Tisztelt Tanító Néni! E sorok írására a személyes érzések és aktuális élethelyzet (negyedik osztály) mellett egy közéleti téma sarkallt: már-már mindenki véleményt nyilvánít a helyi tanügyi helyzettel, a városunk oktatási kilátásaival kapcsolatban, ezért úgy gondolom mint szülő, és bevallom, mint pedagógus szülő, tartozom azzal, hogy leírjam a személyes tapasztalataimat.
Bocsáss meg, amiért nyílt levelet írok, és nem egy egyszerű e-mailt, de úgy érzem, így kell tennem. A második kiváltó oka a levélnek a közelgő nőnap, amikor köztudottan virágokkal és egyéb „kötelező” velejáróival halmozzák el szülők a tanító néniket és időnként a tanárnőket is. Én ennek soha nem voltam a híve, ezért most, negyedik osztály végefelé, ezzel a levéllel szeretnék visszajelzést adni a gyermekem tanítójának, neked.
Az első lényeges pont az iskolával kapcsolatban, mint minden szülő esetében, a félelem érzése volt: mi lesz a gyermekkel? Annyit tudtam a leendő tanító néniről, hogy „kedves és együttérző, valamint felkészült pedagógus, hiszen a híres nagyváradi képzőben végzett, és azóta is jó eredményei vannak.” (Az eddig elmondottak alapján szinte bármelyik tanító néni lehetne ő a városban). Ez már elég volt ahhoz, hogy több tényezőt is mérlegelve beirassuk a 3-as iskolába. A félelmem néhány hét alatt halványult, és hamarosan teljesen elmúlt. Azt vettem ugyanis észre, hogy ugyanúgy érzed, hogy az én gyermekemnek mi a jó, mint én, időnként pedig jobban. Ami megerősített, az a többi szülő részéről érkező hasonló visszajelzés volt. Amikor az udvaron az elsős gyerekeinket várva – melyik anya nem ismeri a helyzetet? – megbeszéltük a tapasztalatainkat. Azóta bizalommal és nyugodtan küldöm minden reggel iskolába a gyermeket, mert tudom, hogy ott minden nap több lesz valamivel ő is, az osztálytársai is, és te is, Tanító Néni, mert bevallottan és tudatosan tanulsz mindegyik gyerektől valamit. A te példátlan alázatod és empátiád győzte le az én anyai félelmemet, és adott nekem bizalmat, hogy bízzak az iskolában és tudjam a gyermekemet elengedni.
Másodikként a barátságról szeretnék írni neked. A gyermekem ugyanis veled, általad tanulta meg azt, hogy mi a barátság. Vannak barátai! Az osztályban mindenkinek vannak barátai, még a különc könyvmolynak is, a másmilyen gyermeknek is, a betegnek, az egészségesnek, a verekedősnek, a hallgatagnak, mert ilyenek nem léteznek, nincsenek címkék ebben az osztályban. Nem tudják ezek a gyerekek elmondani, hogy mi az elfogadás, nem kellett beszélni róla, mert annyira természetes nekik, hiszen ezt látják tőled. Ha valaki beteg, természetesen nem kínáljuk azzal, ami árt neki, ha valaki félős, természetesen nem ijesztgetjük, ha valaki fáradt, természetesen pihenni hagyjuk, ha valaki kíváncsi, természetesen megválaszoljuk a kérdéseit, és folytathatnám a sort.
Meglepetten láttam eleinte, hogy nem sablonokban gondolkodsz, amikor egy gyerekről van szó, hanem mindenkivel másképpen dolgozol, és kihozod belőlük a legtöbbet és a legjobbat, méghozzá azon a téren, amelyiken szükség van rá, nemcsak a tanulásban. Valahogy hamarabb megérzed, mikor mire van szüksége a gyermeknek ahhoz, hogy harmonikusan fejlődjön, és ne félember legyen belőle, hanem két biztos lábon álló, kívül-belül ép ember. Nyílt lapokkal játszom, és kimondom: engem is megmentettél magamtól, a gyermeket az anyja hibáitól.
Igazi kísérője vagy mindegyik gyereknek. Mellette vagy, tanulásban, játékban egyaránt. Köszönöm, hogy elkísérted a mi gyermekünket is az ötödik osztályig, nagy gyerekké válásáig. Köszönöm, hogy mellette voltál, amikor versenyeken nyert, amikor versenyeken veszített, amikor valakit elveszített, amikor barátai lettek, amikor kereste a sünijét, a sapkáját, a pokemonjait, és a helyét ebben a világban.
Nagy tisztelettel, szeretettel és hálával,
Mák Lilla