Tiszteletet érdemelnek!

Dr. Hágó Attila Nándor ünnepi beszéde, melyet a Petőfi-mellszobor előtt mondott el 2017. március 15-én.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kedves Ünneplő Közösség!

A Kaffka Margit Művelődési Társaság és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagykárolyi szervezete nevében nagy szeretettel köszöntök mindenkit a legfontosabb nemzeti ünnepünk alkalmából megrendezett ünnepi megemlékezésen Petőfi Sándor szobra előtt.

A tavasz első hónapjának a közepén, mint minden évben, összegyűlünk, hogy megemlékezzünk arról az eseményről, mely, ha rövid időre is, de reményt adott egy kis európai nemzetek, és mindenképpen változásokat hozott abban a korszakban, ha hatásai és céljai csak jóval később teljesültek.

Ezen a napon nemcsak a Kárpát-medence magyarok lakta településein tartanak megemlékezéseket, főhajtásokat, a hősök sírjainál vagy emlékműveinél, ünnepi műsorokat művelődési központokban vagy színházakban, hanem Nyugat-Európában, Távol-keleten vagy az óceán túlpartján is összegyűlnek a magyarok. 169 év távlatából nehéz új dolgokat mondani erről az eseményről, úgy, hogy a hallgatóság érdeklődését is felkeltsük és fenntartsuk, mindig kell valami olyat mondani, ami dicsőíti a régmúltat és néhány gondolattal pedig megteremti azt a kapcsot, mely üzenetet, tanácsot vagy akár biztatást jelent a ma emberének is. Nehéz feladat elé állítja ez a szónokot is minden évben, hiszen arra törekszik, a szakember is, hogy a beszéde ne legyen hosszú, ugyanakkor túl rövid se, valamint könnyen értelmezhető és befogadható legyen minden korosztály számára.

A mai alkalommal ismét, az előző évekhez hasonlóan, kissé rendhagyó ünnepi beszédet fogok tartani, remélve azt, hogy a hallottak után lesznek olyan lelkes érdeklődők, akik bővíteni fogják ismereteiket ebben a témában. Nem fogok tehát unalmas, események felsorolásába kezdeni, teletűzdelve dátumokkal, csatákkal, statisztikákkal vagy más adatokkal, erre ott vannak a történelemkönyvek és lexikonok, melyeknek tanulmányozása mindenki előtt nyitva áll. Ugyanakkor nem fogok hősöket kiemelni és magasztalni, vagy bírálatot mondani felettük, legalábbis nem a mindenki által ismert hősökről, az 1848–49-es szabadságharc nagy alakjairól.

Reményeim szerint sokan vannak a hallgatóság között olyan személyek, akik feltudnak sorolni néhány nevet a Márciusi Ifjak, a Batthyány-kormány tagjai vagy a híres hadvezérek közül, de vajon hány 48-as „harcos nő” nevét tudjuk felidézni, aki közvetve vagy más módon vettek részt a szabadságharcban? Ez a szám már biztos kevesebb.

Szinte nincs olyan nagyobb magyarlakta település, ahol valamilyen módon ne tisztelegnének a forradalom és szabadságharc nagy alakjai előtt. Ez hagyományőrzés vagy továbbvitel, de nem hagyományápolás, ahogy egy barátom nemrég kifejezte. Ez megnyilvánulhat egy szobor állításában, emléktábla elhelyezésében, de számos helyen létezik utca, tér, iskola, sőt talán vendéglátó ipari egység is, amely egy-egy hős nevét viseli.

A reformkor nemzeti lelkesedése természetesen a magyar nőket is magával ragadta, sokan aktív részesei voltak a március forradalomnak, többen fegyverrel harcoltak a szabadságharcban. Voltak, akiknek az életét végérvényesen megváltoztatta férjük 1848–49-es szerepvállalása, és a háború vagy a megtorlás áldozataiként özvegyekké váltak. Mások követték férjüket a kényszerű emigrációba és soha többé nem térhettek vissza hazájukba. Olyan is akadt, akire megszégyenítés vagy kemény börtönbüntetés várt. Sokan a tragédiából való felocsúdást követően talpra álltak, és minden energiájukat a nemzeti emlékezet ébren tartására fordították. Voltak, akik sohasem feledtek és nem tudtak megbocsájtani a „hóhérnak”, Ferenc Józsefnek. Március 15-e évfordulóján emlékezzünk most a nőkre, azokra, akik 1848 főszereplőit a háttérből támogatták, akik olykor maguk is fegyvert ragadtak, sebesülteket ápoltak, menekülteket bújtattak vagy éppen csak csendesen szeretteikért aggódtak.

A hölgyek elsősorban a korszak elvárásainak kellett, hogy megfeleljenek, amely nem a fegyveres vagy aktív részvételt részesítette előnyben, hanem nagy hangsúlyt fektetett a hazafias nevelésre, buzdításra, a jó honleányok és honvédek nevelésére. „Csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” – szóltak Szendrey Júlia buzdító szavai a magyar honleányokhoz. Ugyanakkor rájuk maradt az otthon maradottak gondjának viselése, a birtokok igazgatása, a viszonylagos hétköznapi béke megteremtése.

Azonban itt is, mint szinte bármikor a történelem folyamán, akadtak olyan nők is, akik aktívan fegyverrel a kezükben vettek részt a szabadságharcban.

Főúri családoknak a tagjai, mint Zichy Antónia és Karolina grófnők, akik megteremtették a kor magyar divatját, ebben az időszakban kizárólagosan a magyar termékek vásárlását részesítették előnyben, mindvégig bástyaként álltak férjeik mellett és aktívan részt vettek politikai karrierjük egyengetésében, valamint Antónia grófnő, Damjanich özvegyével a szabadságharc leverése után egyesületet hoztak létre, mely az árvákat és az özvegyeket támogatta. Ugyanakkor meg kell említenünk a grófnő átkát is, amellyel a császári családot sújtotta.

A szabadságharc talán legismertebb és utókor által legnagyobb emlékezettel bíró nő a Szatmár vármegyei, Kővárhosszúfalun született gróf Teleki Blanka, akit a korszakban szinte egyedülálló módon tudatosan vállalta a független nő szerepét, azzal hogy a reformkorban lány nevelőintézetet nyitott, nyíltan, eszmeileg és anyagilag is támogatta a szabadságharcot. 1851-ben társával a szabadságharc egy másik női alakjával Lővei Klárával, tíz évet raboskodott a kufsteini vár börtönében, a legzordabb körülmények között.

A katonák és fegyverek mellett minden korszakban kulcsfontosságú szerep jutott a harcokban megsebesült katonák ápolásának, ezek ellátásának. A legmegfelelőbb körülmények biztosítására, hadikórházak létesítésére volt szűkség. Ebben az esetben is egy nő volt az, aki rendkívüli módon hozta létre, fogta egybe és irányította ezeket a létesítményeket, a szabadságharc legismertebb személyének a húgaként. Kossuth Zsuzsanna, az „összes tábori kórházak főápolónője” volt. Munkásságának köszönhetően több mint 70 hadikórház jött létre, melyet személyesen látogat végig, többek között a gróf Károlyi György által alapított nagykárolyit is. Nemcsak a sérült magyar honvédeket, hanem a kórházi ellátásra szoruló osztrák katonákat is ápolja, ennek köszönhetően rövid raboskodás után szabadon engedik.

Lánglelkű költőnk felesége „furcsa szerzetnek számított, George Sand-rajongó volt, a rövid hajú, szivarozó és gyakran nadrágban járó Júlia lelkesen támogatta férje forradalmi törekvéseit”. Sorsa szomorúra fordul, a szabadságharc bukása után újra férjhez ment, és a nemzet elfordul tőle.

Tiszteletet érdemelnek azok a nők is, bár kevés szó esik róluk, akik nemcsak otthonról támogatták a szabadságharcot, vagy a kórházakban ápolták a sebesülteket, hanem maguk is a csatamezőn harcoltak.

Pontos számokat a történészek sem tudnak, hiszen a legtöbbjük férfiruhában és álnévvel lépett a seregbe. Azonban néhányukat név szerint ismerjük – például Nyári Marit, Szentpály Jankát, Jagelló Apollóniát, Megyesi Karolinát, Csizmárovits Máriát vagy Vida Annát. Sőt, voltak olyanok is, akik tiszti rangot vívtak ki maguknak, például Lebstück Mária, aki Karl néven állt be a bécsi egyetemi, majd a magyarországi német légióba, később a tiroli vadászzászlóaljba nyert beosztást. Részt vett a branyiszkói áttörésben, a kápolnai csatában, Buda visszavívásában, huszárfőhadnagyi rangot ért el, (Jókai A női honvédhadnagy című novellájában emlékezik meg róla). Ugyancsak fontos szerepet játszottak: Pfiffner Paulina, Gulyás Júlia és Bányai Júlia, aki kémtevékenységet is folytatott, sőt Bem József századosi ranggal tüntette ki.

A forradalmár nők életét gyökeresen megváltoztatta a szabadságharc, sokakat közülük megaláztak, de mindvégig hűek maradtak a szabadságharc eszméihez, ennek ellenére a nők történelmi háttérszerepének kutatása elenyésző.

1848–49-es szabadságharccal a férfiakat hozzák összefüggésbe, és ritkán emlékeznek azokra a nőkre, akik a háttérből segítették a férjüket, illetve azok halála után névvel vagy névtelenül folytatták a férfiak harcát, ami a XXI. századi nő számára is követendő, példaértékű elkötelezettséget jelent.

Dr. Hágó Attila Nándor;
elhangzott 2017. március 15-én Nagykárolyban

Forrásanyag:

Szatmár vármegye. in Magyarország vármegyéi és városai: Magyarország monografiája. A magyar korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közgazdasági állapotának encziklopédiája. Szerk. Borovszky Samu. Budapest: Országos Monografia Társaság. 1908, 102-103.

http://mult-kor.hu/20110314_noi_sorsok_184849ben

http://www.life.hu/kult/20120314-5-rendkivuli-asszony-a-magyar-szabadsagharcban.html

http://www.nokorszak.hu/anno/egy-atok-egy-jovendoles-ami-beteljesedett

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kossuth_Zsuzsanna

http://www.kossuthzs-szeged.sulinet.hu/bemutatkozunk/nevadonkrol

http://alfahir.hu:8081/node/325

https://nokert.hu/wed-20120314-2145/500/8/nok-szabadsagharcban

http://mek.oszk.hu/07300/07307/07307.htm#2

http://rikkancshirek.hu/index.php/egyeb/1253-noiszerepek1848

http://www.e-nepujsag.ro/op/article/n%C5%91k-szerepe-szabads%C3%A1gharcban

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/fol_a_tett_mezejere_polgartarsnoim_1848_49/

http://www.szekelyhon.ro/aktualis/marosszek/nok-az-1848-49-es-forradalomban