Dühös vagyok azokra, akik azért kardoskodnak, hogy bebizonyítsák: Petőfi Sándor nem halt hősi halált Segesvárnál. Egyrészt azért, mert számos szakember kimondta, egész egyszerűen a cári birodalom nem vitt magával foglyokat (kivétel egy-két lengyel szabadságharcos, de őket is mint orosz állampolgárokat hurcolták el). De ez mind mellékes: az igazán felháborító, hogy egy ideált próbálnak meg az úgynevezett igazság nevében tönkretenni.
Nyilván ember volt Petőfi Sándor. Nyilván gyengeségekkel. Nyilván más mondani, a költemények hevületében kívánni a halált, tenni ezt a korszellemnek megfelelően, és egészen más ott állni a csatamezőn (igaz, szemlélőként, hírvivőként volt ott). Egészen természetes, hogy a kozák rohamkor megpróbálhatott ő is menekülni. Ha jól értem, éppen összeroppant a csata egyik szárnya, és az üres térbe rontottak be a lovasok, és vélhetően sodorták el Petőfit is (sokadmagával). Ugyan mi értelme lett volna, miért vitték volna magukkal a sok-sok sebesült közül pont a mi költőnket?
Hogy a halálhírét nem akarták elhinni a kortársak, egészen természetes, hiszen élő jelképe volt már a szabadságharcnak. Nyilván még sokan reménykedtek valami csodában… És hogy még Petőfi is meghalt, az már túl sok lett volna. Főként, hogy konkrétan, a vesztes csata forgatagában senki sem látta meghalni, senki sem hallotta az utolsó sóhajait. Úgy tűnt, hogy nem kerek élettörténetet hagyott maga mögött, hogy nem volt lehetősége pontot tenni arra a bizonyos i-re. Hiszen Petőfi utolsó mondatában bizonyára benne kellett volna legyen az bölcselet…
Magatehetetlenül persze továbbvihették esetleg, s talán akkorára már elmondhatták neki a lehetőséget reálisan felmérők, hogy vége – pontosabban egyelőre vége – az „ügynek”, a népek szabadságának. És az is feltételezhető, hogy épp ésszel belátta: a gyermekének, a feleségének ártana azzal, ha élne. Ha elhurcolták volna, bizonyára tudatosan se adott volna magáról életjelt, és talán tényleg a versbe írta volna magát. Idővel. De ez önkéntes életmegszakítás lett volna. Tulajdonképpen így is, úgy is meghalt Segesváron. A magyarság számára mindenképpen.
Ugyan mit sugallna az élete, ha kiderülne, hogy tovább élt. Hogy a kényszer, a reménytelenség hatására belenyugodott, hogy haláltusája nem percekig tartott, hanem évtizedekig? Hogy még egy olyan emberrel lenne kevesebb, aki bár lehet, hogy „csak” a sors összefüggései okán, de mégiscsak állta a szavát: az életet is feláldozta annak reményében, hogy lesz nemzeti szabadságunk. Hogy ha el is jutott volna abba az emberhez nem méltó sorsba, nem talált volna módot annak, hogy nekem, a mának üzenjen az érzéseiről.
Kérem, az úgynevezett igazságot ne itt keressék (hiszen nincs itt, nem is lehet), ne vegyék el tőlem a hitet, ne csorbítsák Petőfit.
Megyeri Tamás Róbert
You must be logged in to post a comment.