Beszélgetés dr. Németi Jánossal

Nagykároly díszpolgárát ezúttal nem arra kértük, hogy egy kort ismertessen, annál inkább kíváncsiak voltunk arra, hogyan is lett Németi János régész.

Persze az élettörténetek sajtossága az, hogy óhatatlanul fel-felsejlik benne egy kor rajza. Minden családot megcsonkoltak a háborúk, később egyik napról a másikra megszűntek az iskoláink, szűkült minden körülöttünk. Az emberi sorsot a különös véletlenek irányították. Az állhatatosság volt az egyetlen erény.
– Milyen érzés megkapni a díszpolgári címet? Egy életmű elismerése?
– Közel ötven éve dolgozom itt, ebben a városban. Nagyrészt a kastélyban, de persze voltam iskolában, és sokat kint, a régészeti ásatásokon. Tehát ideköt az egész életem, ehhez a munkához… A kastélyhoz, a városhoz. Nagyon jó érzés díjat kapni. Az mindig jó, ha elismerik az ember munkáját.

– Miért pont régész lett?
– Tulajdonképpen véletlenül. Éppen 100 éves évfordulója van az első világháborúnak. Mindkét nagyapám részt vett abban a háborúban. A Németi-nagyapám 1880-ban született, őt mindjárt a harcok elején behívták, endrédi volt egyébként. És valószínű, hogy 1915 tavaszán esett el valahol Galíciában, Przemyślnél. Éppen száz éve. Vagy meghalt, vagy eltűnt, mindenesetre lett hadifogoly. A ’20-as évek elején kérte nagyanyám a halottá nyilvánítását, azért, hogy a vagyon, az a néhány hold föld, az mégiscsak megmaradjon.

– Hány gyereket hagyott maga után?
– Három gyereket hagyott itt, az édesapám pedig ’15 szeptemberében született meg, nem is ismerhette az édesapját. A nagyanyám tehát négy gyerekkel maradt. A másik nagyapán bádogos volt, Felsőbányán dolgozott a bányánál. Vélhetően külsős munkatársként. Nagyanyám echte német volt, Schütz Rozália. Két lányuk született, mikor nagyapám hazakerült a fogságból már csak a két árva lányt találta, a spanyolnátha végzett a nagyanyámmal. ’39-ben, mikor én születtem, meghalt ő is, a szilágypéri temetőben van eltemetve. Édesapám ugyancsak Németi János. Ő egyszerű földművesként kezdte, aztán kitanulta az ács- és kőművesmesterséget. Nagyon jó hangja volt, és mint falusi kántor is „működött” sokáig, aztán elvégezett egy tanfolyamot, a karnagyit, és így mint segédkántor került (’38-ban esküdtek édesanyámmal) Krasznaszentmiklósra. És ott születtem meg én, ’39. november 22-én. Tehát nem vagyok nagykárolyi, közvetlen származást tekintve nem. Apám a háborút követően csak későn került haza, és édesanyám – furcsamód ugyancsak a negyedik gyerekkel – Piskoltligetről, nagybátyáméktól költözött be Érendrédre, nagyanyámékhoz, valahova csak oda kellett húzódjon. A kisebbik öcsém, Németi Árpád ott született meg. Utána költöztek be Nagykárolyba. Édesapám a mostani Újtelep szélén, ott, ahol az utolsó nagy, 10 emeletes tömbház van, ott voltak valamikor a grófoknak a gazdasági épületeik, és volt egy vajgyár, és oda helyezkedett el mint munkás. Az elemi iskolát Endréden végeztem, majd negyedikes koromban költöztünk be Károlyba. A Fazekas utcán vett édesapám egy kis házat, azt felújították. Itt végeztem el a hét osztályt, utána pedig a magyar tanítóképzőbe felvételiztem. Az egykori piarista gimnázium épületében működött ez a középiskola. Sajnos egy év múlva megszűnt, és az első éveseket, minket, már nem vittek tovább. Bennünket szétosztottak, Udvarhelyre, Enyedre. Én valahogy úgy gondoltam, hogy nem megyek tovább. Ezért beiratkoztam a károlyi középiskolába. Ott viszont elvesztettem azt az egy évet, nem ismerték el a tanítóképzős időszakot. Megismételtem tehát a nyolcadik osztályt. ’57-ben fejeztem be végül a középiskolát. Eleinte nem akartam egyetemre menni, hanem valami technikumot végezni. Elég nehéz körülmények között éltünk, apámnak elég kevés volt a fizetése, négy gyereket kellett nevelni, és hát úgy gondolták, hogy jobb volna, ha olyan iskolát végeznek, amely két év után „kenyeret biztosít”, és el tudok helyezkedni. El is mentem Udvarhelyre, ott volt könyvelési technikum. Fel is vettek, hiszen elég jók voltak az érettségi jegyeim. Időközben engemet besoroztak, hiszen idősebb voltam, mint a többiek.

Sok furcsa dolog van az embernek az életében, ami vagy így, vagy úgy, de meghatározza a sorsát!

Három hét után behívatott az igazgató, és mondta, hogy ne haragudjak, de megérkezett a behívóm. Mivel kétéves az iskola, nincs joga felmentést adni. Hát hazajöttem. Jelentkezni kellett, először a rajoni besorolóközpontnál, utána a tartományinál, Nagybányán. Két-három-négynapos huzavona után mégis azt mondták, hogy menjünk haza, merthogy jött valami új rendelet, és egyelőre mégsem visznek el minket katonának. Így hát gyakorlatilag semmi nélkül jöttem haza, iskolában már nem voltam, munkám sem volt… Édesapámnak volt egy régi ismerőse Érendrédről: Socolan Jani bácsi. A tartományi tanügyi inspektorátus főmunkatársa volt. Őt hívta fel, hogy valahova helyezkedhessek el. Kérdezte Jani bácsi, hogy milyen tantárgyat szeretek. A középiskolában a matematikát, a fizikát, de igazán a kémiát szerettem. Tehát reálbelátottságú vagyok. A szilágycsehi rajonba küldött, Bogdándra. Akkoriban a falusi iskolákban jórészt érettségivel rendelkezők tanítottak, nem szakképzett tanárok. Egy évet tanítottam ott, rengeteg órám volt. Egy alkalommal egy inspektornő jött ki, Komárominénak hívták, a keresztnevére már nem emlékszem. Nagykárolyban, Vieser tanárnak köszönhetően hozzá voltunk szoktatva a kísérletezéshez. Bogdándon korábban a tanfelügyelőségtől kapott felszerelésekkel nem foglalkoztak, a raktárban tartották azokat. Nekiláttam, és bevezettem a használatukat. A tanfelügyelő javasolta, hogy tanuljak tovább – akkoriban hároméves volt a tanárképző. Kérte, hogy állítsam össze a dossziémat, amihez írt ajánlást, és felküldtük Bányára, a tanfelügyelőséghez. Több tantárgyat meg kellett nevezni, én megtettem a matematikát, a fizikát stb., és a kor szokásának megfelelően bejelöltem azt is, hogy „ahol van hely”. A válaszban az szerepelt, hogy nincsenek reál tantárgyakból képzések, de menjek filozófiára. Hát, meglepődtem, de persze felkészültem. Mikor felmentünk beiratkozni a Bolyai Egyetemre, akkoriban még különálló volt, kiderült, hogy időközben a filozófia szak megszűnt. Történelem-magyaron volt még hely. Végül oda iratkoztam be. Elég kemény volt a felvételi, például a négy megmaradt helyre több mint 30-an pályáztunk. Másodiknak jöttem ki, az első egy kolozsvári fiatalember volt, magasabb műveltséggel. Ő viszont nem kaphatott ösztöndíjat, mert a szülei tanárok voltak. Így én kaptam meg az állami ösztöndíjat. Azt végig meg is őriztem az egyetem alatt. Amikor volt az egyesítés, azaz a Bolyait beleolvasztották a Babeșbe, választani kellett, hogy mely szakot viszem tovább. Az első évben a nyelvészeti részt nem szerettem. Nehezen ment, nem kedveltem a „magolást”. Már az első évben Ferenczi István tanította a Román Népköztársaság ókorát, ami gyakorlatilag tiszta régészet volt. Neki az édesapja is régész volt. Egyszer megkérdezte, hogy mennénk-e segíteni egy ásatásra. Jelentkeztem. Már hozzá voltam szokva a fizikai munkához, nem volt nehéz beilleszkedni. Egy ötödik századi sírt tártunk fel. Nagyon érdekes anyag volt benne… És szerencsém is volt, az pedig fontos a régészetben. A tanár felvetette, hogy annak, aki talál egy pénzérmét, a kollokviumát biztosítja. Pont abban a pillanatban bukkantam rá egy bizánci érmére.

1

Ez volt az első kapcsolatom a régészettel.

– Ha jól sejtem, a régészetnek nem az elméleti részét szerette meg, hanem – bizonyára annak a bizánci érmének is köszönhetően – az ásatásokat, a terepmunkát.
– Igen, ez jobban vonzott, mint a „száraz” történelemtanítás, mint az elmélet. De ez sem csak rajtam állt. Hogy mennyire furcsa is a sors! Elvégeztük az első évet, és időközben a Babeș-Bolyai Tudományegyetem (akkor már az volt) akkori rektora elintézte, hogy muzeológusi képzésen is részt vehessünk. Minden tantárgyat meg kellett tartani, amit a tanárihoz kellett, és ráadásként délutánonként muzeológiai előadásra kellett járnunk. Ezeket olyan tanárok tartották, akik régészek is voltak. Persze én erre beiratkoztam. Ennek köszönhetően később a diplomámon az szerepelt, hogy történelemtanár az ókori történelmi specialitással. Olyan, hogy régész nem létezett akkoriban. Persze nyaranta régészkedtünk. Sarmisegetuzán (Várhelyen) ástunk, vagy Marosludason, ahol cukorgyárat építettek, és leletmentésen voltunk… Igen ám, de mint állami ösztöndíjasnak alá kellett írnom egy papírt, hogy csak a tanügyben helyezkedhetek el, mivel az állam taníttatott. Karonként összehívták a végzősöket, és úgy lehetett választani. Szebenbe szerettem volna menni, de hát nem lehetett. Két hónapnyi katonaságot kellett elvégezni, majd jelentkeztem Szatmáron a tanfelügyelőségnél. Két-három hetet voltam tanár az erdődi középiskolában, egyébként az egyetlen diplomás oktató. Egyszer csak a tartományi múzeumtól kerestek meg, és kérték, hogy helyezkedjek el hozzájuk, Nagybányára. Viszont már nem akartam. Furcsa természetem van, ha valami nem sikerül úgy, ahogy szerettem volna, azaz nem mehettem Szebenbe, akkor elmegy az egésztől a kedvem. Arra gondoltam, hogy maradok Erdődön, hiszen közel van Nagykárolyhoz. Meg aztán tetszett is.

Közben futballoztam, és hát nem is rosszul.

Kolozsváron is végig fociztam, és abban bíztam, hogy a sport révén könnyebben érvényesülhetek majd, ezért sem akaródzott Bányára menni. Igen ám, de akkoriban nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt az ember eltervezte. Egy héten belül hívattak a megyei inspektorátushoz. Borlea volt a főtanfelügyelő, korábban Károlyban tanított, a román középiskolában. Tudta, hogy károlyi vagyok, elbeszélgetett velem. Kérte, hogy menjek el a múzeumhoz, nézzek körül, és utána döntsek. Socolan bácsi várt a múzeumnál, édesapám ismerőse, aki annak idején segített bekerülni a tanügybe. Ő volt a főmuzeográfus. Mondta: vagy idejössz, vagy eltesznek valahova, aminek még kevésbé fogsz örülni. Így lettem munkatársa a múzeumnak ’63 novemberében. Eleinte én voltam az egyetlen képzett muzeográfus, majd később lett egy szatmári fiú is.
– Mi volt a munkája?
– Akkor vették meg a berei Kovács Gyula református tiszteletesnek a gyűjteményét, mely Bere, Csomaköz és Szaniszló környékéről szólt. Hatalmas régészeti anyag. Azt rendszereztem. Éppen mostanában tervezem azt, hogy

írok Kovács nagytiszteletű úrról, mert megérdemli.

A gyűjteményt, amennyire az ismereteim megengedték, szétszedtem, osztályoztam, rendszereztem. Tavaszig eltartott ez a munka.
– Hogy élt ott? Volt szolgálati lakása?
– Nem, dehogyis. A kisebbik öcsém ott dolgozott egy vállalatnál, és közösen béreltünk egy szobát.
– A bérezés szempontjából legalább jobb volt, mint másoknak?
– Nem, alacsonyabb volt a fizetésem, mint amikor tanár voltam Erdődön, 50 lejjel kevesebb. Na, mindegy… Már korábban megkezdték a Kolozsvári Régészeti Intézet, de főleg a bukarestinek a támogatásával a régészeti ásatást Csomaköz környékén. Nyáron odakerültem én is. Előbb Máramarosban, Váncsfalva (Oncești) mellett egy kisebb dák várszerűséget ástunk ki. Három éven keresztül itt, Berében dolgoztam. Vlad Zira régészhez voltam beosztva. Nagyon érdekes tapasztalat volt. Bukaresti lévén nélkülem nem nagyon tudott szót érteni a munkásaival. Így részt vettem az első nagy csomaközi kelta temető feltárásában. Lassan-lassan megtanultam azt, ami szükséges ahhoz, hogy egy régész a saját lábán meg tudjon állni.
– A ’60-as évek közepén a politika mennyire szólt bele a tudományba, a régészetbe?

– Ezek az emberek még a régi rendszerben gondolkodtak. Vlad Zira is idős ember volt, és nagyon jó régész. Elsősorban a régészeti technikát tanultam meg tőle. Őt kizárólag a kelták érdekelték, ennek köszönhetően az egyéb leleteket nekem „adta”. Volt egy másik régész, I. H. Crișan, ő nagy dákológus volt. Tulajdonképpen két helyen dolgoztunk párhuzamosan, a temetőt Zira professzor ásatta, míg a körülbelül egy kilométerre lévő kelta települést Crișan. Mindkét helyszínen sok olyan anyag is előkerült, ami korábbiak voltak a keltáknál, ezeket nekem kellett rendszerezni, és ezeket a későbbiekben publikálhattam is. Mindenesetre nagy iskola volt nekem az a két és fél év. Időközben megnősültem. A feleségem tanítónő volt, viszont Bányán akkoriban nem nagyon helyezkedhetett volna el. Nos, ismét a Socolan bácsihoz folyamodtunk. Károlyban volt rajoni múzeum, viszont nem volt állandó muzeográfus. ’65 végén lényegében áthelyeztek ide mint muzeográfust.

2

– Gondolom, itt is a rendszerezés volt az első feladata.
– Igen, addigra már volt annyi tapasztalatom, hogy hozzáfoghattam az önálló munkához. Még egyetemista koromban vittem fel cseréptöredékeket, bobáldiakat. Én minden vakációmat napszámoskodással töltöttem. Ugye pénzt kellett keresni, valamennyire el kellett lássam magamat. Egyszer éppen a rajoni néptanácsnál dolgoztam. Bolbáld a város tulajdona volt, meg is műveltették. Mentem én is többször, hol ekekapálni, hol egyebet. Feltűntek a cserepek, és összegyűjtöttem azokat. Egy másik nyáron a Nagykároly és Tasnád közötti út mentén dolgoztam. Követ hordtunk, valamint homokot. Az utóbbit Mezőteremről. Az ottani állomás mellett van egy úgynevezett kenderes malom, azt megbontották, és onnan hordták a homokot. Ott is rengeteg kerámia került elő. Ezeket felvittem Kolozsvárra. Az igazság az, hogy már akkor fel kellett volna azt a részt tárni, viszont mire én végeztem a teremi malomnak csak a közepe maradt meg. Az első, önállóan végzett ásatásom, ennek a bronzkori leletnek a megmentése volt. Érdekes, szép anyag került elő. Utána megkezdtem a bobáldi ásatást, még ‘966-ban. Több ilyen kis ásatáson vettem részt. Érdekes módon egyszer csak, a megyésítés alkalmával, Piskolt, ami korábban nem tartozott hozzánk, átkerült Szatmárhoz. Volt egy piskolti diák, aki egy nagyon érdekes tárgyat hozott be, mégpedig egy európai viszonylatban is ritkaságnak számító bronzkor végi bronzsisakot. Ez a sisak a múzeumunk gyűjteményéhez tartozik,

és jelenleg éppen Kínában van egy kiállításon.

Nos, a diákot és a sisakot hozzám irányította a történelem tanára. A fiatalemberrel, Török Jóskával, aki azóta Vetésre került, a kulturális élet motorja ott, szóval kimentünk Piskoltra. Egyből feltűnt, hogy a Kincsverem nevű részen rengeteg a régészeti anyag. Mondtam is, hogy a dombon lesz a kelta település temetője. Körülbelül kétszáz méterre tőlünk volt egy dűnesor vége. Felmentünk, rögvest találtunk egy cserepet. Jóskát elküldtem ásóért és lapátért. Ott helyben feltártuk az első kelta sírt. Mindez ’70-ben volt, és én attól kezdve nyolc éven át ott dolgoztam.
– Szakmai szempontból ez mit is jelent? Kérem, úgy mondja el, hogy a laikusok is megértsék.
– Mondhatom, hogy megástam a Kárpát-medence egyik legnagyobb kelta temetőjét. 186 sírt. Szakmai szempontból óriási elégtétel volt. Közben sikeresen felvételiztem, és hozzákezdhettem a doktorátushoz. Korábban, még Szaniszlón ástam egy másik temetőt, egy kora vaskor végi temetőt. Időben ez úgy néz ki, hogy Krisztus előtti 5-4. század, és utána következik a kelta korszak, ami a Krisztus utáni 2. századig nyúlik. A temető akkor már feldolgozható állapotban volt. A professzorom azt javasolta, hogy csak azzal foglalkozzak, egyébbel ne. Közben olyan részét kezdtem megásni a piskolti temetőnek, ami korábbi volt, mint amilyeneket addig ástunk Csomaközön és Szaniszlón. Ezért végül a dolgozatom témája az lett, hogy a kora vaskor vége és a késő vaskor kezdete Észak-nyugat Romániában. A doktoranduszi vizsga akkoriban 5 évig tartott, és mint mondtam felvételizni is kellett hozzá. Eleve szóba se álltak olyanokkal, akiknek korábban jegyzett régészeti folyóiratokban nem jelent meg legalább 10 tanulmánya. Soha se fogom elfelejteni, hogy az egyik vizsgáztató még azt is megkérdezte, hogy a Bibliában hol szerepelnek a kelták.

A Szentírást mi odahaza olvasgattuk.

Így tudtam választ: a galatabeliekhez írt levelekben. Ők a 3. században éltek Kis-Ázsiában. Keresztény gallok voltak, azaz kelták. Csak azért meséltem el mindezt, hogy érzékeltessem, milyen részletes ismeretet követeltek meg tőlünk. Kérdezte az előbb a politika szerepvállalását. Nekem akkoriban az eszembe se jutott ez az egész. Pedig időközben megváltoztak az idők. Egyeseknek szemet szúrt, hogy én nagyon sokat foglalkozom a keltákkal, és hát a dolgozatom is lényegében ehhez kötődött. 1974-ben Székesfehérváron tartották meg az Európai Kelta Kongresszust. Három embert hívtak meg erre a konferenciára az országból, köztük engemet, de én végül mégsem mehettem el. Viszont elvitték a tanulmányomat, amit előzőleg lefordítottak franciára, és Zira professzor fel is olvasta. A kongresszus anyagát meg is jelentették nyomtatva, és azt elküldték nekem is. Arra nem gondoltak, hogy nem az én kezembe kerül előbb. Felhívtak a Securitatéhoz. Az volt a szerencsém, hogy az országos régészeti intézet fordíttatta le, és nem én vittem ki az anyagot. Mindenesetre ez is elég volt ahhoz, hogy megelégeljék az én régészeti tevékenységemet, és az én muzeológiai munkámat.
– Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a keltákat azért nem kellett volna kutatni, mert a létünk kevéssé illeszthető a dákelmélethez.
– Pontosan. Nem szívesen vették azt, hogy itt voltak a kelták. Egy kelta anyagra, amit ugye egész Európában ismernek, egy szakember nem mondhatja azt, hogy dák. Az lehetetlen, az komolytalan.
– A szakma nagyjai hogyan viszonyultak ehhez? Mondták a keltáról, hogy dák?
– Van egy elmélet, amit a mai napig követnek. A korai vaskorban, azaz a Krisztus előtt 4-5. században errefelé élt népességet trák-gétának nevezik. Ennek a népességnek a régészeti anyaga találkozik a keltákéval. Mára bebizonyosodott, hogy nem igaz a keltákról szóló toposz, és nem irtottak ki mindenkit, mint ahogy az ókorban állították róluk. Ma úgy tartjuk, hogy a kelták túlnépesedés miatt jöttek be a Kárpát-medencébe, és itt találkoznak az itteni népességgel, akikkel sokáig együtt éltek. Ki lehet mutatni a régészet révén, hogy például közösen temetkeztek. Igen ám, csakhogy az övékké magasabb vaskultúra volt. Az itteni népességnek néhány vasszerszámon kívül nem volt komolyabb fegyvere, ellenben a keltáké nagyon magas vasműveltség volt.

Ennek a kornak az anyagát túlozták el.

És aki akarta, hogy megjelenjen a munkája, annak bele kellett mennie mindebbe, azaz abba, hogy gétadáknak nevezték az itteni népességet, amely úgymond lassan magába olvasztotta a keltákat, akik emiatt tűntek el. Ez volt az irányvonal. Az az igazság, hogy eleve nem értettem egyet ezzel az elmélettel, és hát én ástam a legtöbbet ebből a korszakból. Ez körülbelül 300 évnek a története ez a vidéken. Az egy helyi népesség volt, amely nem köthető a dákokhoz, hiszen azok később jelentek meg. Legalább kétszáz év a különbség. És hát az volt a bökkenő, hogy a dolgozatomban nem domborítottam ki, hogy dák lett volna a kelták előtti népesség. Én autochtonnak, őslakosnak neveztem azt a népséget. Ezt a szekusok alá is húzták. Mindegyre kérdezték, miért nem nevezem dáknak. Sajnos mindig szókimondó ember voltam, így megmondtam: azért nem, merthogy nem azok voltak. Mivelhogy nem követtem el olyan „bűnt”, hogy direkt kirakjanak, ezért felfelé buktattak, így lettem az 1-es számú iskola aligazgatója. Ami ugye azt jelentette, hogy lényegében megszűnt a kapcsolatom a kutatással, a szakmával.
– A doktori vizsgáját ilyen körülmények között hogyan sikerült megtennie?
– Több mint fél éves késlekedéssel járult hozzá a párt helyi vezetősége ahhoz, hogy egyáltalán megvédhessem a dolgozatomat. ’77 szeptemberében helyeztek az iskolához, és a következő év tavaszán sikerült megvédenem a dolgozatomat. Ez óriási jelentőségű volt számomra, és nem csak a titulus miatt, hanem egyfajta elégtétel is. Ugyan hallottam hírét annak, hogy talán a tanügybe helyeznek át, ezzel azonban nem foglalkoztam. Végül mégis elvégeztem a tanári véglegesítő vizsgát, és ez a későbbiekben nagy szerencsét jelentett, hiszen az oktatásban mint szakképzett pedagógus vehettem részt, annak megfelelő fizetéssel, a doktori címnek köszönhetően pedig első fokozatú tanárként. Majdnem még egyszer annyi volt a bérem, mint korábban a múzeumnál.
– Hány gyermek várta otthon?
– A két kislányom, illetve a feleségem húgának, aki fiatalon meghalt, a két fia.
– A „száműzetést” hogyan viselte?
– Nehezen, megviselt. Viszont sok teendő akadt. Szeptemberben még teljesen fel volt túrva az iskolaudvar. Október végére, mire a gyerekek bekerültek a mezőgazdasági munkáról, sikerült leköveztetni. Nehezen szoktam hozzá az általános iskola zsivajához. Estiben korábban is tanítottam, viszont ott nem nyüzsögtek egyfolytában a diákok. Végül ahhoz is hozzászokik az ember. A szakma sem felejtett el. A szatmári kolléga, akivel nagyon sokat dolgoztam korábban együtt, aki később kiment Németországba, soha sem kérdezte meg, élek-e, halok-e. Szándékosan nem mondom meg a nevét. A bukaresti kollégák ellenben folyamatosan érdeklődtek, igyekeztek a segítségemre lenni. A régészeti intézet egy kiváló szakemberével, bizonyos Petre Romannal (nem azonos a politikussal) közösen jelentettünk meg egy, a régió rézkoráról szóló könyvet. A kolozsváriak szintén számon tartották, hogy létezem mint régész, és ez jól esik az embernek. Ennek köszönhetően, ha írtam valamit, azt mindig sikerült megjelentetnem. Közben kapóra jött egy rendelet, miszerint a történelemoktatást nem az osztálytermekben, hanem szaklaborokban kellett megtartani. Lévén muzeográfus, szépen berendeztem ezt a „kabinetet”, persze segítettek a kollégák is, például Donca, a rajztanár. Hogy még inkább jó legyen ez a gyűjtemény, néha-néha kibicikliztem ide-oda, és gyűjtöttem anyagot.

Később létrehoztam egy régészkört.

Abban az időben szélesítették a Krasznát, és mi kimentünk, ástunk, régészkedtünk. Az anyagot később rendszereztünk, és kiállítottuk. Mindez nagyon jó hátteret jelentett, a régészkörbe senki sem köthetett bele…
A ’89-es változások után a Bukaresti Egyetem melletti kutatóintézethez, a trákológiaihoz került korábbi kollégám, Petre Roman. Pont arra a napra hivatott fel, amikor volt a bányászjárás. Kénytelen voltam végignézni az egész „cirkuszt”, láttam, hogy mi volt a főtéren. Például az egyetem alagsori részét teljesen szétverték. Egyébként nem csak bányászok voltak azok, hanem szekusok… De mindegy, nem ez a lényeg. Felvettek a Trákológiai Intézethez, én lettem az észak-nyugat romániai rész, illetve a magyarországi és szlovákiai szakmai kapcsolatok felelőse. Közel tíz évet lehúztam ott… Nem is volt rossz, viszont én mindig ide, Nagykárolyba vágyakoztam, ezt a vidéket szerettem volna továbbra is kutatni, míg az intézetnek arra az időre már a Balkán vagy a Krím-félsziget volt a kutatási területe. (…) Hosszas huzavona után végül csak hazaengedtek, és a múzeumban dolgoztam még három évet. 2002 márciusában lettem nyugdíjas.
– A munkálkodást persze nem hagyta abba…
– Nem, nem. Sőt, többletfeladatokat is vállaltam. A kertvárosi református egyházközség főgondnoka voltam igen sokáig, és a nagykárolyi RMDSZ ügyvezető elnöke is. Folytattam a régészmunkát is. Úgy voltam vele, hogy amíg fizikailag és szellemileg bírom, és elvégezni való dolgaim vannak, addig nem vonulhatok vissza. Én nagyon szeretem ezt a kis várost. Azt mondja Ady Endre róla, hogy város, mert azzá teszi házainak sokasága, de egy porban úszó város. Az én gyerekkoromban ténylegesen porban úszott ez a város, mert ahogy két irányból, Gencs és Majtény irányából jött be az a rengeteg jószág, valósággal mindent ellepett a por. Azonkívül itt volt ez a hatalmas piactér, ahol sokat futballoztunk. Sajnos a többségük, akikkel annak idején együtt játszottunk, már régen megtértek… Rengeteget írtam annak idején a Nagykároly és Vidékébe, muszáj volt, nem hagytak békén. Azonkívül az idegenvezetés, ki tudja már, hogy hány száz csoporttal jártam be a várost. Szerettem magyarázni, és az embereket érdekelte is az, amit mondtam. Persze közben régészkedek is. A legutolsó ásatás, amin részt vettem, a pár éve megtörtént elkerülő úti. Most is annak az anyagát dolgozom fel.
– Szakmai szempontból melyik dolgozatát, tanulmányát, könyvét tartja a legtöbbre?
– Talán a legbüszkébb a 2009-ben megjelent Barangolások Szatmárban címűre vagyok. A régészet az elvontabb, amit mi szakemberek megírunk, az a szakmának szól, viszont itt megpróbáltam közérthetőbben fogalmazni. Engemet ugye azzal vádolnak, hogy nem foglalkozom a dákokkal. Ez nem igaz, mindig is érdekeltek a dákok. Például írtam dákokról szóló tanulmányt az egyik ismert dákológus barátom évfordulójára. Mostanában is készítek egy dák témájú összegzést. Nincs gond a dákokkal. Itt is éltek, mint ahogy voltak erre kelták, gepidák stb. A politikával van a baj, amely beleszólt a szakmába. Mindig kérdeztek, hogy ástam-e már ma dák sírt… Az is a baj, hogy a szakmai vívmányok, eredmények nem kerülnek be a köztudatba, azokról nem írnak az újságok. Az emberek a korábban hallottakkal maradnak. A könyvemben igyekeztem a politikától eltekinteni, és olvasmányos formában elmagyarázni a régészet eredményeit. Megismertetni azokat.
– Buta kérdés: a régészetet, a történelemtudományt mikor felejti már el a politika?
– Nem fogja „elfelejteni”, hiszen ebből előnyt tud magának kovácsolni.
– Az ilyesmi még mindig olyan nagyon kényes kérdés, például Nagykárolyban is…
– Ennek a városnak nagyon nagy jelentőségű magyar múltja van, de ugyanakkor a 18. századtól szintén jelentős a román múltja. Azzal, hogy a „kontinuitás” kérdéskörét forszírozzuk, nem oldunk meg dolgokat. Sőt, szembeállítunk vele embereket, nagykárolyiakat. És butaság az egész, mert nem mi döntjük el, hanem a tudomány. Ebből politikai kérdést kreálni, csak azt jelenti, hogy a megosztásunkra törekednek valakik. Mostanában megint újraindult ez a folyamat, egy darabig csend volt, most ismét fellángolt…
– Min dolgozik jelenleg?
– Az elkerülő út során tártunk fel egy kelta települést. Azt rendszerezem. Azonkívül pedig megpróbálom összegyűjteni Kovács nagytiszteletű úr emlékanyagát. Felvettem a kapcsolatot a családdal, a személyes vonatkozásokat, a levelezést kértem el. Ehhez pedig hozzátenném az általa összegyűjtöttek tudományos leírását. Egy füzetecskét szeretnék összeállítani a tiszteletére, mert már csak én ismerem azt, amit neki köszönhetünk, hogy milyen körülmények között dolgozott. Gyakorlatilag az egész itteni kutatásnak az alapját rakta le. Igazán megérdemli az emlékezetet.
– A Nagykároly és vidékének ásatásai jó kézben vannak?
– Amikor a régészeti tanszék elindult Kolozsváron, felkeresett egy fiatalember. Molnár Zsolt volt, aki most a BBTE Régészeti és Művészettörténeti Tanszékének vezetője. A doktoriját a bobáldi középső bronzkorból akartam megírni. Egy idő után hozzám fordult. Később ő kezdte irányítani a diákok gyakorlatozását. Bolbáldot idővel tanásatássá alakítottuk át. Gyakorlatilag több mint másfél évtizede a BBTE régésztanoncai nyaranta itt kutatnak. Nagyon sok fiatal kollégát volt szerencsém megismerni, és bizonyára sok mindent átadni. Azonkívül itt van a két fiatal kolléga, Nándor, aki több-kevésbé az irányításom alatt kezdte el a tudományos tevékenységét, illetve Sándor, aki jelenleg sajnos nincs a múzeumnál, de a doktoriját készíti ő is… Valamennyire sikerült átadni azt, amit én megtanulhattam. Meg aztán amíg még van erőm, és be tudok járni, addig lehet kérdezni. Évtizedekig dolgoztam úgy, hogy nem volt kit megkérdezni. A tapasztalat pedig fontos a régészetben.

3