Régészek, történészek generációit indította el a pályán, dr. Németi János tudományos kutató, régész. Két tanítványa, Hágó Attila Nándor és Romát Sándor életpályájának fontosabb állomásait idézve búcsúzik mesterétől.
Nagyon szomorú hírt kaptunk az elmúlt hét szombat reggelén. Mesterünk, aki sokunkat elindított a régész pályán, Németi János, Jancsi bácsi (ahogy szinte mindenki ismerte), életének 81. évében, Debrecenben, befejezte földi kutatómunkáját, és elindult arra a hosszú útra, ahonnan már nincs visszatérés. Ő volt az egyik legnagyobb szakmai tudással rendelkező romániai magyar régész, aki szinte minden régészeti korszakban jártas volt, de főleg a bronz- és vaskorszak időszakát ismerte a legjobban. Ugyanakkor órákon vagy talán napokon keresztül tudott mesélni különböző történelmi eseményekről vagy helytörténeti adatokról. Nem volt olyan települése Nagykároly környékének, melynek ne ismerte volna a történelmét, az őskortól napjainkig.
Németi János 1939. november 22-én született a Szatmár megyei Krasznaszentmiklóson. Elemi iskoláit Érendréden kezdte meg, majd Nagykárolyban folytatta, ahol a tanítóképző megszűnése után a helyi középiskolában fejezte be tanulmányait. Érettségi után 1957-ben, könyvelőségi technikumba jelentkezett, amit rövid idő múlva abba kellett hagynia. Ezt követően egy ideig Bogdándon tanított, főleg reál tárgyakat (matematikát, fizikát és kémiát).
Tervei szerint Temesvárra akart felvételizni, majd szinte véletlen kényszerből, ahogy sokszor fogalmazott, a Bolyai Tudományegyetemre került. Mivel reál szakok nem indultak abban az évben (1958), történelem-magyar szakra felvételizett. A Babeș és a Bolyai egyetemek összeolvadásával a történelem szakot választotta. Első találkozása a régészettel egyetemi éveinek kezdeti időszakában volt, amikor Ferenczi Istvánnal több ásatáson és terepbejáráson vett részt. Ezt követően lehetősége nyílt arra, hogy a Kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum raktárában és restaurátori műhelyében végezzen szakmai gyakorlatot. Itt ismerkedett meg a korszak neves régészeivel illetve nagy anyagismeretre tett szert. Tanulmányai mellett rendszeresen sportolt, focizott, ahogy azt már a középiskolában is tette.
1963-ban védte meg szakdolgozatát, melyet a Nagykároly környékén, terepbejárás során összegyűjtött bronzkori kerámiákból írt.
Két hónapnyi katonaságot követően Erdődön kezdett el tanítani, majd a nagybányai tartományi múzeumnál helyezkedett el. Itt kezdte el szakmai munkáját és több nagy jelentőségű ásatáson vett részt (Bere, Csomaköz, Váncsfalva), a korszak neves régészeivel együttműködve. Majd 1966-ban a Nagykárolyi Területi Múzeumba helyezték át, ahol hamarosan megkezdte a leletek rendszerezését, majd a múzeum kiállításainak az átszervezését.
1966-77 között számos terepbejárást végzett Nagykároly környékén és több fontos ásatást is vezetett, ezek a teljesség igénye nélkül: Nagykároly-Bobáld, Piskolt-Kincsverem, Piskolt-Homokosdomb, Szaniszló, Fény, Bere, Kaplony-Reök tag. Piskolt-Homokosdomb lelőhelyen feltárta a Kárpát-medence egyik legnagyobb kelta temetőjét.
Régész-történészi munkássága mellett számos más tevékenységet is folytatott. Több száz különböző tematikájú kiállítást szervezett munkahelyén, a nagykárolyi grófok Károlyi kastélyában.
1977-ben jelentős szerepe volt abban, hogy létrejöjjön az érmindszenti Ady emlékház, valamint szintén ebben az évben mentette meg a pusztulástól az 1811-ben felállított Szent Flórián szobrot, amelyet a városközpont átalakítása miatt a kastélykertben helyezett el. 1977 őszén egyik napról a másikra felsőbb utasításra a Nagykárolyi Városi Múzeum éléről a Nagykárolyi 1-es Számú Általános Iskolába helyezik át, ahol aligazgató lett. Az ezt követő közel két évtizedes időszakban sem hagyta abba a tudományos munkát, továbbra is végzett terepbejárásokat, részt vett kisebb feltárásokon, szakfolyóiratokban publikált, valamint konferenciákon adott elő. Ezeknek a tevékenységeknek köszönhetően, színvonalas történelem kabinetet rendez be az iskolában. 1978-ban védte meg doktori disszertációját, amely Észak-nyugat Románia kora és késő vaskorának problematikáját tárgyalta.
1990-ben intézményes jelleggel is visszatért a tudományos életbe, mint a bukaresti Trákológiai Intézet az észak-nyugat romániai rész, illetve a magyarországi és szlovákiai kapcsolatokért felelős kutatója. Közel tíz éven keresztül dolgozott itt. Az 1990-es évek második felében újraindultak a nagykárolyi bobáldi tellen zajló kutatási munkálatok, melyben több neves hazai intézmény és szakember is részt vett.
1999-2003 között újra a Szatmár Megyei Múzeum munkatársa volt, mint a Nagykárolyi Városi Múzeum muzeológusa, egészen nyugdíjazásáig. Ebben az időszakban folytatta a környék régészeti és történeti kutatásait, melynek eredményeként jelent meg 1999-ben Nagykároly környékének régészeti repertóriuma.
Nyugdíjazása után sem hagyta abba a tudományos munkát. 2006-2015 között naponta jár be a nagykárolyi múzeumba, hogy feldolgozza az ásatási leleteket. Ásatásokon, terepbejárásokon, konferenciákon vett részt, kiállításokat szervezett, több mint 10 szakmai tanulmányt és három könyvet publikál ebben az időszakban.
Első fokozatú tudományos kutatóként számos doktori szakdolgozat védésének a referense volt, több alkalommal véleményezte egykori tanítványai dolgozatát, opponensként.
A közel 60 éves szakmai aktivitása alatt, több mint 70 tudományos konferencián vett részt, mint előadó, itthon és külföldön egyaránt. Több jelentős külföldi kiállításnak (Hochdorf és Milánó) volt a kurátora vagy tudományos munkatársa. Több mint 100 tudományos publikációja közel 250 helytörténeti és nagyközönségnek szánt írása jelent meg. Ezek közül kiemelkedik a bukaresti Trákológiai Intézet kiadásában megjelent Nagykároly régészeti repertóriuma, melyben mintegy 150 település régészeti leletei gyűjtötte össze, valamint a 2009-ben megjelent Barangolások Szatmárban című könyve, melyben közérthetően írt a környék régészeti leleteiről, várakról, kastélyokról, legendákról és a Károlyi családról.
Számtalan helytörténeti előadást, kerekasztal beszélgetést tartott és több ezer turistát vezetett végig a múzeum kiállításain, a városban vagy annak környékén. Szakmai irányításának köszönhetően, számos régész tevékenykedik Románia vagy Magyarország különböző múzeumaiban, kulturális intézményeiben, általános- és középiskolai tanárként, vagy különböző egyetemek oktatóiként. Ugyanakkor számos hazai és külföldi kollégához fűzte nemcsak szakmai kapcsolat, hanem szoros barátság is.
Aktív szerepet vállalt a helyi közösség életében, 1996-2004 között a nagykárolyi RMDSZ tanácsosa, egy ideig ügyvezető elnöke, valamint a kulturális bizottság vezetője volt. 1998-2003 között a Kertvárosi Református Egyházkerület főgondnoka volt. 2011-ben Pro Urbe díjjal tüntették ki, majd 2014-ben Nagykároly díszpolgárává választották.
Olyan szintű szakmai alázatot, tudást, emberszeretet és sok minden mást kaptunk tőle mi, akik ismertük, ami óriási dolog a régészetben és az életben egyaránt. Halálával óriási veszteség érte a hazai és a nemzetközi régészetet, valamint a nagykárolyi kulturális életet is. Munkásságát és egész életét a tudományos kutatásnak, a kultúrának szentelte. Szerénységével, közvetlenségével, egész életével örök követendő példát állított számunkra és az utánunk következő generációnak is. Emlékét megőrizzük, pihenése legyen áldott!
Tanítványai: Hágó Attila Nándor, Romát Sándor
You must be logged in to post a comment.