Baumgartner Bernadette Németországban élő szatmári sváb származású történészt kérdeztük. Tettük ezt annak okán, hogy Vonház István könyve legújabb kiadásának nagykárolyi bemutatóján ismét feltűnt: az egykoron történteket sokan másként értelmezik. Kíváncsiak voltunk arra, egy szakembernek mi a meglátása.
— A svábok idetelepedésének 300. évfordulója alkalmából egyebek mellett emlékművet is avattak a nagykárolyi Károlyi-kastély közelében. Az akkori kormánybiztos örvendetesnek nevezte, hogy a svábok 300 esztendeje éppen Románia észak-nyugati részébe költöztek. Nyilván nem volt akkoriban ilyen ország. Ellenben a szakma álláspontja szerint a térség etnikai megoszlása milyen lehetett? Eleve miért vált szükségessé a betelepítés?
— Szatmár vármegyébe az első sváb telepesek 1712-ben érkeztek, a terület akkor a Habsburg birodalom fennhatósága alá tartozott. 1526-tól, a mohácsi vész évétől kezdődően többször is volt háború a vármegye területén. Pusztítottak itt törökök, tatárok, osztrákok, lengyelek, de még a pestis is szedte áldozatait.
Az utolsó háborúnak, az osztrák uralom elleni Rákóczi szabadságharcnak az 1711-ben megkötött szatmári béke vetett véget. A vidék addigra elnéptelenedett. Tudjuk, hogy a szabadságharc után Kálmánd 6 hétig, Mérk 9 hónapig, Szaniszló és Csomaköz 2–2 hétig állt üresen, hasonlóan Nagymajtény és Mezőterem 2 hónapig, Kaplony pedig 5 hétig volt lakatlan. (Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár Vármegye. Országos Monografia Társaság, Budapest, 1906).
Hogy pótolja a megtizedelt lakosságot, a szatmári béke megkötése után Károlyi Sándor gróf engedélyt kért a bécsi udvartól, hogy sváb telepeseket hozzon birtokaira. Részben azért, mert a svábok híresek voltak szorgalmukról, részben pedig, hogy növelje a reformáció következtében visszaszorult katolikusok számát.
Az első hivatalos magyar népszámlálást az osztrák-magyar kiegyezés (1867) után rendelték el, és 1869-ben került rá sor. Eszerint Szatmár vármegyének 280 568 lakosa volt, ebből mintegy 20 200 (7,2%) volt német, 88 939 (31,7%) román, 168 789 (60.2%) magyar, 2356 (0.8%) orosz, 280 (0.1%) tót, és 4 egyéb. (Ezt megelőzően volt még két osztrák népszámlálás 1850–1851 és 1857-ben.)
Ami a területi hovatartozást illeti, Szatmár megyét 1918-ban – Erdéllyel és a Partiummal együtt – csatolták Romániához, amit az 1920-as trianoni diktátum szentesített.
— A Vonház-könyv bemutatóján elhangzott, hogy a sváboknak nem volt lehetőségük németül tanulni 1919-ig — azaz addig, amíg a Román Királyság fennhatósága alá nem került ez a tájegység. — — Miért és hogyan vált magyar nyelvűvé a Nagykároly vidékén élő svábok egy része? A nyelvcsere mennyire járt együtt kulturális identitás cseréjével? Eleve milyen identitásváltozáson mentek át — ha átmentek — a svábok például a 19. század eleje és a 20. század eleje között?
Az, hogy a sváboknak nem volt lehetőségük 1919-ig németül tanulni, nem egészen fedi a valóságot. A szatmári sváb falvakban a gyerekek a katolikus egyház iskoláiban tanultak. A tannyelvet illetően nincsenek adataim az 1800-as évek elejére vonatkozóan. Azonban biztos, hogy német nyelven is folyt tanítás, ugyanis 1833-ban Hám János püspök azt kérte a mezőfényi tanítótól, hogy magyarul IS tanítsa diákjait írni, olvasni és énekelni, tehát ebből következik, hogy nem magyarul tanultak. Egy 1868-as adat szerint a megye 362 iskolájából 204 iskolában magyarul, 24-ben magyar és német nyelven tanítottak, és háromban csak németül. 1896-ban a 420 iskolából csak egy volt német tannyelvű, 1906-ban pedig nem volt német iskola a megyében.
A társadalmi, politikai és gazdasági környezet, valamint a földrajzi elhelyezkedés is mind közrejátszott abban, hogy a szatmári svábok nagy része viszonylag hamar elmagyarosodott, legalábbis nyelvében. A szatmári svábok a szászokhoz és a bánáti svábokhoz viszonyítva sokkal kevesebben voltak, ráadásul német testvéreiktől nagyon messze éltek. A szatmári svábok esetében falusi társadalomról van szó, aki tovább tanult, az magyar gimnáziumban tette ezt. Így nem alakult ki egy német értelmiségi réteg, amely bármilyen módon is megőrízhette volna a német identitást. Az is bizonyos, hogy a szatmári németek a magyar politikai nemzethez tartozónak érezték magukat, nem véletlenül harcoltak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a magyar honvédek mellett. A magyar környezet — különösen a Nagykároly környéki falvakban — a vegyes házasságok, a felélénkülő gazdasági élet, mind a magyar nyelv megtanulása felé hatottak. A nyelvváltás tehát sok faluban megtörtént, de a szokásaikról, életmódjukról nem mondtak le. Nyilvánvalóan létezett egy kettős identitás akkor is, ha a sváb anyanyelvüket megőrizték. Svábként, vagy elmagyarosodott svábként is a magyar állam polgárainak érezték magukat.
A magyarosodás egy nagyon összetett kérdés, nem foghatjuk csak a korabeli magyar állam intézkedéseire, és a sokat hangoztatott állítást, miszerint az elmagyarosodásban a papság és iskola kiemelkedő szerepet játszott, árnyalnunk kell. Erre nagyon jó példa, hogy a városoktól távolabbra eső 5 bükkaljai faluban (Alsóhomoród, Krasznasándorfalu, Szinfalu, Nagyszokond, Krasznabéltek) a svábok az 1980-as évekig őrizték anyanyelvüket, függetlenül attól, hogy ugyanahhoz a magyar államhoz tartoztak, mint a nyelvükben elmagyarosodott falvak.
— Az Ön könyvében van egy rész, amelyből kisejlik, miért is érezte fontosnak a Román Királyság a svábok „visszanémetesítését”. Mi is történt? Kérem, pár mondatba sűrítse bele azt, amit erről tud.
— A román kormányok 1920 után valóban támogatták az elmagyarosodott svábok visszanémetesítését. Románia nemcsak hatalmas területeket kapott a világháború után, hanem nagyszámú magyar és német kisebbséget is. Tehát a korábban viszonylag homogén nemzeti államból soknemzetiségű országgá alakult. Azt semmiképpen sem akarták, hogy e két kisebbség közösen lépjen fel a különböző intézkedésekkel szemben.
Az „oszd meg és uralkodj” elv alapján, az egyik kisebbségnek adtak (a németnek), míg a másiktól (a magyartól) elvettek jogokat.
Fontos volt továbbá, hogy egy-egy népszámlálás alkalmával minél kevesebb magyart lehessen kimutatni Romániában. Vagyis, ha sikeres a visszanémetesítési akció, kevesebben vallják majd magukat magyarnak. Ugyanakkor abban is bíztak, ha támogatják a német mozgalmat, akkor egy, a sopronihoz hasonló népszavazás esetén kevesebben fognak a magyarországi csatlakozás mellett szavazni.
Hans Freytag bukaresti német követ 1925-ben decemberében jelentést küldött a német külügynek. Ebben — többek között a német mozgalom esélyeit latolgatva — egy mondatban összefoglalta a román vezetés magatartását a magyarokkal szemben: „Pszichológiailag is kedvező a pillanat, ugyanis a román kormány támogatja a német mozgalmat, mert célja a magyarság gyengítése.”
Ebben a mondatban minden benne van, azt hiszem.
