Hét éve írta a Nagykároly és Vidéke.
Abból az alkalomból, hogy Koszovó egyoldalúan kikiáltotta Szerbiától való függetlenségét – aminek egyenes folyományaként Romániában a politikusok és a sajtó a magyar kisebbség (általuk korábban is kárhoztatott) autonómia-törekvését még elítélendőbbnek kezdte látni és láttatni –, autonómia-ügyben megszólalt Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum elnöke is. Egyebek között a következőket nyilatkozta. „Az erdélyi szászoknak eszük ágában sincs autonómiát kérni, hiszen már az 1918-as egyesüléskor azt állítottuk, hogy olyan kisebbség vagyunk, amely Romániában akar élni, ezért is szavaztunk az egyesülés mellett, és álláspontunk nem változott azóta sem.”
Ez aztán a román nacionalisták fülének való nóta! De „elemezzük” csak egy kicsit tartalmilag. A fenti gondolatmenet értelmében Klaus Johannis szerint abban az esetben, ha valamely etnikai kisebbség autonómiát kér, feltételezhető, hogy a szóban forgó kisebbség „függetlenségben sántikál”, hosszabb távon nem akar abban az országban élni, amelynek pillanatnyilag az állampolgára. Az, hogy a német kisebbség érdekvédelmi szervezetének az országos elnöke jelen összefüggésben ilyesmit igyekszik sugallni, már önmagában is meghökkentő, meggondolkoztató dolog. Azonban itt ennél is sokkal többről van szó. A bevezetőben idézett mondatot tovább „elemezve” logikusan arra a következtetésre juthatunk, hogy Johannis úr szerint az erdélyi szászok – akiket úgy mellékesen az osztrák II. József 1785-ben éppen azzal „degradált” nemzeti kisebbséggé, hogy megszüntette az évszázados autonómiájukat – már 1918-ban sem akartak autonómiát. Ami olyannyira hamis gondolat, hogy még korabeli ROMÁN dokumentummal is cáfolható. Íme egy idézet abból a bizonyos sokat emlegetett 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozatból: „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népeknek. Minden nép önmagát kormányozza, saját nyelvén, saját közigazgatással és a saját soraiból származó egyének révén fogja folytatni az oktatást, a közigazgatást és igazságszolgáltatást, és minden népnek joga lesz képviseltetni magát a törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában, az illető népet alkotó egyének számával arányosan. Jogegyenlőség és teljes autonóm felekezeti szabadság valamennyi állami felekezet részére.” („Deplina libertate nationala pentru toate popoarele conlocuitoare. Fiecare popor se va instrui, administra si judeca în limba sa proprie prin indivizi din sînul sau si fiecare popor va primi drept de reprezentare în corpurile legiuitoare si la guvernarea tarii în proportie cu numarul indivizilor ce-l alcatuiesc. Egala îndreptatire si deplina libertate autonoma confesionala pentru toate confesiunile din Stat”)
Ezek után felteszem a kérdést: a Gyulafehérvári nyilatkozat szövegének a fényében mi következne abból, ha tényleg igaz lenne, amit Johannis úr sugallni igyekszik? Nos, az, hogy a románok 1918-ban rá akarták erőszakolni az erdélyi szászokra az ezek által csöppet sem óhajtott autonómiát. Erről ennyit…
Tovább „elemezve” Johannis úr kijelentését, eljutunk ahhoz a részhez, amely alulírottnak különösen megtetszett, és amely így hangzik: „már az 1918-as egyesüléskor azt állítottuk, hogy olyan kisebbség vagyunk, amely ROMÁNIÁBAN AKAR ÉLNI…”
Egy kis statisztika: az 1930-as években még közel 800 000 lelket számláló szász és sváb közösség (amely az akkori hivatalos adatok szerint Románia lakosságának a 4,6 százalékát tette ki) mára ötvenezresre (50 000) apadt (0,3 százaléknál is kisebbre zsugorodott). Tegyük fel, hogy a hazai németség 1918-ban ad abszurdum tényleg autonómiamentes Romániában akart ÉLNI. Menet közben ez holtbiztosan módosult, hiszen ma már sajnos tény: a német kisebbség tagjainak a túlnyomó többsége a későbbiekben NEM AKART ROMÁNIÁBAN ÉLNI. Ha akartak volna, nem menekülnek el pánikszerűen szülőföldjükről, ahol őseik 800 évig éltek. Hasonló demográfiai katasztrófa után az itteni németséget olyan kisebbségnek mondani, amely ROMÁNIÁBAN AKAR ÉLNI, legalábbis furcsa látásmódra vall. Nem is tudom mással magyarázni, csak azzal, hogy a romániai németség (esetleg személy szerint Klaus Johannis?) a következő kisebbségi túlélési stratégiát választotta: a cél szentesíti az eszközt jelszóval az ellenük irányuló esetleges támadások megelőző kivédése, illetve a többségi lakosság szimpátiájának a biztosítása érdekében eleve jó képet vágnak szinte mindenhez, ami Romániában velük történt, történik, és történni fog.
Ha arra gondolok, hogy miután 1918-ban Erdélynek ezzel az országgal való egyesülése mellett szavaztak, a szászok (németek) mára szinte teljesen eltűntek Romániából – hajlamos vagyok azt hinni, hogy a 20. században nem a legszerencsésebben választottak túlélési stratégiát. Igaz, ugyanennek az éremnek a másik oldala egészen mást mutat. A következő vicc sajátosan nagyszebeni. Egy Bukarestből ide látogató turista németeket keres az utcán, de egyet se talál. – Hol láthatnék egy igazi szászt? – állít meg egy román járókelőt. Mire az illető az órájára néz, és ezt válaszolja: – Delet ütött az óra, ilyenkor valamennyien a városi tanács ülésén vannak… Tudniillik, bár a valaha német többségű Nagyszeben (Hermannstadt) 150 ezer lakosából az utolsó népszámlálás alkalmával csupán kétezer vallotta magát szásznak, a legutóbbi (2004-es) helyhatósági választásokon nem csak Klaus Werner Johannis lett főpolgármester a városban a voksok 88,7%-ával, de a Német Demokrata Fórum is begyűjtötte a szavazatok 75 százalékát. Továbbá szászok híján ma Nagyszebenben románok járatják német iskolába a gyerekeiket. Innen nézve viszont a szász kisebbség mai túlélési stratégiája előtt csak kalapot emelni lehet… (És lám csak, mellesleg azt is mindjárt könnyebb megérteni, miért berzenkedik Johannis úr az autonómia ellen: majd bolond lesz önrendelkezést szorgalmazni, amikor Szebenben sokkal inkább a szászoknak áll a világ a mostani állapot szerint…)
Tehát attól függően, hogy honnan nézzük, a szász kisebbség túlélési stratégiáját nevezhetjük alapvetően elhibázottnak, de hihetetlenül sikeresnek is. Azonban alulírott Klaus Johannis úrnak nem azt a jogát akarom vitatni, hogy maradék-övéi érdekében olyan túlélési stratégiát alkalmazzon, amilyet jónak lát. Azt nehezményezem, hogy a bevezetőben idézett nyilatkozatával egy másik kisebbség rovására tette ezt. Mert nevezzük végre nevén a gyereket: nekem nagyon úgy tűnik, mintha Johannis úr ebben az esetben a magyar kisebbség kárára igyekezett volna további piros pontokat szerezni a többségi románságnál saját maga, illetve az általa képviselt német kisebbség számára. Ezért nyilatkozta éppen a kritikus időpontban hajszálpontosan azt, amit a román nacionalisták a leginkább hallani akarnak tőle. Tényleg ott tartunk már, hogy sok román honatya jól bevált módszerét követve, saját népszerűségük növelése érdekében kisebbségi politikusok is elkezdik „kijátszani a magyar kártyát”?
(Boros Ernő, Nagykároly és Vidéke, 2008)
