Csoda Kaplonyban

„Ha valaki egyszer megírja a román vívósport történetét, Kaplony község neve egész biztosan nem marad ki belőle. De hogyan került kapcsolatba Kaplony neve a vívással – tehetnék fel sokan a kérdést –, hiszen a sportág jellegzetesen városi, a labdarúgással és más sportággal ellentétben faluhelyen még csak nem is hallottak róla. Kaplony azonban – ahol megalakult az ország első falusi vívószakosztálya – egészen máshogy áll a helyzet.”

És folytathatnánk a Forrás nevezetű szatmári lap egy 1970 decemberi számában megjelent méltatást. A kaplonyi csoda – hogy talán kerek e világon egyedül ilyen kis településen megalakult s remekelt egy csapat, tündökölt egy sport – persze már a múlté. Maga a vívás is elképzelhetetlenül változott, átalakult, s ha lehet, még költségesebbé lett. S ma, a gazdasági válság (után?) ugyan honnan lenne ilyesmire pénz? De eleve hogyan jelenhetett meg ez az úgynevezett „úri sport” a hatvanas évek tomboló kommunizmusában? Rengeteg hasonló kérdéssel ülünk le pár esztendeje a kaplonyi labdarúgópálya melletti létesítmény egy szűk helyiségébe, hogy Vigh Ferenc, a helyi fociélet motorja meséljen másik kedves sportágáról, a tőrvívásról.

– Hát annak idején elég kevesen kezdtük, meg is tudom mutatni, hogy hányan, ennyien – mutat az egyik féltve őrzött fényképfelvételre; tucatnyi, vagy tán még kevesebb gyerek álldogál rajta. Valamikor a kaplonyi csoda kezdetén, ’68-ban a fotográfia.

– Két év gyakorlás, ismerkedés után elkezdtük a versenyeket – ugrik előre, magához a csodához a mesélő, a képen látható egyik srác. Pedig hát a csodát ez alkalommal is a véletlen furcsa összjátéka szülte. Volt ugyanis akkortájt errefele egy székelyember. Mérnökként dolgozott. A lánya beteg volt, s hogy erősödjön a lába többféle sportot kipróbáltak. Egyszerre aztán a mérnök Kaplonyba csábította Kovács Andort. Akinek a vívás, a tőrvívás volt az élete. Ezt oktatta Nagykárolyban is. És itt, Kaplonyban is. Hetente háromszor volt edzés. A mestert eleinte lovas kocsin hozták, majd a tél beköszönte után jött busszal. Holt ebben a teremben, hol amabban, ahol helyet találtak, gyakoroltak. Illetve előbb ismerkedtek, merthogy bizony a legénykéknek – és persze leánykáknak – nem volt túl sok fogalma a tőrvívásról.

– Két tőrrel és két sisakkal kezdtünk. És voltak régen azok a sötétkék iskolai egyenkabátok, azokat megfordítottuk, hogy ne érezzük annyira a szúrásokat. Szóval hátul gomboltuk be. Aztán persze idővel varrtak nekünk ruhákat, rengeteget támogatott egy idő után az országos vívóegyesület. Mi elkezdtük úgy szórakozásból, de aztán komolyra fordult. Akkoriban iskolások voltunk, ötödikesek, hatodikosok, hetedikesek.

Egy idő után a rengeteg edzés eredményét ki lehetett próbálni. S oda jutottunk, hogy a károlyiakat mindig vertük már, szinte már szégyellte magát az edző is – aki az ő edzőjük is volt –, mert mi már sorozatban nyertünk. Akkorára már ruháink is lettek. Később rendeztek egy tornát, amelyen rajtunk kívül a nagykárolyiak és a nagyváradiak is részt vettek. Mi nyertünk ott is. Ezután elindultunk komolyabb versenyeken. Közben villanytőröket kaptunk – a válogatott nemzetközi meccsein már nem használható sportszereit. Így lett új sisak, új ruha, új tőrök, kesztyűk, rengeteg penge – nagyon-nagyon sok felszerelést kaptunk.

Akkorára persze a falunépe is megismerte már a sportot. Például a régi kultúrotthonban alig maradt hely a palástnak, annyian akarták saját szemükkel látni, hogy a fiaik győznek a váradiak ellen is. Akkorára kialakult egy csapat – Reszler László, Vigh Ferenc, Pusztai István és Czumbil Tibor. Így már tudtak csapatban s egyéniben egyaránt indulni. Járták az országot, évente tízszer, tizenötször Bukarestben versenyeztek, vagy éppen Craiován. Akkoriban írtak egy körlevelet – már ország, világ a kaplonyi csodáról beszélt –, hogy ugyan melyik falunak van saját vívószakosztálya. Nem jelentkezett egy sem.

– Nagyon büszkék voltunk, pláne az edzőnk volt nagyon büszke ránk. Na hát aztán voltak olyan versenyek, hogy szinte tust nem kaptunk, nem hogy ne nyerjünk.

S hogy ez a csoda miben rejlett. Vigh Ferenc azóta is sokat gondolkodik ezen. Tudja is a választ – meg talán nem is:

– A rengeteg edzésben, meg a tiszta vívásban. Abban amit mi tanultunk, mert mi nem láttunk mást, csapkodásokat, hogy innen szúrni, meg onnan szúrni, mi csak azt csináltuk, amit mutattak nekünk. Száraz tőrrel, nem villanytőrrel. A száraz tőrök csak szimpla pengéből állnak, mi azokkal gyakoroltunk. Később, amikor már versenyeken vettünk részt, természetesen villanytőrrel, ugyanolyan szépen vívtunk, nem tudták védeni a támadásokat, nem ismerték azokat a cseleket – hát ez volt a titok. Nem csapkodtunk, volt amikor már a gép jelezte, hogy érvényes a találat, de még odaszúrtunk, hogy biztos legyen…

Volt bennünk ambíció. Hát igen, mi mint falusi gyerekek elmentünk Bukarestbe. Bőröndökkel engedtek el bennünket meg – telis-tele kajával. A nagykárolyiak, akik már korábban többször voltak ilyen versenyeken, már csak sporttáskával jöttek. Mi meg cipeltük a rettenetesen nehéz bőröndöket. Az ilyen versenyeken nem lehetett könnyű dolga az edzőnek: mi voltunk ugye néha hatan, heten, nyolcan, s rajtunk kívül a károlyiak voltak vagy 20-25-en (ott voltak kardvívók, tőrvívók, női tőrvívók stb.). az edző mindig odaállított egy gyereket a busz elejére, hogy számoljak meg a többieket. Addig nem indulhatott el a busz, míg mindenki fel nem ment.

Mi ekkor már különösek voltunk. Első osztályú szállodába vittek bennünket, külön a nagykárolyiaktól. Volt pénzünk, rengeteg. A Dinamo sportlétesítményben kaptunk napi háromszori 4-5 fogásos kaját, meg sem bírtuk enni annyit adtak.

Aztán ahogy telt az idő – hát sajnos meg kell említenem a nevét – Herman Józsi bácsi, a termelőszövetkezet elnöke nem látott fantáziát ebben. Az első három évben mi fizettük az edzőt. 50 lejt adott mindenki egy hónapban. Akkoriban 5-600 lej jó fizetésnek számított. Hiszen nem csak a versenyzők voltak, hanem jártak például lányok is, akik vívogattak, meg hát erősödtek, csinosodtak. Később, amikor már versenyekre jártunk betagolódtunk a helyi Recolta sportegyesületbe. Mint szakosztály persze kértük, hogy a klub fizesse az edzőt. Aztán addig húzódott a dolog, hogy abbamaradt. Pedig az edző mondta, hogy terményben is elfogadja a juttatást – paradicsomban, paprikában, másban. Nem ragaszkodott a pénzhez. De hát az az ember nem tudta felfogni, hogy mennyire nagyszerű dolog volt az. És hát elhalasztotta a megoldást addig-addig, amíg az edző nem jött többet.

A tőrvívás rövid tündöklése a faluban tehát addig tartott, amíg Kovács Andor eljárt Kaplonyba. S ő addig járt, amíg a sportegyesületet üzemeltető termelőszövetkezet meg nem szüntette támogatni a vívószakosztályt. Ekkor a vívók Nagykárolyba kerültek. Például Vigh Ferenc a kaplonyi színekben játszott mint labdarúgó, tőrvívóként pedig elkerült a városba. Egyébként a többiek sorsa is így alakult: Pusztai István is bekerült Károlyba, Czumbil Tibor pedig itt focizott, Reszler László pedig talán Kanadában van. Vigh Ferenc még sokat vívott: úgy tucatnyi évet. Amint meséli, a városban döbbent rá, hogy mennyivel másabb volt idehaza az edzés – szinte mindent lelkesedésből, akarásból csináltak. Ezekre az alapokra épített a későbbiekben is, méghozzá olyannyira, hogy egyéniben második kategóriás vívó lett. Ez azt jelenti, hogy 16 mérkőzésből 14-et nyert; az első kategóriások mindig nyernek…

– Ez kérem, úgy történik, mint a labdarúgásban: pontokat adnak a bajnokságra, és azt összesítik a saját pontokkal, majd ezután születik meg az összeredmény (Azaz hiába szerez egy csatár egy idényben negyven találatot egy gyengébbnek minősített bajnokságban, egy élligás játékos kevesebb góllal kapja meg az Aranycipőt.). Hála Istennek elértem második kategóriát, ami nagyon nagy már vívásban. Mert van mesterkategória, az első, a második és a harmadik kategória. Ez már válogatott közeli szint. Csapattal legalább ilyen nehéz. Az A ligában hat csapat van, évente kettő esik ki, s kettő feljut a B-ből. No, mi a kaplonyi csapattal harcoltunk a B ligába való bejutásért, még kellett volna egy-két év, és stabil B-ligások lehettünk volna. Akkoriban ebben a második bajnokságban olyan csapatok voltak, mint Jászvásár, Krajova, Temesvár, meg Bukarestből klubok. Persze mindezt akkoriban mi még nem tudtuk felfogni…

Csodálkoztak is rajtunk mindig akkoriban. Egy-egy ilyen versenyen eljött a főtitkár, a szövetség elnöke stb., hogy megnézze, kik ezek, akik mindenkit ütnek-vágnak, s még tört se kapnak. Nohát mindhiába próbáltak beszélgetni, honnan lett volna annyi román tudásunk…

Hát így volt, sajnos már az egyik barátom, Czumbil Tibor már nem él, meg volt még egyéniben Csikós Béla, az is meghalt már, úgyhogy ketten már nincsenek köztünk. Amikor találkozunk, kacagunk, aztán csak elmondjuk a dolgokat.

A múltkoriban is vívtam egy keveset Szatmárnémetiben. Amint felálltam a pástra, ismét beöltözve, mintha ez a nem tudom hány év, mind eltűnt volna – fantasztikus érzés volt. Magától születik az ötlet: létre kellene most hozni egy vívószakosztályt a Fortuna SE keretében. Igen ám, de ez a sport ma már még inkább óriási anyagi forrásokat igényel: vetekszik a hokival például a ruházat költségei tekintetében.

– Nagy előny viszont a sportcsarnok megléte. Gondolom, segítene a szövetség is. S valami támogatót is kellene szerezni… Én nagyon-nagyon szeretném, már csak azért is, mert az alap megvan… Mindenesetre hallani olyat, hogy esetleg Németországból kaphatnánk felszereléseket, amíg beindulnánk. S a gyerekek, azok jönnének…

Egyelőre konkrétumok nincsenek. Majd talán egyszer… Addig is Vigh Ferenc egy vallomásával zárjuk: „Hát nagyon-nagyon szép volt, jó rá emlékezni.”