Az emberség volt a fő elvárás

Az ötvenhatodik érettségi találkozójukra készülnek a hajdani nagykárolyi magyar középiskola egykori végzősei. FÜLÖP IBOLYA mesélt az Anziksznak.

Beszélt a tanáraikról, akik közül néhányan nem rendelkeztek szakképesítéssel, ám emberségből példát mutattak. A tananyagot szigorúan megkövetelték, viszont az emberségességet adták növendékeik számára útravalóul.

Legtöbbjük megmaradt nagykárolyinak, nem kellett elhagynia a szülőföldjét. Akik elmentek, azok is mindig hazajárnak az ’59-ben érettségizők közül. Akkortájt a román tannyelvű pedagógiai oktatási intézménnyel közösen használta a 2-es számú középiskola a ma a Iuliu Maniu-középiskolának otthonául szolgáló épületet. Hermetikusan el volt választva egymástól a két oktatási intézmény. Rá egy évre megszüntették a kizárólag magyar nyelvű középiskolát, vegyes tannyelvűként funkcionált a továbbiakban.

Ötvenhat éve hét tantárgyból kellett érettségizni. Mint Ibolya néni mondja, talán akkoriban kevésbé voltak összetettek a tantárgyak, a tudás mennyisége is csekélyebb lehetett, viszont a minőséget nagyon megkövetelték tőlük. Ő nem volt rossz tanuló, ám talán kissé lusta. Volt két kedves barátnéja, az egyik a padtársa, a másikkal pedig másodikos koruk óta osztálytársak voltak, és lent a kertben, a ribizlibokrok alatt „tanultak”. Persze a rádió zenei koktélműsorát feltétlenül meghallgatták, és örömükben táncoltak a gangon. Konkrétan a tanulásra már nem maradt idejük. Az osztályfőnökük, Zoli bácsi úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy bevezette a mentorok intézményét. Minden jó tanuló „kapott” egy kevésbé jót. Így a jobb képességűek is kénytelenek voltak legyűrni a restségüket, és ha kellett, háromszor-négyszer átvenni a leckét, míg a rájuk bízott osztálytárs is megértette azt.

– Óh, nagyon sok mindenben igazat adok neki, azaz Zoli bácsinak. Olyan sok emberségre tanítottak bennünket azokban az időkben…