A nagyvilág ezer kincséért, de talán egy még szerencsésebb csillagzatért sem adnám oda azokat a hajnali órákat, amikor is forgolódok az ágyban. Zakatol az agyam! (Tudom, másokhoz mérve nem jelentős a teljesítménye.) Ide és oda cikáznak a gondolataim. Példának okáért a felekezeti hovatartozásom kérdéskörét járják körbe.
Kérem alássan, megengedhető (és bizonyára költői) túlzással élve: a Kárpát-medence egyetlen megválasztott, ám megóvott, azaz be nem iktatott presbiterét tisztelhetnék szerénytelenségemben. Történt ugyanis, hogy a választott lakhelyemre való költözésemet követően felkértek ezen feladatkör betöltésére…
Amolyan proligyerek vagyok, egyházi neveltetésem a Váradszőlősre épített Tavirózsa panelrengetegében igen hiányosnak bizonyult. Esténként imákat mondtam apámmal, anyámmal, azonban asztali áldást nem igen hallottam. Templomba se nagyon jártunk; hétvégenként a nagyszülőket látogattunk… Viszont eljártam a hittanórákra.
Eleim jóravaló emberek voltak. Anyai nagyapám – akinek a tartásához mindenkoron igyekszek felnőni – is presbiter volt. (Két történet is eszembe jut vele kapcsolatban. Könnyes szemmel jött haza az istenházából a hatalmasnak tűnő ember. Nemzeti imánkat énekeltük felhangon – magyarázta a könnycseppjeit. Máskor pedig arról szólt, hogy elűzték a papjukat, mert amaz ostorral kergette a falu szeme láttára a családját. Régóta kegyetlenkedett már a megbékíthetetlenséggel megvert ember, ám azt, hogy a falu elé vitte „családi életét”, azt már nem tűrhették.) Apai nagyszüleim pedig azok közé tartoztak, akik a negyvenes években templomot emeltek a korábbi imaház helyére. (Annál jobb érzés talán nincs is, mint amikor a parányi istenházában itt is, ott is azt látni, hogy felajánlotta Megyeri Andrásné.)
A sok szónak is egy a vége: hosszas tépelődést követően elvállaltam.
Igen ám, de nem ingyen (avagy nem olyan könnyen) adják az ilyesmit.
Presbiteri gyűlésre hívtak… Elmondtak ezt-azt, én meg írtam a „nagypalástú urakról”, akik „bizony a bölcsesség híján” voltak. No, kaptam is érte a fejemre – az igazat megvallva, talán nem is olyan kicsit sarkítottam, azaz a másik felet is meg kellett volna kérdeznem. Ugyanakkor természetesen a reakciójukat is közöltem volna, ha azt írásos, illetőleg nyomdafestéket tűrő formában megkapom.
A következő hétvége eseményeiről így írtam.
A lényeg: igen nagy cirkusz kerekedett az istentisztelet után. Meglökdösték a lelkészt, én meg pár fiatallal körbevéve ellent álltam. (Nos, azóta sem néznek rám túl jó szemmel. Rendőrségi feljelentés lett a nagy nekibuzdulásból, és én természetesen tanúskodtam.)
Idővel elcsitultak a dolgok. (Mégsem lehettem presbiter – megóvták a jelöltségemet. A feladatkörben egyébként minden bizonnyal nem tudtam volna helyt állni, hiszen valóban nem vagyok egy túlságosan „kezekész” ember. A restség, a lustaság sem áll tőlem kellően távol. A többin kívül ezért sem vállalnám már el.) Sajnos „kikoptam” a templomból is. Vannak ugye a vasárnapok, amelyek a magamfajta vidéki firkásznak mindennapoknak tűnnek… Meg aztán – de erről más, még az Olvasóknál is illetékesebb „hatóságnak” fogok vallani.
Talán egy év múlva történt, hogy a nevezett községi hetilapban publikáltam egy kortárs nagykárolyi író-költő egy novelláját. Abban volt egy „szerencsétlen” mondat, aminek a lényege, hogy a fényiek még a nyolcvanas években is „megnézték” a reformátusokat. Mindezen e vidékre került emberként derültem egy jót. De megállított egy bizonyos öregúr, hogy kérdezzem meg az anyósomékat, milyen nagy gond volt egykoron a felekezeti különbözőség e tájon. Nos, azóta megtettem, valami keveset tudok is a valóban szomorú és sajnálatos esetekről, ám azt a cikket most is publikálnám.
A szerkesztői tapintatlansággal vádaskodó úr fia (gondolom, a jelöltségemet megóvók főkolomposát is benne tisztelhetem) a helyhatósági választásokat megelőző rangsorállító gyűlésen – ami nem sok idővel később esett meg – arról szólt mindenki füle hallatára, hogy ő ugyan bizony nagyon csodálkozik a reformátusi mivoltomon, szerinte nem is vagyok az, hiszen keveset járok istentiszteletre. (Minden valószínűség szerint nem emiatt, de tény, hogy nem választottak bejutó helyre; én meg sajnos ténylegesen nyakas vagyok, megátalkodott stb. – a lényeg: „kevesebbel” nem értem be. Hogy miért, nos, erről talán máskor.) A presbitérium a választásokat megelőzően hozott egy döntést, mellyel kitiltották az újságot a templomból. Az indoklásban az hangzott el, hogy pár évvel korábban – amihez nekem semmi közöm nem volt – a politika egy párton keresztül túlságosan befurakodott az istenházába, ami ugye nem kívánatos. Stb. Mondom, a dac nem áll tőlem távol, így hát úgy döntöttem, hogy mégiscsak beviszem az újságot, és az istentisztelet után kiosztottuk a távozóknak. Mentségemre szóljon, hogy az adott választáson részvevők mindegyike egyenlő és tisztességes feltételekkel írhatta meg, hogy miért ajánlja önmagát.
Teltek-múltak az évek. Még jobban rászoktam arra, hogy a békét máshogyan keressem, másként találjam meg, szóval nem jártam el a templomba.
Valamelyik nyáron igen nagyon felháborodtam, amiért a megyei napilap molinóját a templom szószéke elé függesztették egy kulturális rendezvény alkalmával. Azonban retorzióktól tartva nem írtam meg, mindösszesen utaltam arra, hogy ez azért nem helyén való. A presbitériumi tagoknak persze csak elmondtam a véleményemet. Nos, azóta sem vagyok a kedvencük…
Tavaly nyáron ismét helyhatósági választásokat tartottak, és a rangsorolást megelőző gyűlésen felmerült egy igen heves szópárbaj közepette a nem megfelelő reformátusi mivoltom kérdése. Esküszöm: majdnem meggyőztek engemet is arról, hogy nekem bizony nincs helyem abban a gyülekezetben.
Megyeri Tamás Róbert
Mit akart mondani a költő?
Nos, igazság szerint én sem értem magamat, mármint, hogy miért írtam meg a fentieket. Talán azért, mert jó kiírni magamból ezt vagy azt. Kéretik ennek megfelelően kezelni a sorokat. Szubjektívek! Semmiképpen sem objektív ok-okozati összefüggései egy – amúgy jelentéktelen – történéssorozatnak. De talán bár egyetlen embert érdekel valamelyest az, hogy egy mások által megkezdett mérkőzésbe belecsöppent miért megy (illetve nem megy) az istenházába összeszorult gyomorral. Esetleg az évfordulós főhajtások közepette szerencsés szembenézni magunkkal. Kibeszélni a sérelmeket, törekedni az orvoslásukra. Ugyanakkor az is lehet, hogy mindösszesen a már behegedt sebeket tépem fel. Nem tudom, nem is érdekelnek a következmények. Nekem erről szól a reformációs emlékévem.
