeti 2009.

Szabó Miklós: A keleti kelták. A késővaskor a Kárpát-medencében, 1992

Vaday Andrea: Történeti áttekintés, in. Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 265-267.

Vaday Andrea: A római kori barbarikum a kutatások történetében, in. Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 267-271.