Emlékezzünk meg elhunyt ferences lelkipásztorainkról, akik Kaplonyban teljesítettek szolgálatot. Az alábbiakban a Kaplonyban szolgálatot teljesítő ferences testvérekről szóló írásokat talál – a kaplonyi községi hetilapban megjelent összeállítást közöljük újra.
Kegyelettel emlékezünk Hugolin atyára halálának évfordulóján
1993. december 27-én, 86 éves korában elhunyt Puskás Ferenc Hugolin ferences szerzetespap. Gyergyóremetén született, és hetven esztendeje lépett be Szent Ferenc rendjébe. 1931. június 28-án szentelték pappá. Kiváló hitszónok és tollforgató volt. Hatvan éven keresztül százszámra írta szebbnél-szebb novelláit, tanulságos oktató cikkeit a Hírnökben és a Katolikus Világban. A Vasárnap is közölt tőle írást. Magatartását mindvégig a szerénység és a szívmelegítő jóság jellemezte. Fontosabb állomáshelyei: Kolozsvár, Vajdahunyad, Székelyudvarhely, Szatmárnémeti, Kaplony. Utolsó működési területén, Désen helyezték örök nyugalomra december 29-én.
(Engedtessék meg az újságírónak egy személyes megjegyzés: amikor legutóbb Désen jártam a ferenceseknél, Hugolin atya elkísért a vasútállomáshoz vezető útig. Útközben felmutatott a Rózsák hegyére, a temetőnek a ferences szerzetesek földi maradványait befogadó parcellájára. „Rövidesen oda kerülök” – mondta Sch. M.)
A ferencesek deportálása 1951-ben
Páduai Szent Antal ünnepén, június 13-án a kaplonyi egyházközség búcsúnapját ülte a templom melletti szabad téren. A búcsús szentmisének – amelyet Reizer Pál püspök celebrált – egy másik kiemelkedő momentuma tíz ferences jelenléte volt, élükön fr. Páll Leó provinciálissal, aki az ünnepi szentbeszédet mondta. Köszönetét fejezte ki Kaplony népének a ferenceseknek 1951-tól 15 éven át nyújtott támogatásért. Az erdélyi ferencesek ugyanis az idén emlékeznek meg arról, hogy 50 évvel ezelőtt, 1951. augusztus 20-án, az erdélyi Szent István Rendtartomány védőszentjének napján, a provincia minden tagját Máriaradnára deportálták. A radnai tábor kilenc hónapig tartott, utána folytatódott a deportálás. A hatóságok három helységet: Dést, Esztelneket és Körösbányát jelölték meg a ferencesek kényszerlakhelyéül.
Az 1951. augusztus 20-i deportálásról való megemlékezést a ferencesek három helyen tartják meg: a Nagykároly melletti Kaplony községben, Máriaradnán és Csíksomlyón, azoknak az egyházmegyéknek a területén, ahol a ferencesek működnek. A kaplonyi megemlékezés a hálaadás jegyében történik. A ferencesek összeszedése a zárdákból rövid idő alatt ment végbe. Éppen a legszükségesebb ruhaneműt, ágyneműt csomagolhatták össze. Élelemről alig gondoskodhattak. 122 ember zsúfolódott össze Máriaradnán. Ekkor mozdultak meg a ferencesek ügyében az emberek. Gyűjtési akciókat szerveztek, a begyűlt élelmet elszállították Máriaradnára, majd később a másik három kényszerlakhelyül kijelölt helyre. Voltak, akik a gyűjtést végezték, mások a vonaton, autóbuszon való szállítást vállalták, nem kis felelősséget véve magukra azzal, hogy a hatóságok ezt számonkérik tőlük. A kaplonyi és szatmári hívek ebben a gyűjtési és szállítási akcióban külön is kitűntek, de számos más helyről szintén jelentős élelmiszercsomagok érkeztek: Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Déváról, Székelyföldről s természetesen a kényszerlakhelynek kijelölt helyekről. Ezeket pontosan felsorolni ma már alig lehet, ám a segítséget a ferencesek nem felejtik el.
A ferencesek imádkoznak a jótevőikért.
Csíksomlyón augusztus 11-én emlékeznek meg másodszor a ferencesek az elhurcoltatásról. Ide várják a rendtartomány minden tagját, hogy közösen köszönjék meg azt a nagy kegyelmet, hogy a provincia átvészelte a megpróbáltatások nehéz esztendeit, s ha anyagiakban sok veszteség is érte az egyes rendházakat, de szent hitükhöz és anyaszentegyházukhoz való töretlen ragaszkodásuk kárt nem szenvedett.
A harmadik megemlékezés Máriaradnán lesz augusztus 20-án, amely napon a ferenceseket egyidőben összegyűjtötték a temesvári egyházmegye területén levő Máriaradnára s ott kilenc hónapot töltöttek el. A provincia történetében az első eset, hogy az egész rendtartomány így együtt lehetett, erőszakkal idetelepítve. Ötven év alatt megritkultak a sorok, a 122 ferencesből kevesen érték meg az 50. évi megemlékezést.
Az igazságos Isten előbb-utóbb begyógyítja a sebeket. Azóta az elhurcolók közül bizonyára többen is jobb belátásra jutottak. Jézus tanítása szerint akarunk róluk is megemlékezni: „Imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért!” Az összeszedést és a kényszerlakhely éveit úgy tekintjük, mint a vezeklés és elégtétel alkalmait, Isten ezt megengedte, legyen neki hála és köszönet, hogy szerzetesi hivatásunkért ezeket neki adhattuk. Ezek az évek a megújulás kegyelmeinek kiesdeklésére is szolgáltak.
Fr. Pap Leonárd
Hugolin atya, Vincze atya Dömjén atya aranymiséjén
Hugolin atya, Dömjén atya, Ecsey János atya, Való Ferenc atya és a kaplonyiak, akik meglátogatták Désen a ferences atyákat
Kegyelettel emlékezünk Farkas Bonaventura atyára halálának 15. évfordulója alkalmából
Teremtő mennyei Atyánk akaratában megnyugodva és a boldog viszontlátás reményében tudatjuk, hogy 1998. március 14-én P. Farkas Domokos Bonaventura OFM rendi testvérünk életének 77., szerzetességének 57. és papságának 53. évében, váratlanul elhunyt az Úrban. Hűséges szolgálatának állomáshelyei Kolozsvár, Máriaradna, Dés, Kaplony és Józsefháza voltak. Ferences szerzetesi és papi életét odaadó szolgálata és szeretete jellemezték.
Temetésére Kaplonyban került sor, 1998. március 17-én. Lelki üdvéért Ft. Reizer Pál szatmári megyéspüspök mutatta be a legszentebb áldozatot, az Erdélyi Ferences Rendtartomány részéről P. Pap Leonárd provinciális helyettes végezte a gyászszertartást és mondta a szentbeszédet.
Úr Jézus Krisztus, légy jutalmazója!
A Ferences Család
Bonaventura atya tanítványainak egy csoportjával
Aranymisés szerzetesek
Jubileumi szentmisére hívnak ezen a vasárnapon – május 21-én – a dési ferences templom harangjai. Isten kegyelméből két szerzetespap celebrálja együtt, pappá szentelésük 50. évfordulója emlékérc az úgynevezett aranymisét. Mindkettőjüket Erdély nagy főpásztora, boldog emlékű Márton Áron püspök szentelte Gyulafehérváron, 1945. május 19-én.
Farkas Domokos, Bonaventura atya Karácsonyfalván született 1921. június 21-én, Daczó Árpád, Lukács páter pedig ugyanazon év július 27-én, Dédán. Mindketten Szászmedgyesen léptek he Szent Ferenc rendjébe 1940-ben, ünnepélyes fogadalmukat pedig Vaj dahunyadon tették le 1945. február 25-én. Pappá szentelésük után Vajdahunyadon studenspáterek 1945-1946 között, aztán útjaik szétváltak, de nem sok időre.
P. Bonaventura Kolozsvárra került, ahol a kiskordások vezetője lett, Lukács atya pedig a marosvásárhelyi harmadik rendi igazgatói minőségben, valamint a ferences ifjúság vezetőjeként és iskolai hitoktatóként működött.
Isten akarata ismét összehozta őket 1951-1952-ben, a máriaradnai deportálásban. Azt követően 1957-ig Bonaventura atyának Déset, míg Lukács atyának Esztelneket jelöltek ki a hatóságok kényszerlakhelyül.
A kényszerlakhely feloldása óta, immár 38 esztendeje P. Bonaventura, a kaplonyi zárdához tartozva, ahol éveken át szolgált, a Szatmár megyei Józsefházán a plébánosi munkakört tölti be. Megyéspüspöke a címzetes esperes titulussal ismerte cl odaadó munkásságát.
Lukács atyát életútja előbb Csíksomlyóra vezette, ahol 1957-1970 közölt a kegytemplom igazgatója volt. Aztán plébános Szentágotán, Kosteleken, Marosillyén. 1980-1989-ig a marosvásárhelyi ferences templomban, majd 1994-ben történt nyugdíjazásáig Fogarason szolgált, a zárdatemplom plébánosaként. Jelenleg a dési kolostorban él. P. Lukács az évek folyamán jelentős néprajzkutatási tevékenységet is folytatott, dolgozatai, hitéleli cikkei megjelentek a Művelődés, a Vasárnap és más lapok oldalain.
Hálamiséjüket július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén, mindketten bemutatják a csíksomlyói Szűzanya oltáránál is.
Szeretettel kívánunk a jubiláns atyáknak Isten kegyelméből hosszú eletet, egészséget és további jó munkát, a lelkek javára.
Fodor György OFM
A Szatmári Római Katolikus Püspökség és a Szent Istvánról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárósága mély megrendüléssel, de Isten akaratában megnyugodva közli, hogy hosszú szenvedés után életének 77. évében elhunyt
P. FARKAS BONAVENTÚRA
atya.
1940 augusztusában lépett be a ferences rendbe, 1945-ben szentelték ferences áldozópappá. Előbb Kolozsváron, Máriaradnán, majd Dései szolgált, 1957-ben került Kaplonyba, majd 1966-ban Józsefházára, ahol ez év januárjáig volt a nyáj hű pásztora.
A kaplonyi templomban ma délelőtt 11 órakor mondunk érte engesztelő szentmisét, amelyet Reizer Pál püspök celebrál. Elhunyt paptestvérünket, végakarata szerint, a kaplonyi sírkertben temetjük el.
Irgalmas Jézus, adj neki örök nyugodalmat!
Bonaventura atya írásai
Tövisek Jézus szívében
Gyermeknevelésről beszélgettek a társaságban. Különböző vélemények hangzottak el. A végén megszólalt a háziasszony: egy finom, mély vallásosságáról és jótékonyságairól ismert, őszhajú édesanya.
– Már fiatal korban kell megfogni a gyermek lelkét – mondta csendesen. – És bele kell égetni, hogy a bűn nemcsak olyan rossz, amiért büntetés jár, hanem mély fájdalmat is ejt a Megváltó szívén. Ezt tapasztalatból mondom. Drága boldogult édesanyám nevelt így bennünket.
Hálószobájában kis oltár volt, ezen egy nagy szív, amelyet töviskorona vett körül. Ha rosszak voltunk, veszekedtünk, hazudtunk, pletykáltunk, rágalmaztunk vagy kinevettünk valakit, édesanyánk megfogta kezünket, bevezetett a szobájába és csak annyit mondott: – Fiacskám, ismét vétkeztél. Tudod, mit jelent ez?
Tudtuk. Azt jelentette, hogy ki kellett húznunk egy tövist a koronából és beleszúrni Jézus szívébe… Ez valami rettenetes volt. Ma se felejtettem el. Szinte fizikai fájdalmat éreztem. Még a fiúknak is álmatlan éjszakájukba került.
Esti imánkat ott végeztük az oltárnál, és né kellett a tövist… mert ott maradt a következő első péntekig. Akkor aztán édesanyánk szép virágokat tett a kis oltárra és egy szélesszájú bronzedényben tömjént gyújtott. Először egy Jézus szíve éneket énekeltünk, aztán egyenként beledobtuk a füstölgő edénybe az papírlapot, amelyre följegyeztük a hónap folyam Jézus szíve tiszteletére felajánlott apró önmegtagadásainkat. Így tettük jóvá bűneinket. És most már szabad volt kihúzni a töviseket! Milyen boldog nap volt az az első péntek, amikor egyetlen tövis sem volt Jézus szívében!
Higgyétek el, édesanyánk lassanként kiirtotta belőlünk azokat a kis hibákat, amelyekkel később, érett korban annyit kellett volna birkóznunk! És még ma is, ha például valami csípős megjegyzés tolakszik a nyelvemre, vagy valami hazugsággal kimenthetném magam egy-egy kellemetlen helyzetből, rögtön megjelenik előttem Jézus szíve s a tövis, amit most beleszúrni készülök… Ez megvéd a bűntől.
P. Bonaventura
A hős fiúcska
Amit most elmondok, megtörtént eset, annak idején az újságok is megírták. Sok évvel ezelőtt a határőrök egy kis magyar fiút tartóztattak fel a haláron. Útlevele persze nem volt. A holtfáradt kis gyermek őszintén megmondta a katonáknak:
– El akarok gyalog jutni Olaszországba.
– Mit akarsz ott?
– Az Isonzó nevű nagy folyóhoz akarok menni minden áron.
– De miért?
– Hát, mert ott van az édesapám sírja. Az apám nagy hős volt a világháborúban. Én meg emlékszem arra, hogy elbúcsúzott tőlem, pedig akkor még nagyon kicsi voltam. Aztán az Isonzó mellett elesett. Azóta árva vagyok. De most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy felkeressem hős atyám sírját.
A katonák persze nem akarták átengedni. De a kisfiú kérte őket, könyörgött, sírt. Mégsem engedtek, mert féltették, hogy az idegen katonák kémnek nézik es lelövik. Őreik vissza is vitték a kisfiút.
Ám ezt az esetet, amely a gyermeki szeretetnek ritka, hősi példaképe, bemondták a rádióban különböző nyelven. Az olaszok is meghallották és egy jószívű olasz kereskedő jelentkezett, hogy kész a saját költségén átvitetni a kisfiút, hadd keresse meg édesapja sírját. Sőt magánál is tartja a gyereket, ameddig ott akar maradni.
Íme, így nyer jutalmat már a földön is a szülők iránti odaadó szeretet.
P. Bonaventura
A filmek hatása
Nicky Cruz volt New York-i művész meséli: Egyik családban sok probléma volt a tíz éves Marikával, aki mindenképp meg szeretett volna nézni egy bizonyos filmet.
– Mindenki mehet moziba, csak nekem nem szabad – mondta dacosan édesanyjának.
Az anya éppen pudingot kevert. Megkérdezte gyermekét:
– Mary, mondd, hol vannak azok a záptojások, melyeket a legfelső polcon találtam?
A gyermek meglepődött: – A szemétvödörben, de miért kérded? ……..
-Hozd ide azokat, kérlek! – folytatta az anya.
– De mit akarsz velük tenni!
– Beleteszem a pudingba.
– A záptojásokat? Azok csak elrontják a jó pudingot.
– Látod, kislányom – mondta az anya nagyon komolyan -, azt teszi a kétes értékű film is a lelkeddel, amit a záptojások tennének a pudinggal. Az ilyen pudingot kidobhatom, de ha a fejedet, lelkedet tömöd tele szeméttel – ami ez a film is -, azt már nem dobhatom ki!
A kétes erkölcsöt tükröző filmek, színdarabok, könyvek, folyóiratok mérgezik meg az ártatlanok lelkét.
T. J.
Gyuszi mikulása
Kovács Gyuszi azon munkásgyermekek egyike volt, akiknek édesapja egész nap bent a füstös gyárak levegőjében tölti a napot nehéz munkában. Ha némelykor a mama el volt foglalva, és ő vitte el a szegényes ebédet, élénken figyelte, milyen egyformán dolgozik a papa és gép. Ebéd ideje alatt némán ültek egymás mellett, vagy szomorúan hallgatta a papája panaszát a csekély bér miatt. És ez most még jobban összeszorította kis szívét, mert itt volt a mikulás és ő ajándékra számított. De mégsem engedett a reményből: Este foltos cipőjét gondosan kitakarítva helyezte ki az ablakba. Szorongó reménységgel szívében hajtotta álomra fejét. A decemberi nap álmosan kelt fel, mire Gyuszi felébredt. Első gondolata mi lehetett más, mint a mikulás. Öltözetlenül futott cipőjéhez, izgatottan tekintett bele, azonban üres volt. Fájdalmasan tekintett édesanyjára, akinek a szemében a fájdalom könnycseppjeit fedezte fel! Egyet gondolt. Odafutott hozzá es kezét megcsókolva szólott: „Édesanyám! Már nem is fáj, hogy semmit sem hozott a Mikulás. Mert tudom, hogy az én szüleimnek kenyérre is alig telik”. Az édesanya magához ölelte szeretett gyermekét és szívében a szomorúságot öröm váltotta fel. Mert a szegénységben sincs ok panaszra, ha ilyen melegszívű gyermekkel ajándékozta meg az ég. Gyuszi pedig felöltözés után Jézus Szíve képe elé borúit és lemondását felajánlotta neki mikulási ajándékul, melynek nagyságát senki sem sejthette, csak a kis Jézus. És a felajánlás után szívébe mélységes boldogság költözött, melyet nem cserélt volna el semmi ajándékkal. Most értette meg, hogy az adakozásban nagyobb boldogság van, mint az elfogadásban. Így lettek Gyuszi mikulásakor hárman nagyon, de nagyon boldogok: Jézuska, a szülők és Gyuszi!
P. Bonaventura
A hivatás
Kicsi fiától kérdezte az édesanya:
– Mondd, fiacskám, van-e valami, amiért te elhagynál engem? Elhagynál-e meseország kincséért, tündérországért?
A gyermek szorosan simult anyja keblére s így felelt:
– Semmiért sem hagylak el, édes jó anyám!
Mikor már nagyobb volt, így szólt hozzá anyja:
– Hogyha felnősz, ugye nem maradsz már velem? Pénzért, hitért, dicsőségért elhagysz egyszer engem.
Az okos szép fiú komolyan mondta:
– Édes jó anyukám, nem hagylak el ilyesmiért soha!
A gyermek ifjúvá serdült. Ekkor maga mondta anyjának:
– Édes jó anyám, az Úr Jézus hívott oltárához. Mennem kell, jó anyám, engedj el engem!
És az anyának egyetlen marasztaló szava nem volt fiához. Isten kérte el tőle fiát és Istennek szívesen odaadta.
Amikor az Isten hívja cl a gyermeket a szülői háztól, a fiút papnak, a lányt apácának, akkor a jó szülő nem ellenkezik. Mert a jó Istennek mindent oda kell adni és, ha Isten hív valakit saját szolgálatára, az nagy kitüntetés!
Ezt a kitüntetést nevezzük a hivatás kegyelmének. Ezért a kegyelemért imádkozni is lehet és aki szívében érzi, hogy már hívja a jó Isten, az tovább imádkozzék, hogy el ne veszítse szent hivatását!
P. Bonaventura
Az első zsebpénz
Lajcsi életében először kapott zsebpénzt apukájától. – Mire költöd el? – kérdezte kishúga, őszintén bámulva bátyját, aki már olyan „nagy ember” lett, hogy zsebpénzt is kap. – Valami – felelt önérzetesen Lajcsi.
Arra gondolt, hogy vesz egy szelet tortát a cukrásznál. De lehet, hogy inkább egy szép forgócsigát. Esetleg kis képesfüzetet a könyvesboltban. Amíg ezen gondolkozva lépdelt, egy nagyon szegény kislány toppant elé: – Úrfi, vegye meg az ibolyáimat! Magam szedtem az erdőben. Nagyon rövid szárura szedtem és senki sem veszi meg. Pedig beteg édesanyámnak kellene az ára.
Lajcsi a kislány sápadt arcára nézett. Megdobbant a szíve, és így szólt: – Add ide mind, én is neked adom mind a pénzt, ami nálam van!
Lajcsi otthon anyukája ölébe szórta virágait. – Tessék, anyus! Első zsebpénzemből jót is tettem és neked is örömet szereztem.
A kis ibolyákból lepréselve megmaradt három szál édesanyja imakönyvében. S ezt az imakönyvet tették melléje sok-sok év múlva a koporsóba is. Így vitte magával a jó anya még a sírba is szép, ibolyás emlékjelét annak, hogy szerető lelkű, jószívű fia van.
P. Bonaventura
Elkésve
Tibi háromkerekű biciklit kapott a születésnapjára. Boldogan és büszkén száguldott át az utcán, amikor egy félénk hang megszólította: – Úrfi, kérem szépen… Odafordult. A sarki koldusasszony volt, vézna, béna karú kisfiával. Bátortalanul folytatta: – Úrfi, nagyon szépen kérem… A fiacskám minden vágya, hogy csak egyszer felülhetne erre a biciklire. Engedje meg neki. Csak egyszer megy végig rajta az utcán. – Tibi zavarba jött. Hogy a koldusgyerek üljön fel a szép biciklire? Nem, nem engedi.
Zavartan hebegett valamit és gyorsan tovább biciklizett. De nem nyugodott meg! Eszébe jutott napokon át a biciklis eset. Milyen sápadt, vézna, szomorú fiúcska volt az a koldusgyerek! Hogy égett szemében a vágy a biciklizés után! Es ő milyen rossz szívű volt. Nagyon megbánta már s feltette, hogy legközelebb megbiciklizteti a szegény fiúcskát.
De a koldusasszony egyedül állt az utcasarkon és arca a szokottnál is szomorúbb volt.
Tibi félénken, szégyenkezve szólította meg: – Néni, hol van a kisfiú?
Az asszony szeme tele lett könnyel, csak egy szóval felelt:
– A temetőben.
Erre Tibi szemét is elfutotta a könny. Elkésett. Elkésett a jócselekedettel. Nem teheti jóvá a mulasztását.
Lám, ki tudja, hogy az elmulasztott jót lehet-e később helyrehozni.
P. B.
A Szűzanya segítsége
A háborúban történi a következő eset. Véres ütközet utáni éjszaka volt. A fedezékben halálra készülten vártak a katonák. Sötét halálfélelemben két katona ült szorosan egymás mellett:
– Mire gondolsz, János? – suttogta az egyik.
– Édesanyámra – felelt a katona. – Mikor harcba indultam, olvasót adott a kezembe s kért, hogy ha veszedelemben leszek, azt imádkozzam el. Nem sokat adtam rá, el is vesztettem. Pedig most oly szívesen imádkoznám.
A másik kicsinylően legyintett:
– Az felesleges!
De a bajtársa nem hagyta magát.
– És én mégis megteszem anyám kívánságát. Ott van az a fenyő, annak tobozait leszedem, spárgám van, felfűzöm, s az lesz az olvasóm. Elimádkozom engesztelésképpen, s erősen hiszem, hogy a Szűzanya megsegít!
Fölállt és a fenyőhöz ment.
– Bolond! – mormogta a másik megvetőleg.
E pillanatban irtózatos robbanás, János a földhöz vágódott. Amikor magához tért, társát darabokra tépve látta. Ha ő ott marad, a gránát őt is szétroncsolja. A fenyőtoboz-olvasót kegyelettel őrzi még ma is János. Nemcsak a harctéren imádkozta el sokszor, de otthon is, édesanyjára gondolva, mint a Szűzanya csodás segítségének bizonyságát.
P. B.
Ne siessünk!
Ha van valami, amivel nem szabadna sietnünk, hát az a haragos állapotban való beszéd és tett. Egy öreg plébános valahányszor összeadott egy új párt, az esküvő végével megígértette velük a következőket:
– Édes fiaim – szólt hozzájuk -, én a ti lelkipásztorotok vagyok, tehát a javatokat akarom. Azután meg öreg ember, tehát a tapasztalatomra is adhattok valamit. Mindkét minőségben azt tanácsolom nektek, hogy ha bármilyen dologban nem egyeztek, vagy pedig a harag indulata elfogta lelketeket, ne szóljatok egymáshoz mást, csak ezt: ,,Ebben a dologban pedig majd holnapután újra kezdjük a beszédet”. És aztán a világ minden kincséért se térjetek vissza két napon belül erre a tárgyra. Ígérjétek meg ezt nekem, és tartsátok is meg! Meglátjátok, áldani fogjátok e tanácsomat.
A házasulandók mindenike természetesen megígérte, hogy követni fogja a lelkipásztorának intelmét, és közülük sokan valóban meg is tették. Egyik sem bánta ezt meg. De azok, akik nem tették meg, megbánták. Mindenki tanulhat belőle.
P. B.
Emlékezzünk Szabin testvére halálának 5. évfordulója alkalmából
Emlék Szabin testvérről, Dömjén atyáról, Stelli nővérről és a zárdai disznóvágásáról
Mi, a szatmári egyházmegye, abban a kegyelemteljes helyzetben vagyunk, hogy van kikre emlékeznünk. […] Megbocsátunk az ellenünk vétőknek, mert valljuk, csak így várhatunk elkövetett bűneinkért Istenünktől bocsánatot. De nem mehetünk el szótlanul azok emléke mellett, akiket sorainkból hitükért, meggyőződésükért, egy istentelen és embertelen társadalmi formával való szembenállásukért, a vele való együttműködés megtagadásáért bebörtönöztek, ott embertelenül megkínoztak vagy agyonvertek. Nevük legyen „élő” tilalomfa: Soha istentelen társadalmat! Soha olyan társadalmi formát, amely embertelen, türelmetlen, vallásellenes és lelkiismeretet tipró!
E szavakat követően olvasta fel hitvallóink, rövidebb-hosszabb börtönbüntetést szenvedett papjaink, szerzeteseink nevét: dr. Scheffler János püspök; dr. Bogdánffy Szilárd püspöki titkár, titokban felszentelt püspök; dr. Czumbel Lajos egyházmegyei kormányzó; Pakocs Károly szatmári püspöki helynök; .Sipos Ferenc máramarosszigeti káplán, későbben egyházmegyei kormányzó; dr. Fischer Pál gimnáziumi tanár; dr. Tyukodi Mihály gimnáziumi tanár, szinfalui plébános; Heveli Antal aknaszlatinai plébános; Kaplonyi Gyula szatmári plébános; Magyar Bálint szaniszlói plébános; Plackinger Pál királymezői plébános; Tillinger Ferenc csanálosi plébános; Csermely Antal lázári plébános; Rényi Ferenc szatmári káplán; Vajda Imre máramarosszigeti káplán; Keszler Tibor papnövendék; Szabó János papnövendék; Várkuti János papnövendék; Beliczay János szalézi atya; Bátay Gyula, Ecker Jenő, Erdélyi István, Godó Mihály, Radányi Rókus, Simcsák István jezsuita atyák; Bochor Medárd és Deán Szabin ferences testvérek; Fodor Pelbárt, Fülöp Tamás, Gurzó György, Kassay Kelemen, Puskás Hugolin és Szabó Dömjén ferences atyák; Szemes Ferenc piarista atya; Muresán M. Leonárda tisztelendő anya; Both M. Klára, Mogyoróssy M. Palmácia, Ormai M. Anunciáta, Pfeiffer M. Katalin, Talmácsi M. Agatónia és Zagyva M. Mirjam nővérek, valamint számtalan világi hívő, akinek a neve az Élet Könyvébe, van csak beírva.
A hálaadó szentmisét követően Reizer Pál püspök megkoszorúzta a kriptában levő püspöki sírokat, majd a hívekkel együtt kivonult Hám János püspök szobrához. Itt Reszler Mihály szentszéki tanácsos, a Hám János Római Katolikus Líceum igazgatója mondott beszédet. Az alábbiakban az elhangzottakból idézünk néhány gondolatot:
„Az örökséget megbecsülni, az ősökhöz hűségesnek lenni tudatosan csak az az ember képes, aki ismeri valós múltját és kész vállalni a romokon való újjáépítés fáradságos munkáját, vagy esetleg még a romok nyomát is eltüntetni akaró hatalmasságok ellenében küzdeni jussáért, ami megilleti. […] Hám János püspök öröksége annyira félelmetes volt, hogy hosszú évtizedeken keresztül keveset beszéltek róla. S amikor már szabad volt szólni, akkor sem kapta meg az őt megillető méltatást. Pedig illik megállni egy ilyen egyéniség szelleme előtt ahhoz, hogy tisztán lássuk feladatainkat. Hám Jánosról nagyon kevesen tudják, vagy tudták, hogy ennek a városnak nagy alapítója, igazi kialakítója; amiért neki annyi jutott, hogy egy kis mellékutcát és egy eldugott épületben működő, katolikus szellemben nevelni akaró „kis iskolát” neveztek el róla, szobrát pedig nagy harcok árán sikerült felállítani. […] Reméljük, a felnövekvő generáció is hálásan emlékezhet majd, ahogyan ma mi, Hám János örökségére. A nagy püspök szavaival szeretnék köszönetet mondani: „Istennek mindenért hálát kell adnunk, ami velünk történik, jóért és rosszért egyaránt, mert a bajok is, amelyek sújtanak, Isten szándékaiban jók a mi számunkra, bennünket Istenhez térítenek, és javulásunkra szolgálnak.”
A nagy építő püspök iránti elismerés csendült ki Riedl Rudolf prefektus szavaiból is.
Az ünnepség záróakkordjaként egyházi intézmények és polgári szervezetek helyezték el a szobor talapzatánál a kegyelet virágait.
Szabin testvér
Nem tudok úgy gondolni a brassói ferences kolostorra, amelynek temploma zarándokhely a hívek számára – különösen Szent Antal segítségül hívása miatt -, hogy ne látnám a templom sekrestyéjében Szabin testvért, törékeny, csuhás alkatával, szelíd tekintetével, jóságosan mindazokkal szemben, akik átlépik küszöbét, kétségbeesésük és nehézségeik elűzésének vágyával, keresve a reményt és az isteni segítséget.
De minthogy a Földön minden mulandó, kevéssel ezelőtt magához hívta őt az Isten.
Templombúcsú 1977. augusztus 2-án
Ki volt Szabin testvér?
1919. augusztus 9-én született Medgyesen, 1939. február 5-én öltötte magára a szerzetesi ruhát, és 1948. február 18-án tette le a szegénységi, engedelmességi és tisztasági fogadalmat Kaplonyban, Szatmár megyében. 69 éven át a kolozsvári, mikházi, kaplonyi, máriaradnai, körösbányai, esztelneki és brassói közösségek tagja volt. Teljes szívvel szolgált kertészként, szakácsként sekrestyésként és házfőnökként. Brassóba 1992-ben jött. Házfőnökként minden erejével harcolt a kolostor újraalapításáért, minthogy az épület egy részét erőszakkal birtokba vette a kommunista hatalom. Élete utolsó szakaszában alázattal és türelemmel fogadta a betegséget és öregséget, állandóan bízva Isten akaratában és a megváltásban. Istennél keresve vigasztalást, türelemmel, imával és jó szóval ő maga is vigasztalást nyújtott mindazoknak, akik kérték tőle.
2008. január 30-án Szabin testvér elment közülünk. De én továbbra is ott látom őt lelki szemeimmel a sekrestyei asztalnál, várva mindazokat, akik szükségükben Istent keresik, vagy pedig az oltár közelében ülve a szentmisék alatt, igazi ferencesre jellemző egyszerűséggel és alázattal. Mosoly és készség Isten- és emberszeretet.
Többször is meglátogattam őt, és sok mindenről beszéltünk, de ami a szívembe vésődött, az a következő intelem volt: „Mindazt, amid van, jó és rossz, a jó Istenre kell bíznod. Ő elfogad tőlünk mindent, és segít mindenben. Rá kell bíznunk magunkat.” Rájöttem, ez volt az ő hitvallása, és elhatároztam, hogy az enyém is ez lesz. Tetszett nekem az is, hogy mindig hangsúlyozta: nem Isten, hanem jó Isten.
A jó Isten legyen veled, Szabin testvér! „Áldott légy Urunk a testi halálért, a mi testvérünkért, / Akitől élő ember el nem futhat / Boldogok, akik magukat megadták a tes szent akaratodnak.” (Szent Ferenc: Naphimnusz)