Nagykároly története 3.

Régészeti kutatások Nagykároly területén. Dr. Hágó Attila Nándor nagykárolyi régész-történész foglalta össze nekünk a város történetét. A sorozat harmadik részével szolgálunk.

(Az előző részeket itt és itt találja.)

Az i. u. I. évezred második felében – ahogy az előző tanulmányban is láthattuk – városunk környékének szűkebb-tágabb régiója, valamint a mai Románia északnyugati része változatos földrajzi adottságainak köszönhetően ismét, mint az őskor, valamint az ókor időszakában fontos szerepet töltött be.

A Kárpát-medencét vagy ennek bizonyos régióit, attól függően, hogy mennyire volt érintve a különböző régészeti kultúrák vagy később a népességek mozgásában a „népek országútjának” szokás nevezni, hiszen az őskori közösségek idejétől kezdve a Károlyi-síkság, az Érmellék, a Nyírség vagy az Ecsedi-láp elősegítette vagy éppen gátolta a különböző civilizációk terjedését, illetve ezek kapcsolatát. Ez annak köszönhető, hogy ez a terület, a kisebb-nagyobb folyók teraszai ún. tranzitútvonalként biztosították a kapcsolatot az Északi-Kárpátok és az Erdélyi-medence között. A Szamos, Kraszna, valamint a Tisza szűkebb-tágabb régióiban előkerült leletek bizonyítékul szolgálnak a fent említettekre.

A korszakot a szakemberek egy olyan elnevezéssel illeték, mely konvencionálisan (általánosan) elfogadottá vált mindenki számára – a népvándorlás kora. Vizsgáljuk meg egy kicsit ezt az elnevezést, hiszen elmondhatjuk azt, hogy a „barbár korszak” kifejezéssel ellentétben, ez nem negatív tartalmú és az átlagember számára is, akinek nem tartozik mindennapi elfoglaltságai közzé a történelmi munkák tanulmányozása, ismert kifejezés, és így ennek értelmezése is sokkal könnyebb. Gyakorlatilag ebben az időszakban a Kárpát-medencén keleti és nyugati irányból hosszabb-rövidebb időszakban különböző népcsoportok haladtak keresztül, melyek stabilabb vagy rövid ideig fennálló politikai és gazdasági egységet (királyság, fejedelemség, kaganátus) hoznak létre különböző nagyságú területeken.

Fontosnak tarjuk megemlíteni, hogy ezeknek a népmozgásoknak az egyik élindítója a Római Birodalom hatalmának és katonai erejének a csökkenése, majd az összeomlása volt. Az i. u. III-IV. században a birodalom több határánál kénytelen visszavonultatni mind az adminisztrációt, mind a hadsereget is több ok miatt. Ebben az időszakban a birodalom határvidékén több vándornép is megjelenik, akik kezdetben határvédelmi szerepet töltenek be, pénz és földterület fejében, később a nagyobb mennyiségű arany és ezüstpénz bevételek miatt, szinte jobban felszerelt hadsereggel rendelkeznek, mint maga Róma. A kezdeti megvesztegetések, majd adók elmaradása miatt, ezek a jól szervezett főképpen lovas hadtesttel rendelkező népek egyre mélyebbre hatolnak be a birodalom határán belül, ami miatt a római hadvezetés kénytelen szövetségre lépni velük, vagy a területet felhagyva visszavonni a birodalom határait, átadva ezt az új népeknek. Ez a területi visszavonás természetesen nem zajlik egyik napról a másikra, nem jelenti a teljes katonai és adminisztratív visszavonulást, mindez fokozatosan, bizonyos egységek, utóvédek meghagyásával, ami mind időben, mind pedig módszerben eltérő volt. A romanizált lakosság egy része elhagyja a feladott provinciát, míg mások esetleg tovább maradnak. Míg a dunai provinciák egy részéről (Dacia, Moesia) a i. u. III. században vonják ki a hadsereget és az adminisztrációt, addig akadtak olyan területek, ahol még a IV-V. században is maradtak segédcsapatok (Britannia). Régészeti leletek bizonyítják azt, hogy az egykori Dacia, Mosesia és Pannónia római provinciák városaiba vagy az elhagyott villa rusticákba az új betelepülők helyezkednek el. Ez a jelenlét megmutatkozik az anyagi kultúrában (kerámia, használati tárgyak, fegyverek, ékszerek), valamint a temetkezésekben is.

I. u. 375-ben a hunok előrenyomulásával, az előlük menekülő népek betódulnak a Kárpát-medencébe, melynek köszönhetően ennek a területnek többször átalakul az etnikai és a kulturális összetétele, változások és kölcsönhatások jelentkeznek az anyagi kultúrában. Az antik, ún. klasszikus tárgyi emlékek egybeolvadnak a keletről érkező népek műveltségével.

A hunok kezdetben a Római Birodalom szövetségeseiként távol tartották a birodalomra támadó, főképpen germán népeket, ezért cserébe egykori provinciákat, elképesztő mennyiségű aranyat kaptak. Kelet-európai hódításaik után székhelyüket a Kárpát-medence keleti felében rendezik be, majd a 400-as évek második felében, több sikeres hadjáratot vezetnek Itáliában, de Rómáig nem jutnak el. Attila király halála után (453) a hun birodalom felbomlik és az uralmuk alá tartozó, főképpen germán eredetű népek fellázadnak, majd egymás közt felosztva önálló királyságokat hoznak létre.

Rendkívüli nehézségekbe ütközik a régészeti leletanyag alapján etnikailag elkülöníteni a hun és a hun kori leleteket. Ez azzal magyarázható, hogy a hun elitet (harcosokból, vezetőkből álló réteg) több alárendelt vagy szövetséges nép alkotta, akik átvették a hun előkelőség viseletét és fegyverzetét. Azonban van néhány olyan viseleti tárgy, fegyver és használati eszköz, mely erre a népességre jellemző. Ide tartoznak a hosszú, kétélű kardok, a csontmerevítéssel készült reflexíjak, az ékkövekkel díszített szíjvégek és az övcsatok. Hun (vagy hun kori) előkelőség esetében a kardok keresztvasa és az íjak csontlemezei aranyozva voltak. Használati tárgyaknál érdemes megemlíteni a diadémokat és a nomád nagy méretű ezüst-réz üstöket. Temetkezéseik általában magányosak, egyes esetekben értékes halotti áldozatokkal vannak kiegészítve. A ruházati kiegészítők kapcsán érdemes megemlíteni azt a tényt, hogy a hunok viseletének nem volt tartozéka a fibula (kapcsolótű), az ilyen típusú sírleletek főképpen a segédnépek (gepida, gót, alán) előkelő női sírjaiból kerülhet elő. Ezek a nagyméretű fibulák ezüstből készültek, ritkább esetekben aranyozták is őket. Ilyen típusú leleteket ismerünk Gencs-Akasztófa dombról és Dengelegről is. Mivel etnikailag nehéz ezeket a lelteket beazonosítani, valamely germán nép hagyatékának tekintjük őket.

A hunok nagyméretű méneseikkel vándoroltak, főképpen sátortáborokat hoztak létre. Korabeli források említést tesznek megtelepedett életmódról is, ebben az esetben az alárendelt népek településeiről van szó. Ezekben az esetekben a nélkülözhetetlen földműves terményekre és más szolgáltatásokra volt szükségük. Régészeti bizonyítékok támasztják alá a földbe mélyített gepida házakban vagy egykori római erődökben előkerülő hun kori leletek.

A hunok mellett a Kárpát-medence és azon belül Erdély, Partium, valamint az Alföld népvándorlás kori történetében az egyik legismertebb germán eredetű nép a gepidáké. Első hiteles említésük 271-ből való, mikor a vandálokkal szövetségben harcolnak, majd pedig később mint a hunok legfontosabb szövetségeseiként vesznek részt a különböző hadjáratokban. Legismertebb királyuk Attila legfőbb vazallusa, Ardarich volt.

Nagykároly környékének ebbe a korszakba keltezhető leletei az 1960–70 közötti időszakban kerültek elő Kovács Gyula berei református lelkész Csomaköz és Bere települések határában való gyűjtéseinek köszönhetően. Később itt is és a megye más területein is számos régészeti kutatást végeztek, amivel növekedett a leletek száma.

A gepida birodalom – „királyság” – északkeleti határa a mai Szatmár megye területén húzódott, délen a a Kraszna középső folyásától az Ecsedi-láp déli végéig, vagyis a mai Nagykároly vidékéig. Ettől a ponttól északabbra egyelőre nem kerültek (még) elő ilyen leletek.

A legtöbb információt, mint a régészeti kutatások esetében lenni szokott a temetők és a települések feltárása hozza. Ebben az időszakban, jelennek az ún. soros temetők, melyek nagy hasonlóságot mutatnak a mai temetőkkel, vagyis a sírokat az elhalálozás sorrendjében párhuzamos sorokban ásták ki, egy bizonyos égtáj felé – keletelve, a fej nyugaton, míg a láb kelet irányba volt elhelyezve, ugyanúgy, mint a keresztény sírok esetében. Itt érdemes megemlíteni azt a tény, hogy maga a sírok tájolása már keresztény rítust követ, de az elhunytak mellett még gazdag temetkezési mellékletek vannak (fegyver, ékszerek, edények), bár a sírokat a legtöbb esetben röviddel a temetés után kirabolták. A rablógödröket a sír különböző részeire (általában a mellkas, nyak és deréktájra) ásták rá, ahol a sok esetben nemesfémből készült tárgyak (fibula, nyaklánc, övveretek, szíjvégek) voltak.

Városunk közelében Nagykároly-Kozárdon (4 sír) és a nagykárolyi elkerülő út mentén (27 sír) tártak fel a Szatmári Múzeum régészei a gepida királyság késői szakaszára keletezhető temetkezéseket, melyek valószínűleg még megérik az avarok érkezését. Sajnos ezek nagy többsége kirabolt vagy bolygatott volt, de így is néhány érdekes tárgy gazdagította a múzeum gyűjteményét (kés, kardtöredék, nyílhegy, fibula, gyöngyök, csontfésű, csontdíszek stb.).

Ami a gepida településeket illeti, szintén szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen a mi környékünket kutatták a legjobban. Több településen sikerült kisebb vagy nagyméretű, félig földbe mélyített vagy felszíni téglalap alaprajzú házat feltárni. Az épületekben sok esetben nem volt tűzhely, ami azt bizonyítja, hogy rendelkeztek más melléképületekkel is. Néhány esetben sikerült műhelyt is azonosítani (Nagykároly – elkerülő út, Börvely-Halmos). A leggyakrabban előforduló leletanyag a kerámia (hurka technológiával készült és korongolt), emellett kő– és csonteszközök, fémtárgyak kerültek elő ezekből az objektumokból.

Dr. Hágó Attila Nándor

A gencsi akasztófadombi leletek

Érendréd – germán edény

Germán fibulák, övcsat és tükör

Germán házakban

Germán női sír leletei

Germán női viselet rekonstrukciója

Könyvészet:

Gindele Róbert: A Kr. u. első évezred második fele, in. A régészeti gyűjtemény katalógusa,

Satu-Mare, 2008, 78-81.

Müller Róbert: A romanizált lakosság az 5-6. században, in. Magyar régészet az

ezredfordulón, Budapest, 2003, 289-291.

Müller Róbert: Temetkezések, társadalom, Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest,

2003, 286-287.

Németi János: Un mormânt din secolul V descoperit în satul Ghenci comuna Căuaş,

StComSM, I, 1969, 121-125.

Németi János: Noi descoperiri din epoca migraţiilor din zona Carei, SCIVA, 34. 2. 1983,

134-150.

Németi János: Repertoriul arheologic al zonei Careiului, Bibliotheca Thracologica, Bureşti

1999.

Németi János: Barangolások Szatmárban, Szatmárnémeti 2009.

Stanciu Ioan: Date şi observaţii cu privire la epoca migraţiilor în spaţiul nord-vestic al României, Ephemeris Napocensis, 7, 1998, 167-209.

Stanciu Ioan: Aşezarea slavă timpurie de la „Lazuri-Luby tag” jud. Satu-Mare (Cercetări arheologice din anii 1977, 1993-1995). Contribuţii la cunoaşterea secolelor VI-VII în zona Tisei Superioare, StComSM, XV-XVI, 1998-1999, 115-269.

Stanciu Ioan: Despre ceramica medievală timpurie de uz comun, lucrată la roată rapidă, în aşezările de pe teritoriul României (secolelele VIII-X), Arheologia Medievală, III, 2000, 127-193.

B. Tóth Ágnes: A Hun kor, in. Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003. 284-286.

B. Tóth Ágnes: Germánok az Alföldön az 5. században, Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 293-294.

B. Tóth Ágnes: A gepidák, in. Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 294-298.

Vaday Andrea: A szarmaták a hun korban, in. Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 287-288.

Vida Tivadar: A népek országútján, in Magyar régészet az ezredfordulón, Budapest, 2003, 283-285.