Vasárnap Hannával játszhattam, miután a két nagy fiamat hazavittem az istentiszteletről. Hanna egy tündéri négy éves kislány, aki imád kézműveskedni.
Kicsit elloptam őt magamnak a szüleitől, bár azért megnyugtató volt, hogy az anyukája is velünk tartott a kis pocaklakó öcsikével. Mert ugye, ahol anya ott van, ott nagy baj nem történhet. Kis székre ültünk, a többi gyerek és anyukája mellé, és színes krepp-papír darabkákat ragasztottunk egy üvegpohárra, és elkészítettük a legszebb mécsest anyának. Nagyon egyszerű volt, és szép…
Közben fontos dolgokat tudtam meg. Például azt, hogy Hanna kedvenc színe a rózsaszín és a lila, de volt ott olyan kislány, aki elárulta nekünk, hogy neki minden szín a kedvence, a szivárvány minden színe. Nem volt mit tenni, nekem is „színt kellett vallanom”, hát én is elmondtam, hogy a zöldet szeretem, nagyon régóta, s közben arra gondoltam, talán már olyan kicsi korom óta, mint amilyenek most ők. Mert vannak dolgok, amik nem változnak…
Őszintén szólva, kicsit újra gyereknek éreztem magam, ami már elég rég nem történt meg velem. S ami még fontosabb, gyereknek, aki otthon van.
Persze ez nem volt nehéz, hisz minden adott volt hozzá. Napsütés, jó levegő, kedves emberek, sok ismerős arc, kicsik és nagyok, babák és mamák, egy csodálatos hang, finom étel és ital, és főként áldott Atyai szó a Bibliából: „Itt van az én anyám, és itt vannak az én testvéreim!”
Minden magáért beszélt ma Nagykárolyban, az épülő református templomnál a kertvárosi családi napon, 2017 anyák napján. Mert egyszerű volt, és szép…
Hihetetlen, mennyire egyben volt az egész. Az már az eseményt hirdető plakáton is látszott, hogy a szervezők mindenre és mindenkire igyekeztek odafigyelni. Volt ugrálóvár, apa-fia sátor, imaösvény, airsoft, arcfestés, bibliakiállítás, nőszövetségi sátor, iratterjesztés, Ref. 500 kiállítás, egészségügyi állapotfelmérés, bográcsfőzés stb.
Az igazság az, hogy az ember torka elszorult már a kis óvodások és vallásórások őszinte megnyilvánulásain, mert szívet melengető volt nemcsak a kimondott szó, a vers, az ének, hanem a gyermeki természetesség is. Igen, mert számomra irigylésre méltó és feledhetetlen volt a kisfiú, aki napszemüveget viselt és a kislány, aki egyáltalán nem jött zavarba a mikrofontól, sőt, csengett a hangja, de még a szégyenlősebb kisóvodás is, aki odabújhatott óvónénije mellé, vagy akár a nagyobbak komolysága, ahogy a vallástanárnénit lesték, hogy minden jól sikerüljön.
Ezt a hangulatot csak fokozta az énekes László Attila bizonyságtevő előadása, aki egyszerű természetességgel énekelt a barátságról, az anyai szeretetről, kegyelemről s mindarról, ami benne él, s ami most múlik pontosan.
Akár arról a 20 évről, ami most múlt el pontosan az épülő templom alapkövének letétele óta.
Amikor a felállított sátrak között megláttam az emlékkövet az alapkőletétel eseményéről, hirtelen eszembe jutott, hogy 1998-ban én magam is ott voltam az ünnepségen a legtestvéribb gyülekezet képviseletében, ahogy Márkus Endre tiszteletes úr annak idején fogalmazott, s belegondoltam, hogy mennyi minden történt azóta a világban, az egyházban, az életben, a saját életemben, s hogy a legjobb, ami velem történhetett az, hogy Isten kegyelméből anya lettem.
Tudom, hogy nem kevés munkát – és sok minden mást – igényel egy ilyen esemény megszervezése, de hiszem, hogy csak ilyet érdemes.
Mert ilyen egy igazi Család napja. Mert vannak olyan alkalmak a családban, amikor nem elég csak az apa és az anya jelenléte, hanem szükség van a nagyszülőkre, keresztszülőkre, sőt, a tágabb család tagjaira, vagy akár a barátokra is. Jó volt látni és hallani, hogy milyen sokan segítettek, eljöttek, ott voltak, szóltak, szolgáltak és felszolgáltak, anyukák és apukák, reformátusok és nem reformátusok, határon innen és túlról.
Köszönet mindnyájuknak!
És külön köszönet Hannának azért, hogy egy kicsit újra gyerek lehettem, és hogy volt tanítványaim gyerekeivel kézműveskedhettem.
Fazakas Erika