Nőjön fel ahhoz, hogy gyerek legyen!

Kovács Péter Zoltán nagykárolyi középiskolást kérdeztük. Több mindenről, és hát igen különleges, bizakodásra okot adó válaszokat kaptunk…

– Több alkalommal is dicsekedtem már veled kapcsolatban. Azt találtad egyszer mondani, hogy te nem akarsz az egyetem esetleges elvégzését követően kint maradni a nagyvilágban, meggazdagodni – lehetőleg munka nélkül –, mi több, tanárnak szánod magadat. Azóta megjött az „eszed”?

– Nem, hál’ Istennek nem. Amit akkor mondtam – és ez úton is köszönök minden interjút és beszélgetést -, még mindig áll. Maradni szeretnék, és fel vagyok készülve a válaszokra minden döntésemmel kapcsolatban. Ez persze nem jelenti, hogy nem hallgatok meg szívesen mindenkit, ám próbálom magam a döntéseimhez tartani. Szeretek beszélgetni, szeretek vitázni, meggyőzni és meggyőzve lenni. Szeretem a kritikákat, és itt szeretnék megköszönni felkészítőmnek, Szabó Csilla tanárnőnek minden hasznos kritikát – volt jócskán -, amit a „fejemhez vágott”, míg a magyar irodalmi tantárgyversenyekre készültem. Nagyon sokat segített nekem, és hálás vagyok érte. Tudom, ez most közhelyesen hangzott, de igaz. Igyekszem kétszer is meggondolni, mielőtt közhelyeket használok. Ha mégis megteszem, annak igazságértéke van.

– Unikum vagy az osztálytársaid között? Vannak a barátaid között hasonlóan gondolkodók?

– Nem feltétlenül érzem, hogy kirínék az osztályomból, mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy hasonló kaliberű-karakterű emberekkel vagyok körülvéve, akikkel jó beszélgetni. Ha a versenyeket nézzük, én vagyok a magyaros, de van matekesünk, infósunk, kémiásunk stb. És igen, vannak a barátaim közt hasonlóan gondolkodók, főleg az idősebb generációból, akiktől igyekszem tanulni. Különben is, az irodalomban – amivel leginkább szeretek foglalkozni -, csak vélemények vannak és viták. Itt mindenki tanul mindenkitől. Ezért olyan felemelő érzés irodalmárok/írók/magyaros diákok/tanárok között tevékenykedni: az ember körül lüktet a világ. A líceumi világ is ilyen: lüktető, nyílt, tevékeny.

– Ha már így felmerült, kérlek, mondd el, milyen ma fiatalnak lenni? Nehéz? Könnyű?

– Ha már így megkérdezted, kérlek, mondd el, milyen ma felnőttnek lenni? Ilyesmi ez a kérdés. Mindenesetre érdekes. Néha úgy érzem, egyszerre akarok nagyon gyerek és nagyon felnőtt lenni. Mindenre rácsodálkozni, mint aki először találkozik valamivel, és aztán mindent megérteni. Ha tanulok, és olyasmivel foglalkozom, ami érdekel, megkomolyodom. De a mindennapi helyzetekben olyan jó érzés, ha gyermekien tudok megélni valamit: előfeltevések és előítéletek nélkül szemlélni a dolgokat. Szerintem csak így lehet megérteni a világot. Csak így lehet tanulni: kötöttségek nélkül. Ezt próbálom elérni, amíg fiatal vagyok. Nem nehéz és nem könnyű a fiatalság. A fiatalság finom, fényes, izgalmas.

– Nehéz tégedet elérni telefonon. Hogy lehet az, hogy nem állandóan az okoskészüléket tapogatod? És ha emiatt kiközösítenek?

– Nehéz, valóban, egyrészt, mivel iszonyúan szétszórt vagyok: ha valahová megyek, és ott le kell halkítanom a telefonomat, egészen kevés esély van rá, hogy rögtön utána visszaállítsam. Másrészt sokszor próbálok kikapcsolódni, kiesni (lehetőleg kizuhanni) a mindennapokból bármilyen tevékenység által. Mikor hívtál, épp egy handmade háromlábú kisszék volt a kezeim közt, festés alatt. Persze, a telefonom tőlem egy kilométerre. A hétköznapokban én is függő vagyok, néha ébredek csak rá, hogy le kéne őket rakni (mármint telefont, tabletet. Asztali gépet nagyon ritkán használok.) Igaz, iskolában nem fészbukkozom-tvitterezem-instagrammozom-satöbbi, számítógépes játékokat sem sűrűn játszom, mégsem érzem magam kiközösítve.

– Hogy s mint, MIK?

– Mik elég rég, év eleje óta nem találkoztunk egymással, szégyellem is magam miatta, elvette az energiámat a felkészülés a versenyekre és a színjátszás. De most újra belelendülök. Épp most gyereknapszervezés, aztán a többi. Vannak ötletek is, és új emberek is.

– Akkor már csak az amatőr színjátszás és a kerékpározás maradt hobbinak?

– Plusz – jön a nyár – a barkácsolás. Szeretek fával dolgozni, szeretem a kétkezi munkát, kikapcsol. Szeretem alkalmazni a tanult anyagot, például a mértant, a fizikát. A színjátszásról pedig nem is igazán érdemes beszélni, beszélnek a cikkek, hála nektek. Mi, akik kulturális programokat szervezünk, különösen szeretjük, ha a nagykárolyi magyar sajtó ír rólunk. Úgyhogy vannak cikkek a Nóném amatőr színtársulatról, a Határeset diákszínjátszókörről, az irodalmi vandálkodásról, a könyv napjáról, miegymásról. Ezt egyfajta hivatásnak tekintem: megragadni és közvetíteni a magyar (de nem csak magyar) kultúrát, színházat, irodalmat, szépet. A kerékpározás pedig egy másik külön terület, ahogy volt az irodalom, a barkácsolás, a MIK vagy a színjátszás. Ezek közt a területek közt ugrálva tudok fitt maradni (főleg szellemileg).

– Hány fős a nagykárolyi önkormányzat döntéshozó-testülete?

– Köszönöm, Tamás, igazán. Bár lokálpatrióta vagyok, ezt nem tudom. De kiderítem. Például megkérdezlek téged.

– Sorold csak fel, kérlek, az idei tantárgyversenyes eredményeidet. Melyikhez van a legkevesebb közöd? A vakszerencse melyik kapcsán kedvezett a leginkább? És fordítva: melyik kapcsán kellett a legtöbbet tanulnod?

– Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny megyei szakasz: első hely. Ugyanez, országos szakasz: első hely. Apáczai Csere János magyar nyelv, irodalom és kultúra nemzetközi tantárgyverseny: első hely. Emellett helyesírási versenyen országos szakaszra jutottam ki, voltam matek- és fizikaversenyeken is. Ezek kisebb eredmények. Hogy mennyit számított a vakszerencse, vagy a Gondviselés, nem tudom. Országoson köztem és a második helyezett közt 0,20 pont, nemzetközin 0,10 pont döntött. Mindkét dolgozatot soron kívül, a javítótanárokon felül a verseny elnöke is átnézte. Mindenki döntse el, véletlenül nyertem-e. Én sem tudom. Legtöbbet pedig kétség kívül a nemzetközi szakaszra készültem, bár erre volt a legkevesebb időm.

– Írsz?

– Ritkán, de akkor nagy beleéléssel.

– Mit? Hol olvashatjuk ezeket az írásokat?

– Főleg verseket. Kis számuk miatt Facebook-ra kerülnek csak fel, ha felkerülnek, de blogoláson is gondolkodtam már. El kéne szánjam magam.

– Mielőtt kérdezni merészeltelek volna, újraolvastam az egyik veled készített korábbi beszélgetést. Most éppen mit üzensz annak a Kovács Péter Zoltánnak, akivel – mondjuk – három-négy év múlva fogok beszélgetni?

– Ez nem ér, készültél, előnyből indulsz! Én már csak halványan emlékszem arra az interjúra. Hogy mit üzenek? Hogy nehogy abba merészelje hagyni azt, amit szeret! Hogy nőjön fel ahhoz, hogy gyerek legyen! Hogy merjen utakat keresni! Hogy aktív legyen, és foglalkozzon – lehetőleg egyszerre – tíz különböző dologgal. A mostani Kovács Péter Zoltán ezt teszi. Megéri.