Máramarosi riportot olvasok a „polgári hetilapban”, már az alcíme is furcsa: „Felújítják nemzeti költőnk mézesheteinek helyszínét, a koltói Teleki-kastélyt”. Petőfi Sándort a lexikonok így tartják számon: magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Az irodalomtörténészi „definíciók” közül nekem ez a legszimpatikusabb: nemzeti tragédiánk költője. De! Nemzeti költőnk? Minden magyar költő „nemzeti költőnk”, nem csak Petőfi, aki semmivel sem „nemzetibb” Balassinál, Aranynál, Adynál, József Attilánál, Radnótinál, és így tovább. Lám, a lexikonok írói is objektivitásra törekszenek a kanonizációban: „a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja”. Nem „a”, hanem az „egyik”.
Olvasom tovább: Máramarosszigeten „meglepően sok az ortodox és görög katolikus templom”, ami ma már aligha meglepő, egy évszázadnyi „hagymakupolás honfoglalás” után. Mindenesetre a „görögkatolikus” szavunk 2015 óta így írandó. Akárcsak a „görögkeleti”. A „római katolikus” továbbra is külön.
Néhány furcsa megfogalmazás: „Az idegvezető elmondta: Jókai Mór beszámolója szerint Petőfi házassága előtt valahányszor Koltóra jött, meglátogatta őt egy helybeli cigánylány.” Az „idegvezetőt” meg kellett volna kérdezni: a cigánylány Jókait látogatta-e meg (még Petőfi házassága előtt), vagy magát Petőfit, mielőtt az megházasodott volna. A helyes szórend kiküszöbölhette volna a kétértelműségeket…
A nászutasként Koltóra érkező Petőfi „arra is megkérte a grófot, hogy költözzön el. A gróf teljesített kérését, de otthagyta a szakácsot és feleségét, hiszen levegővel mégsem élhet az ifjú pár.” És akkor a szakács megfőzte-sütötte a gróf feleségét…
Petőfiék nászágyáról írja a riporter: „Gyermekeink megjegyezték: milyen kicsiny és alacsony, vajon hogyan fértek el benne?”Az rendben van, hogy az ágy kicsinek tűnik (bár abban a korban nem nőttek akkorára az emberek, mint manapság), de az miért baj, ha alacsony is? Legalább nem ütötték meg magukat nagyon, ha leestek róla…
Dénes László
