Idén is Nagykárolyban tanácskozott a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A szakmai találkozón idén is elismeréseket adtak át. A Károlyi-kastély dísztermében díjazottak csoportképe (balról-jobbra): Gergely Erika (Hargita Népe, Szövegkovács blog), Benedek Csilla (Bukaresti Rádió), Farkas-Ráduly Melánia (Szövegkovács blog, Nőileg), Tököli Magdolna (Bihari Napló), Molnár Ildikó (Marosvásárhelyi Rádió). Idén a nívódíjat Tököli Magdolna kapta, a szomszédos megye egyik napilapjának a főszerkesztő-helyettese. Őt kérdeztük.
– Gratulálunk a nívódíjhoz! Jó érzés?
– Igen 🙂 Persze nem ezért végezzük ezt a munkát, de azért az elismerés mindig jólesik. Egyben megerősítése is annak, hogy jó döntés volt 16 évvel ezelőtt erre a pályára lépni. Azóta dolgozom ugyanis a szakmában, és ugyanennyi ideje vagyok a Bihari Napló munkatársa is. Az Ady Endre Sajtókollégium elvégzése után egyenesen ide vezetett az „utam” – és mint látható itt ragadtam. Nemcsak a BN-nél, hanem értelemszerűen Nagyváradon is: Kalotaszentkirályról, Kolozs megyéből kerültem ugyanis ide, és most már tudom: olyan város ez, amit nagyon meg lehet szeretni.
– Amúgy mi a feladatod? Mit dolgozik egy főszerkesztő-helyettes? Kérlek, úgy meséld el, hogy azt egy kívülálló is megértse.
– A helyettes-főszerkesztőségig elég hosszú út vezetett, és én örülök, hogy végigjárhattam. Voltam hírfigyelő a politikai rovatnál, időszakonként korrektor, és természetesen riporter, hosszú évekig. Mindig volt valami, amit meg kellett tanulni, és én ezt nagyon élveztem. Változatos volt, és így sosem unalmas. Ezen felül pedig úgy gondolom, nem igazán lehet jó szerkesztő az, aki nem tudja, hogy milyen például riporternek lenni. Mindenképp kell ez a tapasztalat. Főszerkesztő-helyettesként saját oldalakat szerkesztek, átolvasom, javítgatom a riporterek írásait, eldöntöm, hogy mi, hova kerüljön az oldalban, milyen fotó jelenjen meg az anyag mellett. Amikor pedig a főszerkesztő szabadságon van, akkor az is a dolgom, hogy kiadjam a munkát, meghatározzam, hogy ki milyen témával foglalkozik. Hozzátenném, hogy ez az újságíró kollégákkal közösen történik: ők azok, akik terepeznek, benne vannak az „életben”, és ennélfogva nagyon sokszor ők jönnek javaslatokkal, hogy miről lenne érdemes írni.
– Ti ott, Biharban továbbra is együtt éltek egy másik magyar nyelvű napilappal. Továbbra is különösen éles ez az együttélés?
– Egy egészséges konkurencia természetesen van közöttünk, de én nem érzem élesnek ezt a helyzetet. Végül is a versenyhelyzet természetes dolog, mi pedig elsősorban azzal kell foglalkozzunk, hogy a saját munkánkat végezzük minél jobban.
– Nívódíj. Az empátiát emelték ki annak idején az első riportoddal kapcsolatban. Van neked időd írni? Riportod mikor jelent meg utoljára? Mikor ültél le utoljára egy öreg nénivel, hogy meséljen?
– Igen, ez egy olyan kérdés, amin érdemes elgondolkodni. Látom, érzem, hogy már nem úgy reagálok dolgokra, mint ahogy például 15 évvel ezelőtt tettem. Valamiféle érzékenység eltűnt, vagy legalábbis kicsit „megkeményedett”. Természetesen sok magyarázata lehet és van is ennek. A rutin, a felfokozott életvitel stb. De szerintem inkább az, hogy napi szinten annyi impulzus ér minket, köztük nagyon sok rossz is, hogy érzelmi szinten már nem is tudjuk ezeket feldolgozni. Nem tudjuk személyessé tenni a másik ember gondjait, nehezünkre esik még végighallgatni is. Ezt a fajta változást én már figyelem egy ideje magamban, és tudatosan próbálok tenni ellene. Például azzal, hogy ha egy olvasónk bejön a szerkesztőségbe valami panasszal, akkor félreteszem azt a munkát, amit épp végzek, és csak vele foglalkozom, a teljes figyelmemet rá fordítom.
– Magdi, változik minden. Más, mint annak idején… A magyarországi országos napilapok szerkesztőségében mindössze egy-két internetes csatlakozással rendelkező számítógép volt. Ma már bárki készít „újságot”. Téged nem riaszt mindez? Hova vezet ez?
– Amikor a BN-hez kerültem egyetlen olyan számítógép volt, amelyen internetezni lehetett, mindennek könyvekben, lexikonokban néztünk utána, a külsős munkatársak pedig Erzsike néninek diktálták be az anyagjaikat 🙂 15 év elteltével pedig eljutottunk oda, hogy már szinte okostelefonról is tudunk újságot készíteni. Szerencsés vagyok, hogy még részem lehetett abban a „másfajta” újságírásban is ott, a Kanonok soron. Abban, hogy ezen a pályán vagyok még ma is, meghatározó volt az az első pár év. Másfelől viszont úgy gondolom, hogy a fejlődés teljesen természetes folyamat, és nekünk alkalmazkodnunk kell hozzá. Nem az eszközökkel van baj szerintem, vagyis nem magával a fejlődéssel, hanem azzal, hogy ezt milyen célokra használják fel. Igen, az baj, hogy ma már bárki készíthet újságot… De ugyanígy lehetne beszélni például a közösségi médiában terjedő népbutító oldalakról is, amelyek szerintem még több bajt tudnak okozni, mint egyes sajtótermékek, mert még szélesebb körhöz eljutnak. A sajtó átalakulóban van, de, ismételném, nem ez a baj. Arra kellene valahogy megoldást találni, hogy az általa közvetített üzenetek ne legyenek deformáltak.
– Mint ember, mint magánember hogy vagy? Ugye ez a szakma igen sok stresszel jár. Hogy bírod?
– Hozzá lehet szokni 🙂 És a rutinnak megvan az az előnye, hogy elég nagy százalékban ki lehet szűrni a hibázási lehetőségeket. Szerkesztőként tudom már, hogy mire kell a leginkább figyeljek, miből lehet valóban komoly probléma. De természetesen még így is megtörténik, hogy elnézünk/nézek dolgokat. Ilyenkor fogjuk a nyomda ördögére, természetesen. Bosszantó, de lehet tanulni mindenből, és legközelebb még jobban figyelni. Újságírónak lenni nem csak napi 8 órás munkát jelent, ezt mindenki tudja, aki a sajtóban dolgozik. És tudom, hogy közhely, de muszáj néha megtalálni azt a kikapcsológombot. Fontos szerepünk van, de azért szerintem naponta pár órát tud minket nélkülözni a társadalom… 🙂
You must be logged in to post a comment.