Az érettségi vizsgák átlageredményeinek szempontjából a nagykárolyi diákok közül Kinga 9,93-as átlaggal az első, Arnold 9,70-es átlaggal a harmadik helyen áll. Őket kérdeztük továbbtanulásról, egyetemről, jövőről.
– Hogyan sikerültek az érettségik? Okoztak-e nehézséget számotokra? Jó érzés, hogy túl vagytok már rajta?
– Nem izgultam túlságosan – válaszol Kinga. – Inkább azon izgultam, hogy nem tudok izgulni: az utolsó napok teljes nyugalomban teltek. Hátravan még számomra a felvételi, úgyhogy nem tudok még igazán hátradőlni: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, orvosi szakra jelentkezem. Két hét múlva lesz a felvételi. Kémiából kell majd teljesítenem, egy száz kérdésből álló feladatsort kell megoldanom, amelyben vannak ismeretlen, illetve előre megadott kérdések, emellett tíz százalékot számít az érettségi eredménye is.
– Mihez szeretnél kezdeni ezzel a szakkal? Hol helyezkednél el utána?
– Teljes képem még nincs erről, de nagyon érdekelne a kutatás vagy a gyermekgyógyászat, ez utóbbi nagyon vonz. Ha kutatással foglalkoznék, szóba jönne Marosvásárhely vagy Kolozsvár, de a szívem nem annyira húz az előbbihez. Kolozsvárt inkább el tudnám képzelni magamnak. Nagykárolyban természetesen kutatással nem tudnék foglalkozni. A gyermekgyógyászattal sincsenek konkrét terveim. Van, aki azt mondja, előre tudja, hogy külföldön fog dolgozni, miután itthon elvégezte az egyetemet. Szerintem az én esetemben majd ki fog alakulni, hogyan tovább. Ösztöndíjjal szeretnék kikerülni például Pestre, hogy ott is megtapasztaljam az életnek ezt a területét. Maradnék Nagykárolyban, hiszen tetszik a város: nyugodt, szép, a kulturális élet is kibontakozóban van.
– Nem vonz a nagyvárosi nyüzsgés?
– Az egész életemet nem szeretném nagyvárosban leélni. Pár évig szívesen laknék mondjuk, Kolozsváron, a város egy kevésbe forgalmas részében. Családdal ne tűnik számomra vonzónak a nagyvárosi lét.
– Arnold, számodra mennyire jelentett megterhelést a vizsgaidőszak?
– Én sem izgultam, nekem egy „túl kell lenni rajta”-dolognak tűnt az egész, hiszen az én esetemben az egyetemi bejutás szempontjából nem számított az érettségi. Szerencsés helyzetben vagyok, az egyetemen elismerik a bizonyos versenyeken elért eredményeimet és felvesznek tízes érdemjeggyel a Babeș-Bolyai Tudományegyetem matematika-informatika karának informatika szakára. Utána pedig szoftveripar mindenképpen, esetleg kutatás. Ilyen téren, amit vonzónak találok, az például a mesterséges intelligencia, de ez már egy szélső terv. A cél a szoftveripar, ott elég jó fizetések vannak, jó megélhetést biztosít ez a terület akár külföldön, akár itthon fogok dolgozni. Úgyhogy nem kizárt, hogy itthon maradok. Mesterizni szeretnék kimenni valahová külföldre, mivel a nyugati informatikaszakoknak jó a megítélése, hasznos a későbbiek szempontjából. Ha itt, Erdélyben megfelelő megélhetést és körülményeket tudok biztosítani magamnak, maradnék szívesen. Itt nőttem fel, ez az, amit megszoktam. Nem kell föltétlenül a világ másik végén keresni a boldogságot.
– Milyen versenyt nyertél, amivel sikerült bejutást szereznek az egyetemre?
– Konkrétan ez a Nemzetközi Magyar Matematika Verseny, amely a Kárpát-medencei magyarságot gyűjti egybe. Ezt az egyetem elismeri. Kilencedikben is van egy eredményem, az Országos Informatika Tantárgyversenyről egy dicséret; ezeken a versenyeken vannak még kisebb eredményeim, vagy más versenyek, amiket szintén elismernek. Így tehát nekem felvételizni már nem kell, csupán be kell iratkoznom az adott szakra.
– Ha jól tudom, neked is elismerik a versenyeidet – fordulok újra Kingához.
– Igen, ha nem jutok be Marosvásárhelyre az orvosi karra, második esélyként marad a Babeș-Bolyai Vegyészmérnöki szakja. Erre a Candine Liteanu-verseny által vagyok bejutva, ezt a versenyt az egyetem szervezi. Itt még tizenegyedikben írtam meg a tízes jegyet, ez pedig bejutást jelent úgy, hogy nem számít az érettségi sem.
– Milyen érzés volt az Elméleti Líceumba járni és egyáltalán Nagykárolyban tanulni?
– Én nagyon szerettem az Elméletibe járni – válaszol Kinga –, a közösség, az osztály, az osztályfőnök is nagyon jó volt. Én sokkal szívesebben jártam ide, mint bármilyen más iskolába jártam volna, ami a városban van. Nyolcadik végén nem is gondolkodtam, hogy ide menjek-e vagy máshová. Sokszor mondják, hogy az elméletis tanárok csak szárazon leadják az anyagot és nem nevelnek. Szerintem nem így van, sok olyan tanárunk volt, akiknek a szava megmaradt bennünk.
– Én azt szerettem itt, hogy ha valamivel igazán foglalkozni akartál, akkor megvolt adva a lehetőség, hogy csináld – folytatja Arnold. – Engedték, hogy elindulj, segítettek. A szervezés is kitűnő volt, lásd az igazgató munkája. Ez sokszor segített, nem kellett azon izgulni, hogy egy adott versenyre hogy megyek, mint megyek. Ez meg volt oldva mindig. Az is rendben volt, hogy bizonyos órákról el lehetett menni és versenyre készülni. Az utolsó percekig hasznosan el tudtad tölteni a rendelkezésedre álló időt. Összességében az iskola kiemelten támogatja a diákok versenyekre való felkészülését, kijutását.
– Azt szerettem még – egészíti ki az elmondottakat Kinga –, hogy amellett, hogy nagy hangsúlyt fektettek a főtantárgyak oktatására, minden tantárgyból meg volt adva a lehetőséged, hogy fejlődj. Például annak ellenére, hogy valaki matematika-informatika szakra járt, megkapta az esélyt, hogy humán tantárgyakból készüljön. Emellett voltak csapatépítő programok, amelyek az életünket próbálták mozgalmasabbá, színesebbé tenni. A legemlékezetesebb ilyen esemény kétségkívül a két búcsúztató volt: egy, amelyet mi szerveztünk a végzősöknek tavaly és egy, amelyet nekünk szerveztek a mostani tizenegyedikesek. Talán amit mi szerveztünk, azt még jobban élveztük, mert többet foglalkoztunk vele: öröm volt dolgozni rajta, várni, hogyan fog nekik tetszeni, amit készítettünk számukra.
– Miért pont erre a tudományterületre gondoltál? Miért itt szeretnél elhelyezkedni? – kérdezem Arnoldot.
– Reál-beállítottságú voltam, ezért a metek-infó-fizika volt az, ami szóba jöhetett. A természettudományok kevésbé foglalkoztattak. A matematikával vagy az a helyzet, hogy nagyon jó vagy és maradsz a kutatásban, vagy elhelyezkedsz a tanügyben. A fizika is érdekelt volna, de amivel a legtöbbet foglalkoztam, az mégis az infó volt. Azt mondják, hogy az informatika a fizikának az az ága, amelyben a kísérletek olcsók – neveti el magát. – Emellett számítógép-közeli ember vagyok, mindig érdekelt, mi hogyan működik, szerettem keresni a miérteket.
– Ugyanígy: miért pont orvosi? – teszem fel a kérdést Kingának.
– Egy ideig őrlődtem, hogy reál vagy humán irányba menjek. Úgy éreztem, hogy itt jobban otthon érzem magamat és le tud kötni. Jobban szeretek foglalkozni „reálabb” dolgokkal, mindamellett, hogy nagyon szeretem az irodalmat. De nem tudtam elképzelni magam tíz év múlva, mint aki Shakespeare-szonetteket tanulmányoz. Úgy éreztem, hogy én a kémiával szeretnék foglalkozni, kilencedikben kezdem el komolyabban is járni ezt az utat. Az orvosi szakmáról: ahogyan Arnold mondta, ahogyan ő közel érzi magához a számítógépeket, úgy én az embereket. Szeretek emberekkel foglalkozni, embereknek segíteni. Lehet, furcsán hangzik, de én szeretek tanulni. Nem tudom úgy elképzelni az életem, hogy harmincévesen abbahagyom a tanulást, és onnantól kezdve nem tanulok semmit. Szeretem, mikor pörgés van, mikor sok dologgal foglalkozhatok, mikor csinálni kell valamit.
– Hogyan tudjátok elképzelni magatokat mondjuk, tíz év múlva?
– Aztán majd a tízéves osztálytalálkozón szembesítesz vele? – poénkodik Arnold. – Vagy az Anziksszal ugyanitt, ugyanekkor, 2025. június 7-én?
– Ma kilencedike van.
– Hú, de telik az idő. Mintha csak tegnap lett volna.
– Pedig tegnapelőtt volt.
– Ezt ne vágd ki! – jegyzi meg, de komolyra fordítja aztán a szót. – Tíz év múlva? Vagy itthon, vagy külföldön, bár inkább itthon. Albérletből jó lenne már kikerülni saját lakásba. Jó lenne egy stabil állás, lakás, család, meg ami ezzel jár. Meg karrier, ugye, amit építeni kell, hogy mire eljutsz a 40-50 éves korig, ne kelljen mindennap versenyezned a többiekkel, mert azt nem lehet bírni. Az első néhány évben feltörekszünk, aztán ülünk valahol a létrán, egy-két fokot előre-hátra lépegetve.
– Én kilenc év múlva fogom befejezni a tanulást: hat év az alapképzés, utána pedig jön a rezidensi időszak. De tíz év múlva mindenképp szeretnék családot, lehetséges, hogy gyerekem is lesz. Szeretnék boldog lenni, és csupa hasonló romantikus álmok. Első éve dolgozni fogok, bár nem tudom, hogy hol leszek. Addigra – persze már a rezidensi időszak alatt is – kezdem én is építgetni a karrierem.
Kovács Péter Zoltán
You must be logged in to post a comment.